A galamb
Nem mondhatom, hogy születésem pillanatától tudtam volna, hogy kiválasztott vagyok, hiszen én is csak ugyanolyan madár vagyok, mint egy sas, vagy egy griff. Galambként egyszerű, de becsületes családban törtem át a tojáshéjat – szüleim mesélték, nem én, hogy állítólag különösen vastag volt a héj és én mégis nagyon gyorsan kijutottam, ami már akkor jelezte erőmet és kitartásomat -, fészkünk is inkább volt mondható szedett-vedettnek, mint úrinak.
Gyermekkoromról nem sokat mondhatok. Akkoriban kitűntem egy, s másban, de ezekkel nem akarok dicsekedni, mert még azt mondanák, könnyen beszélek, amikor minden tanú, aki igazolhatna, halott. Maradjunk annyiban, hogy talán mégiscsak volt valami oka a kiválasztottságomnak!
Én türelmes galamb vagyok, ami megmutatkozott párválasztásomban is. A többiek kapkodtak, nyomakodtak – én nem, én csendben ültem, nézelődtem, s ha közeledtem is valamelyik lányhoz, ha valami erősködő fajankó elvitte – hát hadd vigye! Nekem olyan asszony kellett, aki a szolid külső mögött is meglátja a vonzó belbecset!
Akkor már hittem a kiválasztottságomban. Így aztán amikor jött a pillanat és Noé a hálóval, és mindenki elmenekült, én maradtam. Valahogy, titokzatosan, de felismertem benne azt a férfit, aki küldetésem szolgája lesz – úgy is lett! Így hát hagytam magam elfogni és bevinni a bárkába.
Azt hiszem, ez igazán történelmi pillanat volt. Egyszerre pillantottam meg a bárkát, a nagy állatseregletet, amelynek megmentésére kiválasztottak engem, és azt a gyönyörű, szelíd galamblányt, aki asszonyommá lett, s akivel hős galambok nemzedékeivel népesítjük be a földet!
Ti talán már el sem tudjátok képzelni – 150 nap a bárkában zuhogó esőben, szélben, viharban! Mennyi nyugtalanság, pánik, sivalkodás a három fedélzeten! Csak én maradtam nyugodt. Erőmhöz mérten igyekeztem megnyugtatni minden állatot, s nem is eredménytelenül. Azt hiszem, nem csak az elefánt vagy a zsiráf hallgatott megnyugtató burukkolásomra – mit tagadjam, ebben benne volt újdonsült asszonykám iránti szerelmem is -, de még Noé és családja is figyelt rám, naponta elment lakóhelyünk előtt, s talán az sem véletlen, hogy mi – szemben másokkal -, mindig bőséges ebédet kaptunk utazásunk során.
Egyszer aztán megszűnt az eső kopogása, a szél csapdosása. Hohó! – kiáltottam – figyeljetek csak! Véget ért a gyötrelmek időszaka! Vagyis majdhogynem véget, mert volt még némi félreértés, de ezt én Noé nem tökéletes természetének – hogy finoman fogalmazzak – tudom be. Hisz ti is tudjátok, milyen az öreg! Alkohol, részegség – többet nem is mondok. Nem mintha a bárkában bárki is ivott volna – dehogy! Hanem az előző korhely évek mégis csak nyomot hagynak…
Elég az hozzá, hogy Noé még 40 napig nem nyitotta ki az ajtókat. A hosszú út kissé megbolondította, elveszítette józan ítélőképességét, ami abból is látható, hogy először a hollót engedte ki felfedezőútra. A hollót! Könyörgöm – hát mit tud egy holló? Hiszen a holló csak egy nagyra nőtt, károgó varjú! Ráadásul erőszakos, rabló természetű – nem véletlen, hogy a tolla is olyan fekete, a sötét lelke ütött ki rajta, ez az igazság!
Elképzelni se tudom, hogyan találhatott volna egy holló szárazföldet – eh!
A friss, tiszta levegő aztán kijózanította az öreget, másodjára már tudta, ki az a bátor, okos felfedező, akit küldenie kell – engem. Én ki is mentem és körberepültem a vizeket, ameddig a szem ellát. De nem csak úgy ide-oda szálldostam, mint a holló! Nem, én szisztematikusan megfigyeltem mindent: itt is víz, ott is víz, nincs szárazföld. Visszatértem hát a bárkába és azt tanácsoltam mindenkinek, várjunk még egy hetet. Úgy is lett.
Igen, jól tudjátok, az olajág! Azt hoztam második expedíciós utamról, hadd lássa mindenki, apad már a víz! Természetesen gondos kiválasztás után hoztam az olajfa gallyát. Hoztam volna elfonnyadt fűszálakat? Vagy rothadt káposztalevelet? Esetleg valami dirib-darab fakérget? Hogyan néztem volna ki valami lígó-lógó kosszal a csőrömben? Ha nem ügyelek gondosan minden részletre, akkor hogyan festhetett volna meg engem Picasso a béke egyetemes jelképének?
Csakhogy én mindenre, így erre is gondoltam. Mint ahogy az is nyilvánvaló volt előttem, hogy harmadik expedíciós utamról már nem kell visszatérnem a bárkára. Minek? Hiszen nyilvánvaló, hogy leapadtak a vizek, száraz lábbal ki lehet jönni a vízből. Inkább csipegettem egy kicsit, jól esett a friss étel a bárka konzervkajái után. Meg aztán – nem tagadom, némi féltékenységből is kísértésbe esve, hiszen még nekünk is lehetnek aprócska hibáink – kíváncsi voltam, feleségem ugyan utánam jön-e.
Milyen buta is voltam! Persze hogy utánam jött!
Így élünk azóta is boldogan, szépen, mint a királyok a mesében. Egyszerű, szerény élet a miénk. Ha néha valaki meglátogat – nem sokan, mert ma már nincs érzékük az embereknek a nagysághoz, jobban szeretik a lépes mézet az igaz bölcsességnél, de azért nem panaszkodom, távol legyen tőlem a siránkozás -, akkor annak elmesélem, hogyan mentettem meg az embereket és állatokat, de csak így, szerényen, ahogy nektek is.
Csak semmi feltűnősködés, frinc-franc, hivalkodás!
(Szöveg: Sípos (S) Gyula, kép: Vihart Anna)
Még sok-sok történet és kép itt: https://www.facebook.com/kisvarostortenetek/
Hozzászólások
Köszönöm.
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.