Pillangópor Ellátó Vállalat
Vannak, akik azt gondolják, hogy a bánya mélyén dolgozni a legnehezebb. Mások szerint bárhol dolgozol is, ha a főnököd vagy a munkatársaid rosszak, akkor minden katasztrofális. Olyanok is akadnak, akik bárhol szívesen dolgoznának, csak ne legyen magasan, vagy ne legyen zárt térben, ne legyen túl hideg vagy túl meleg.
Nos, mindannyian tévednek. A legnehezebb a Pillangópor Ellátó Vállalatnál dolgozni. Már önmagában az is elég lenne, hogy a kuncsaftokkal úgy kell bánni, mint a hímes tojásokkal, tovább ne peregjen a hímporuk!
(Itt meg is állhatnék rögtön, pedig még csak ezután jön a java. Ugyanis ma már nem lehet csak úgy egyszerűen hímpornak nevezni a hímport, mert jönnek a lány lepkék és kikérik maguknak – még hogy hím-por, micsoda nemi diszkrimináció, szexizmus! De nem is nő-por, mert az is megkülönböztetés, hanem… jó elnevezés nincs, csak mindenféle körülírások: szárnyfestészeti anyag, színhordozó porválaszték - haszontalan körülírások. A férfiak meg csakazértis hímport kérnek és máris áll a bál - a kiszolgáló helység pedig olyan lesz, mint egy robbanni készülő hímporos-lőporos hordó.)
Nem szabad elfelejtenünk, hogy minden nőnemű igénylőt pillangónak kell hívnunk, ha az, ha nem az. De nehogy könnyű kis pillangónak, mert az ma már nem dicséret, hanem otromba célzás holmi kacérságon túlmutató dolgokra, amikről itt szó se essék!
A hímnemű kuncsaftot általában lepke úrnak nevezhetjük, de itt sem árt az óvatosság. Egy rutinos kiszolgáló a belépő férfi vagy nő tartásából már láthatja, hogyan szólíthatja az illetőt. Egyre gyakoribb a Mr. Pillangó megszólítás, divatba jött az őkegyelmessége és az excellenciás úr is, a hölgyeknél pedig mostanában a királynőzés a menő.
Ezek azonban csak a megszólítás finomságai, amit egy jó képességű, érzékeny kiszolgáló hamar elsajátíthat. Ami ezután következik, ahhoz kell a kötélidegzet, kitartás, türelem és lelki erő. Hogy egy példával illusztráljam:
Bejön hozzánk egy egyszerű kis káposztalepke, legyen férfi, az is könnyít a dolgokon. A köszöntésen hamar túl vagyunk, konzervatív felfogású lepkéről van szó, egyszerű „Uram”-mal is megelégszik. Elmondja problémáját, a bal szárnya alsó csücskéről lekopott a hímpor – nagyszerű, használhatjuk a szaknyelvet, nem kell körülírnunk -, azt kellene pótolni. Semmi akadálya, tessék jönni, itt a legfrissebb, középkemény, strapabíró alföldi ólomfehér, most kedvezménnyel és garanciával…
Csakhogy az neki nem jó! Próbálkozzunk az elefántcsont színnel – de nem, az sem, egy kicsit drapposabb, esetleg tojáshéj színű, de az meg már túl sötét… Valami olyan kellene, ami kiemeli a csodálatos fekete pöttyeit, kellő kontrasztot ad, de közben mégsem hivalkodó, ő nem bájgúnár, hanem megbízható férfi, ezt kell tükröznie a szárnyának is. Esetleg egy kis citromos árnyalat, de nem túl feltűnően, most az a divat, neki persze nem szokása beállni a divatmajmok közé, szóval csak annyira, hogy az a drága pillangókisasszony, meg a másik, akik után mostanában repked, jó véleménnyel legyenek róla.
Nos, ezzel eltelik másfél óra, közben nő a várakozók sora. A kiszolgálók túlterheltek, az igénylő elégedetlen, és jönnek a tolakodók, a protekciósok, a megtermékenyült asszonyok, akik növekvő potrohukhoz szeretnének egy leheletnyivel erősebb színt, a féltékeny férjek, az udvarlók és udvaroltatók, az egész rémes társaság!
És ez így megy, napról napra. A nappali pávaszem azonnali kiszolgálást követel, mert szerinte – nem mintha az többiek nem ezt gondolnák önmagukról -, ő a legszebb és legtöbb színárnyalatú, ő minden pillangófaj büszkesége és reprezentánsa, a pillangóság nagykövete, neki ez jár. Sajnos épp ekkor érkezik egy nagy pávaszem, aki brutális erejével félresöpri, lekisanyámozza, közben pedig a legalpáribb szlengben csapkodja az asztalt, követelve az összes – összes! – barna árnyalatot és két próbafülke egybenyitását, ahol ő azt magára mind fölpróbálja. (Természetesen tilos a hímporokat az igénylők kezébe adni és a próbafülkébe – egyszerre csakis egybe – is csak az alkalmazottaink kíséretében lehet befáradni, ahol a szakképzett hímporfelvivő finom ecsetjével elvégezheti a szükséges munkálatokat.)
A hímpor drága, előállítása költséges, szigorú takarékosságra vagyunk utasítva. Legújabb vállalati fejlesztésünkkel próbálunk könnyíteni a szorító helyzeten. Életutukat bejárt, jó állapotú szárnyakkal rendelkező lepkék újrahasznosító hálózatunkba önként felajánlhatják szárnyaik hímporát. Így életük utolsó napjait az országszerte megtalálható, minden igényt kielégítő valamelyik virágoskert-szanatóriumunkban tölthetik. Haláluk után szakértőink óvatosan lefejtik, lekaparják a szárnyon megmaradt hímport, szín és minőség szerint osztályozva.
Ez a kezdeményezésünk azonban, minden haszna mellett, új bonyodalomhoz is vezetett. Ha kiderül, hogy valamely híresség felajánlotta halála után hamvait, megindul a roham, mert annak a színeiből mindenki részesedni akar! Miniszterek és világsztárok kilincselnek egy kis hímporért, hogy elmondhassák, a szárnyukon valamelyik is foltocska nem akárkiből van, hanem… s ha csak protekcióznának! De fenyegetőznek, lopnak, rabolnak, nincs biztonságban egy kiszolgáló sem az ilyen vészterhes időkben.
Nem csoda, ha a legmagasabb fizetéssel, ingyenes orvosi ellátással és extra növényházi belépőkkel is alig lehet ma már gyakorlott munkást találni vállalatunkhoz. Én a régi bölények közé tartozom, nem megyek már innen sehová. Időm is lassan lejár, az egész nyarat végigdolgoztam itt, egyetlen fecskefarkúként a boglárkák és szenderek között. Nem mondom, megbecsülnek, tisztelnek. Csendes vagyok, szolid, bár tudom, rendszertanilag pillangó vagyok a lepkék között. Mit számít ez? A hímporgyártás is akadozik, a manók egyre több virágport követelnek, miközben egyre rosszabb minőségű szállítmányokat kapunk tőlük.
Itt az ősz, a három évszakból az utolsó. Még a szanatóriumba bevonulok, aztán ha eljött az idő, kaparjátok le rólam is, ami még hasznosítható.
(Szöveg: Sípos (S) Gyula, képek: Vihart Anna Sok-sok történet és kép itt: https://www.facebook.com/kisvarostortenetek/)
