Napközis mesék 2. - Vasember kirándulgat
K. Zsófi által mondott szereplők: Vasember, Gollam, Gandalf
Sípos (S) Gyula: Vasember kirándulgat
Az kétségtelen, hogy korunk egyik legnagyobb feltalálója a Vasember. Mint ahogy az is kétségtelen, hogy ő a leghabókosabb és legfegyelmezetlenebb feltaláló. Azt is tudjuk, hogy az általa feltalált és megépített téridőgép egészen új szintre emeli az emberiség lehetőségeit. Nos, vajon ez a habókos zseni mire használja csodálatos gépét, amivel átlépheti a tér és az idő korlátait?
Kirándulgat. Találomra elindul valahová, minden előzetes felkészülés nélkül. Így aztán nem csoda, ha néha fogalma sincs arról, mibe csöppen bele!
Egyszer például épp egy erdő felett repült, amikor meglátta, hogy hét gyanús kistermetű alak épp eltemetni akar egy gyönyörű szép lányt egy üvegkoporsóban. Csakhogy Vasembernek a műszerei pontosan jelezték, hogy a lány csak tetszhalott, és valójában él! Azonnal odarepült, szétütött a gazemberek között, és lefeszítette a koporsó tetejét. Szegény törpék csak jajgattak, viszont az épp akkor oda vágtató herceg a lováról akkorát sózott a buzogányával a Vasember fejére, hogy annak belekongott az egész páncélja és elterült a földön. A herceg letérdelt a koporsó mellé, ölébe vette a királylány fejét – hiszen tudjátok, mi történt. De képzeljétek el, akkor mi történt volna, ha Hófehérke a szép herceg mosolya helyett a Vasember páncélarcára ébred?!
Egy másik esetben meg a mi hős környezetvédő Vasemberünk a téridőgépén repülve azt vette észre, hogy egy ifjú egy csodálatos rózsaerdőt kaszabol eszeveszett erővel. Láthatólag egy várfalat akart megtisztítani a tüskés rózsabozóttól – de miért, amikor az olyan szép? Vasember nem volt rest, egy lövéssel megbénította a fiatal férfit, hogy aztán bíróság elé állíthassa környezetkárosításért. Szerencsére az ifjú nem kábult el teljesen, így el tudta magyarázni, hogy fenn a toronyban ott alussza majdnem örök álmát… – de hisz tudjátok. Képzeljétek csak el, mi történt volna, ha a Vasember börtönbe veti a bátor herceget, Csipkerózsika pedig talán sohasem ébred fel…
Mindez azonban nem riasztotta vissza Vasembert attól, hogy újra kalandozni kezdjen, csak úgy, találomra. Megpörgette a téridőgép műszerfalán a beállító tárcsákat, és már indult is. Egyik pillanatban még itt, a másikban pedig?
Egy hatalmas, fortyogó lávató felett találta magát. A vulkán szélén két kicsi alak birkózott, aztán az egyik már zuhant is lefelé a biztos halálba. Vasember se volt rest, zuhanórepülésben utána vetette magát és az utolsó pillanatban elkapta a vékony kis alakot. Valami belepottyant ugyan a tóba, de az nem érdekelte a hőst, csak hogy megmentse a szánalomra méltó, csont és bőr emberkét. Visszasuhant vele a téridőgépbe és lefektette a pilótaülés melletti ülésbe, majd friss vízzel élesztgetni kezdte.
-Drágaszágom! – sóhajtotta a magához térő.
-Nem – szerénykedett a Vasember – én nem vagyok drágaság, csak egy…
-Osztoba bádogember! – rikoltotta a másik. – Nem rólad beszélek, hanem a drágaszágomról! Gollam, gollam!
-Nem, nekem nincsen tollam – csóválta a fejét az életmentő -, de én vagyok a Vasember. Talán már hallottál rólam…
-Nem hallottam, szerencére, mert te vagy a legosztobább, legüreszfejűbb bádogember, aki csak létezhet! Én vagyok Gollam, és a drágaszágomat kereszem – talán nálad van? Igen, nálad van! – és már neki is támadt a Vasembernek, hogy kikutassa.
Vasember nem tudta, nevessen vagy szörnyülködjön a véznaság igyekezetén, amivel az meg akarja fojtani őt a páncélruhájában. Végül aztán egyik kezével félretolta és leszorította az ülésbe.
-Tudod mit, keresünk valami nyugodt helyet, mert nagyon lökdösöd a gépemet, és nem akarnék semminek se nekimenni itt a szirtek között. Leszállok, aztán megbeszéljük, ki vagy és mit keresel.
Elrepült a fortyogó vulkán felett, átrepült egy nagy csata helyszíne fölött, aminek épp akkor lehetett vége, végül leereszkedett egy kis tisztásra, ahol egy öregember üldögélt békésen, ölében egy nagy bottal. Gondolta, hátha az öreg valami felvilágosítást tud adni arról, hová is került és kit mentett meg az előbb.
-Hogyne ismerném őt – felelte az öreg -, ő egy szerencsétlen hobbitka, akit tönkretett az egy gyűrű, a hatalom gyűrűje.
-A drágaszágom! Nála van!
-Nem lehet nála, mert ha meglenne még a gyűrű, nem tudtuk volna legyőzni a gonosz Szauron hadait.
-Most hogy így mondod – nézett az öregre Vasember elgondolkodva -, mintha láttam volna valami gyűrűfélét a vulkánba pottyanni – de hát ki törődik ilyesmivel, amikor egy embert kell megmenteni?
-Jaj, a drágaszágom! Elpusztult az egyetlenem! – siránkozott a hobbitka.
-Jól tetted, hogy szegény Gollamot mentetted – mondta az öreg. - A gyűrűnek pusztulnia kellett, mert a gonoszság hordozója volt. Ez a kis hobbitka viszont, ő még megmenekülhet. Az eredeti neve Szméagol, és a hobbitok félszerzet népéhez tartozik. Véletlenül rátalált a hatalom gyűrűjére, ami hosszú élettel, láthatatlansággal és nagy erővel is meg tudta ajándékozni, de közben megrontotta a szívét. De Gollamban még mindig ott lappang a régi, jó kis Szméagol.
Gandalf – mert ő volt az, a legendás fehér varázsló - megsimogatta az összetört, síró hobbitka fejét, aztán betakarta köntösével.
-Hagyd itt nálam őt, majd én meggyógyítom. Testét is, lelkét is. De ne mondd el senkinek, hogy ide hoztad. Hadd higgyék a többiek, hogy a vulkánba zuhant és meghalt. Sokan haragszanak rá, hadd nyugodjon meg az ő szívük is.
Így is történt. Vasember hazarepült és még azt se árulta el senkinek, hol volt és kikkel találkozott. Ti se mondjátok el!
