A rézfán fütyülő rézangyal
Kis nemzeti parkunkat és benne a Rézfán fütyülő rézangyal terét mindenki ismeri. Minden nap sokan járnak oda, hogy az este nyolc órakor a rézangyal szájából felhangzó dallamot meghallgassák. Jönnek a látogatók a világ minden tájáról, jönnek többször is, mert olyan még nem volt, hogy a melódiák között lett volna akár két egyforma is! Pedig higgyék el, sokan akarták már rajta kapni, jöttek magnóval, vették hetekig – no hiszen!
Az is közismert, hogy a tíz legnépszerűbb mobiltelefon-csengőhangból öt a rézfán fütyülő rézangyaltól származik – persze, hogy védjük, persze, hogy óvjuk, nemzeti, városi örökségünk nekünk ez a fa az angyallal!
Ma már a fa és az egész park védelem alatt áll. A múltat eltörölni nem lehet: az aranyalmafa és az ezüsttilinkófa helyét már csak egy-egy márványtábla jelzi. Annak idején gyökeréig kiásták mindkettőt, s ami kis arany vagy ezüst gyökérszál a földben maradt volna, azt kincsvadászok túrták elő a századok folyamán.
Az aranyalmafa elvesztésének többféle változata ismert. A legvalószínűbb szerint a tatárjáráskor rántották ki Batu kán lovasai, hogy a nagykán sátrát díszítse, csengése-bongása a seregvezérek szívét vidámítsa. (Mert az tudnivaló volt, hogy akik az aranyalmák összecsendülését hallják, azoknak eltűnik a bánat és a szomorúság a szívükből, lelkük megvidámodik és testük is meg-fiatalodik!) A Tarsoly-krónika azonban még a XIV. századból is úgy említi a híres kertet, hogy abban mindhárom fa áll – történészek szerint talán a földben maradt aranytuskón nőtt új hajtás. Ha így is volt, a török annak minden nyomát eltörölte, amikor sikerült elfoglalnia városunkat. Pedig milyen nagy áldozatot hozott akkor a város!
Jött a török, hogyne jött volna, kellett neki az egész ország, kellett volna neki az egész világ is, a szultán étvágyát ennél kevesebbel nem lehetett kielégíteni. Hanem városunk akkori büszke és harcos polgárai a küzdelem mellett döntöttek. Megerősítették a falakat, felfegyverezték még a jobbágyokat is, ágyúkat öntettek, készülődtek minden módon. Jöttek a környező falvakból is a menekültek, a férfiakat besorozták, az asszonyokat dolgoztatták, a szemes terményt idejekorán betakarították – csak pénzből volt kevés, pedig abból kellett volna a legtöbb, kifizetni a puskákat, lőport, zsoldosokat.
Verős Gáspár uram, a város első embere ekkor mondta híressé vált beszédében: van még vagyon a városban, az ezüst- és a rézfa. Az ezüst kell most nekünk! Az is tudható, ha a török közel ér és meghallja az ezüsttilinkók szavát, semmi meg nem állíthatja, mert tudvalévő, hogy annak hangja olyan csalogató, hogy mi is annak köszönhetjük az országos vásárt és a püspöki székhelyet egyaránt. Ezért kétszeres érdek az ezüstfa kivágása: hogy a háborúhoz pénz legyen és a csalogató dallam elhallgasson! Országos érdek, hogy a város megmaradjon, életünket és vérünket áldozzuk érte, de ha a zsoldosoknak pénz kell, akkor az ezüstfát is!
Ógtak, mógtak a város elei, de nem volt más megoldás, megértették Gáspár uram érveit. Az ezüstfát kivágták, ezüst törzsét, ágait, de még a legkisebb leveleit is takaros rudakba öntötték és nekiindították a világnak: jöjjön cserébe a fegyver s ember.
Megvolt a nagy áldozat, de hiába volt. A várost mégis elfoglalták (árulással vagy anélkül, ki tudja már) két hét alatt, az ezüstfa tönkjét utolsó gyökeréig kiásták és a szultán kincses szekerére vitték. Azóta hírét, nyomát nem tudni.
Maradt nekünk a rézfa, a rézfán fütyülő rézangyallal – ez is csak úgy menekült meg, hogy Verős Gáspár uram egyenes utasítására a rézangyal száját betömték, a fát jó erősen körbeásták, szőlőtaposó kádba ültették és elrekkentették a legmélyebb pince legutolsó odvába, rohadó szalma mögé. Ott is maradt, tán el is feledték, hírét se vitték egészen a kuruc háborúk utánig. Akkor mégis előkerülhetett, mert Mária Terézia híres jogszabályában 1779-ben rendelkezik a rézfa köztulajdonba vételéről. Egyes források szerint a bécsi Burgba akarta szállíttatni, de ezt bekövetkező halála megakadályozta, utódja pedig, József császárunk és kalapos királyunk valamiért ejtette az ügyet.
A rézfa a minden este nyolc órakor csodálatos dallamokat fütyülő rézangyallal megmaradt nekünk. A dalok szerzői jogait városunk birtokolja, az abból befolyó összeg a kulturális alapba kerül, abból finanszírozzuk minden évben a Rézangyal-fesztivált.
A rézfán fütyülő rézangyal rajongói rendszeresen kijárnak a nemzeti parkba, fényesítik, szidolozzák az angyalt, leporolják a fa minden levelét – jelenleg 586 levél van a fán, időnként el- elhullajt egyet, ezeket aukciókon értékesítik (a katalógus szerint összesen 16 ilyen levélről tudunk) de nem kell félni, új hajtások is megjelennek, új levelek is nőnek.
Kutatók is járnak a kertbe, megfigyelni a fát és az angyalt. Többféle elmélet született már arról, hogy mikor miért és milyen dallamot fütyül az angyal, mikor hullajt levelet és miért nő új hajtás a fán, doktori disszertációk témájává lettünk, s tán még a világ sorsát is jobbra fordíthatnánk, ha megfejthetnénk a rézfán fütyülő rézangyal rejtélyét.
Vagy talán nincs is semmi titok: itt az angyal, és fütyül. Nem ránk, de nekünk - és jól van ez így, legalább ez megmaradt a boldogabb időkre.
Szöveg: Sípos (S) Gyula. A novella megjelent a Kisvárosi történetek című kötetben is, ami még rendelhető az Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. címen keresztül. Ára 900 Ft. A régi és új történetek Vihart Anna illusztrációival együtt olvashatók és nézhetők a facebookon: https://www.facebook.com/kisvarostortenetek/
