A sokszínmanó
Egy novella - A sokszínmanó -, és egy vers - Egyszer egy kismanó... - a pénteki ajánlatunk. Tessék, lássék!
A sokszínmanó
A manókat nem csak azt különbözteti meg a törpéktől, hogy vékonyabbak, kisebbek és nem olyan szőrösek. A törpék nagyon ügyesek minden kétkezi munkában. Mondhatjuk, kívül hordják a tehetségeiket: fúrnak-faragnak, kalapálnak, csiszolnak, s a kezük közül kikerülő fegyverekért, ékszerekért sorban állnak az igényes és tehetős vevők.
A manók ezzel szemben belül bontakoztatják ki tehetségeiket, úgy is mondhatjuk, hogy személyiségük lényegileg egybeesik tehetségeikkel. Így beszélhetünk hangmanókról, akik egy-egy hangskála tökéletes birtokosai. Szagmanókról, akiket már messziről jelez jellegzetes illatuk – és nehogy azt higgyük, hogy csak finom virágillatúak lehetnek! Nem bizony! A záptojásszagú manó éppoly megbecsülésben áll náluk, mint az orgonaillatú! Ugyanez igaz az ízmanókra, s nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy ránézésre, már kinézetükről megállapíthassuk, melyikük keserűmanó, melyikük savanyú-, édes-, vagy épp csípősmanó.
Mindegyik manó általában egy-egy hangsor, illat, íz hordozója, annak teljes tökéletességben. Ugyanez igaz a színmanókra is. Ezt azonban nem szabad úgy elképzelnünk, hogy a pirosszínmanó csak a piros színt, a kékszínmanó csak kék színt szereti. Felvesznek ők más színű ruhákat is, mint ahogy a keserűmanó is megeszi az édeset és a cédúrmanó is meghallgatja az egész szimfóniát. Mégis, lényükben azt az egy színt, hangot, ízt hordozzák a maga tökéletességében, a többi csak kiegészítő, díszítő cifraság.
Olykor-olykor, nagy ritkán, néha-néha születik egy-egy kétszín-, kétíz- vagy kéthangmanó is. Ezek oktatása és nevelése nagy figyelmet kíván, hiszen könnyen összekutyulódhatnak belül. Képzeljük csak el, amikor megszületik egy sárgakék színmanó, s mindkét színt ki kell bontania magában de úgy, hogy azok se össze ne keveredjenek benne valami zöld kotyvalékká, de a kismanó személyisége se hasadjon szét a két színre, hiszen ő nem sárga- vagy kék-, hanem sárgakék színmanó!
Egyszer aztán megtörtént, az elképzelhetetlen: megszületett egy sokszínmanó, aki nem egy, nem két, hanem a színskála összes színét magában hordozta!
Szülei – egy piros- és egy kékszínmanó -, meg voltak győződve róla, hogy gyermekük az ő színeik összeadódásából eredően barnaszínmanó lesz, esetleg valamelyik szülő színét örökli. A kismanó azonban se nem kék-, se nem piros, se nem barna-, hanem olyan nemistudommilyenszín-manócska lett. Hosszas tanakodás után összehívták a nagycsaládot, aztán a nemzetséget, végül az egész ott színmanótörzs tárgyalta a különös újszülött esetét. Többen feltételezték, hogy talán kétszínmanó lesz, de nem tudták kideríteni, melyik kettő is legyen az. Kék és piros? Esetleg sárga és kék? Rózsaszín és lila? Egyik se stimmelt. A kis színmanócska pedig fel se sírt, meg se mukkant, csak nézte őket nagy szemeivel, elgondolkodva, egyiket a másik után, az egész törzset, minden színt, árnyalatot, ahogy ott tolongtak körülötte.
A helyzet akkor változott, amikor sötétedni kezdett. Az újszülött kismanócska talán elfáradt, talán már nem is látta olyan jól a színmanóseregletet, biztos meg is éhezett, hát nyöszörögni kezdett – s láss csodát! Hirtelen az összes szín halványan megjelent körülötte, mint az első szivárvány! Néhány szín élénkebb volt, mintegy kifejezve a kisbaba éhségét és nyugtalanságát – ám ahogy kezdett jóllakni, úgy változtak a színek erősségei, s jöttek elő a békésebb, nyugodtabb színek.
Ámult és bámult a színmanó-sereglet! Hitetlenkedés, szörnyülködés, sajnálkozás, elképedés moraja futott végig a tömegen. Hogyan lehet egy ilyen színmanót felnevelni? Hiszen még a kétszínmanókat is csak nagy fáradtság árán, hát akkor őt? Szerencsétlen szülők!
A sajnálkozóknak és szörnyülködőknek azonban nem lett igazuk. Nem született még kiegyensúlyozottabb, békésebb és nyugodtabb kismanó a földre, mint a sokszínmanó. Mivel minden szín a birtokában volt, mindig ki tudta fejezni a gondolatait, érzéseit, érzelmeit. Nem is titkolózott soha! Ha nagy ritkán haragudott, hát az is látszott rajta. Ha meg vidám volt – mint legtöbbször -, hát színei beragyogták az egész környéket. Olyan egyenes és átlátszó volt, hogy környezetében mindenki bátrabb, tisztább és vidámabb lett! A hangmanók kórusai összetett és sokszólamú dalokat tudtak komponálni a közelében. A szagmanók olyan illatorgiákkal álltak elő, hogy gyönyörűségtől kábult, aki csak beleszippantott!
Hamarosan manófölde lett a legbékésebb és legbarátságosabb hely az egész környéken. Még az óriások is eljöttek és óvatosan leheveredtek a vendégváró réteken, hogy legalább kis ideig részesei lehessenek ennek a harmóniának.
Csak az emberek nem jöttek. Őket túlságosan lefoglalták a háborúik, viszályaik, hatalmuk és érvényesülésük. Meg aztán, aki hatalmas volt közülük, az amúgy is magát tartotta a legszebbnek és legokosabbnak - ha meg mégsem, akkor erővel, furfanggal megszerezte magának amit akart. Akinek meg kevés jutott hatalomból, ételből-italból, az dehogy ért rá manókhoz vándorolgatni! Örült, ha a napi betevőjét megkereshette magának.
Nincs is béke és harmónia az emberek között, máig se.
Egyszer egy kismanó…
Egyszer egy kismanó
egy fehér színű színmanó
aki megunta a fehéret
gondolt hát egy merészet:
Elővette a palettát
és az összes színmintát
kinyomta az egészet
zöldet, sárgát, vad kéket –
és beleült a pirosba
kéket kent a loboncba
sárgát meg a combjára,
rózsaszínt a kobakjára.
Sokszínmanó lett belőlem!
-kiáltott fel örömében.
Így menetelt büszkén, szépen
alkonyatig kint a téren.
Sajnos mikor esteledett
kis manócskánk megéhezett.
Ahogy enni hazaért
Szülei megfürdették.
Tiszta fehér ágyacskában
tiszta fehér paplan alatt
a tiszta fehér színmanócska
boldogan tért nyugovóra.
Szöveg: Sípos (S) Gyula, kép: Vihart Anna További történetek: https://www.facebook.com/kisvarostortenetek/
