Napközis mesék 4. - Lali bácsi, a feltaláló
Napközis mesék – B. Bulcsú által ajánlott szereplők: Feltaláló, kutya, tetű
Sípos (S) Gyula: Lali bácsi, a feltaláló
A szomszédunkat mindenki csak Lali bácsinak emlegette, a felnőttek is, és mi gyerekek is. Csak Kati néni, a felesége mondta neki néha, hogy Lajos, de akkor azt mindig felszólító módban: Lajos! Ez olyankor történt, amikor Lali bácsi annyira elmerült valamelyik hóbortos találmányában, hogy nem látott, nem hallott, s főként, nem végezte el a feladatot, amivel Kati néni megbízta.
Lali bácsi ugyanis feltaláló volt, de nem a szó köznapi értelmében. Nem akart sem gyorsabb autót létrehozni, sem hatékonyabb vegyszereket összeállítani, vagy jobb termést hozó gyümölcsfát nemesíteni. Bár a tudása és kézügyessége lett volna hozzá, őt hidegen hagyta mindaz, ami a mindennapi életben hasznot hajtott volna. Ha viszont valami megragadta a fantáziáját, akkor a legképtelenebb dolgot is megvalósította.
Egyszer például Kati néni szólt neki, hogy lecsúszott egy cserép a tetőről. Tegye vissza, mert ha jön az eső, beázik a lakás. Lali bácsinak felcsillant a szeme! Azonnal munkához látott. A lecsúszott cserép helyére tölcsért szerkesztett, hogy összegyűjtse a vizet, a tölcsér végére gumicsövet húzott vízvezetéknek és azt elvezette a virágágyás fölé – de ez csak a kezdete volt a nagy munkának! Mért, számolt, aztán a gumicsőbe kis lyukakat fúrt, alájuk pedig különböző méretű és alakú üvegcséket illesztett, és izgatottan várta a következő esőt.
Sikerült! A lyukacskákon kicsöpögő víz az üvegcséken szépen lejátszotta a „Kis kece lányom, fehérbe vagyon” dallamát. Lali bácsi örömében a kezét dörzsölgette:
-Ez még csak a kezdet! – mondta. – Még egy kicsit dolgozok rajta, és akár egy egész szimfóniát is le tud majd játszani!
-Lajos! – állt elé csípőre tett kézzel Kati néni.
-Jól van na, tudom – hajtotta le a fejét Lali bácsi, aztán szétszedte a csodálatos vízi zeneszerszámát és visszarakta a cserepet a tetőre.
Egy másik alkalommal a konyhát ellepték a hangyák. Ilyenkor elővesszük a rovarirtót és befújjuk a hangyákat, mert bármennyire is szeretjük az állatokat, hangya a konyhába nem való. De nem úgy Lali bácsi! Ő vékony kis drótból hangyaszámlálót szerkesztett és lerakta az útvonalukba. Minden hangya egy kicsit lökött a vékony dróton, az pedig tovább billentette a rugós számlálót. Lali bácsi este örömmel jelentette, hogy fél nap alatt 12683 hangya masírozott át a konyhakövön. Kati nénit azonban nem hatotta meg ez a szép szám.
-Lajos! – mondta neki -, holnap nem akarok hangyát látni a konyhámban!
Mit volt mit tenni, Lali bácsi elrakta a hangyaszámlálót, aztán ledugózta a hangyalyukat a konyhában jó erősen, és nagyon reménykedett, hogy a buta kis jószágok nem a szoba felé keresik a következő kijáratot, hanem az udvar felé.
Egy reggel Kati néni így ébresztette férjét:
-Te Lali, ebben a kutyában tetű van, nézd, már foltosra vakarta magát. Hozzál valami tetűirtót, aztán kezeld le szegényt, ne kínozzák tovább.
-Ne aggódj Katikám, megoldom! – mondta Lali bácsi, s máris pörögni kezdtek az agyában a kerekek, mit is kellene tennie. Mérget vegyen? Ugyan már, annál jobb megoldást is ki lehet találni!
Először arra gondolt, biztos a tetűknek is van valami riasztó hangjelzésük, ha veszélybe kerülnek - például, amikor a kutya vakarózik és el kell futni a karmai elől. Neki csak fel kell vennie ezeket a hangokat és aztán visszajátszani, és az összes tetű pánikban lerohan a kutyáról! Így aztán szerkesztett egy pici mikrofonos felvevő készüléket és azt reggel ráerősítette a kutya hátára. Ebéd után izgatottan hallgatta vissza a felvételt. Volt azon minden: kakas kukorékolás, szél suhogás és a vakarózás zaja, de az olyan erősen, mintha mennydörgés lenne – csak épp a tetűktől egy nyikkanás se.
-Hát persze, hogy is felejthettem el, hiszen a tetűk a vért szívják, akkor pedig a szájuk foglalt, hanggal nem jelezhetnek! – ütött a fejére Lali bácsi. Nem baj, van másik megoldás!
Besettenkedett a konyhába, óvatosan, nehogy Kati néni észrevegye, elővett egy rúd finom kolbászt, hosszában kettészelte, aztán rettenetesen megmustározta, borsozta, fokhagymázta, csípőzte, majd újra jól összenyomta a két részt. Ez lesz a legjobb tetűriasztó! A kutya megeszi, a sok csípősség bekerül a gyomrába, onnan a vérébe, a sok kis tetű pedig ahogy megízleli a csípős vért, biztos rémülten menekül!
Az eleje jól alakult: a kutya megette a kolbászt, dörgölte is a pofáját a fűbe, úgy csípte az étel! De aztán vagy minden csípősség szétolvadt a gyomrában, vagy a tetűk szeretik az erőset is, mert bizony egy tapodtat sem mozdultak a kutyáról.
Ezután Lali bácsi kísérletezett még gyenge elektromos árammal, hátha az kibizsergeti a kutya szőre közül a tetűket, egy éjszaka hirtelen fényvillanásokkal ijesztgette őket, hátha akkor elmenekülnek, s hétvégére még egy hatékony kutyavakaró készüléket is összeállított, hátha! Annyi eredménye lett a dolognak, hogy szegény kutya, ha meglátta Lali bácsit közeledni, már behúzta fülét-farkát és elbújt a házába – de a tetűk maradtak, ahol voltak, a bőrébe csimpaszkodva.
Végül aztán Kati néni megelégelte a dolgot.
-Lajos, itt a tetűirtó, fürdesd meg azt a szegény kutyát, hadd legyen már békessége!
-Jó, hát úgy mindenki tudja – morgott Lali bácsi, de csak csendesen, az orra alá – én jobbat is ki tudtam volna találni.
Ellenkezni azonban nem mert. A kerti műanyag kádban lecsutakolta a kutyát, de olyan alaposan, hogy azóta sincs benne egyetlen tetű sem.
