A gombagoly
Csodálatos reggelre ébredtek a manók a Vihar-szigeten! Először is, a kis kék angyal ébresztette őket, ami sokkal ritkábban fordult elő, mint ahogy azt szerették volna. Másodszor, a kis kék angyal a lábukat csiklandozva ébresztette őket, márpedig azt mindenki tudja, hogy ha egy manónak a lábát csiklandozzák, abból olyan nevetés lesz, de olyan, hogy még a falevelek is csilingelnek a kacagástól! Harmadszor pedig, a kis kék angyal a legfinomabb akácmézből hozott nekik reggelire, az pedig tudvalévő, hogy a manók az akácmézért mindenre, de mindenre hajlandók, még arra is, hogy rendbe rakják a lakásukat, márpedig ez olyan nagy szó, hogy ennél nagyobbat mondani se lehet!
Ezen a reggelen együtt ettek, ittak, mulattak, kergetőztek, egészen addig, amíg a kis kék angyal ki nem jelentette, hogy most már mennie kell haza, hogy felébressze a lakótársát.
-Mindig itt hagysz minket! – zúgolódtak a manók. - És pont amiatt a bagoly miatt! Hiszen az nem is bagoly, hanem csak valami izé!
-De hiszen eddig veletek játszottam! – védte magát a kis kék angyal. – És a bagolynak is szüksége van rám!
-Ugyan már, mi haszna van annak a bagolynak? Hiszen az nem is bagoly, hanem csak egy mihaszna valami! Nem is állat, nem is növény, hanem valami olyan… olyan… csak ül ott, mint a taplógomba a fa törzsén és nem is csinál semmit! Ez egy gomba-bagoly, egy gombagoly! Nem lehet vele játszani, nem hoz nekünk mézet, nem tud bújócskázni se – nem jó az semmire! Jobb lenne, ha nem is lenne!
-Na, ezt gondoljuk végig – mondta a kis kék angyal, és leült a manók közé. – Igazatok van, az én kis baglyom nem valami hasznos élőlény. Ez azt jelenti, hogy ha nektek nem hasznos, akkor már nem is kell? Hagyjam meghalni?
A manók szívesen mondták volna, hogy igen, hagyja csak meghalni, mert akkor több ideje marad velük játszani, de a kis kék angyal olyan szúrós szemmel nézett rájuk, hogy végül nem merték kimondani. Így hát csak a vállukat vonogatták és dacosan néztek maguk elé.
igaz ami igaz, a kis kék angyal baglya különös teremtmény volt. Az angyal fáján élt, egy kiálló ágon. Ott ült naphosszat, és ha hiszitek, ha nem, a karmaival belegyökerezett a fába és onnan szívta fel a táplálékát, mint a növények. A kis kék angyalnak figyelnie is kellett rá, mert ha túl sok napot töltött mozdulatlanul az ágon, akkor kezdett elfásodni. A tollai elkérgesedtek és a két nagy szeme egyre inkább olyan lett, mint két nagy, faoldalon növő taplógomba. Ha túl sokáig ott ült volna, talán végleg odagyökerezett volna a fához! A kis kék angyal azonban vigyázott, időről időre felébresztette a baglyot és elhessentette repülni. Ilyenkor a bagoly felrepült a kék égig, és ott lebegett, szitált, körözött napokig, megállás, leszállás nélkül. Közben a tollai kifényesedtek, kiszínesedtek, szeme csillogóvá vált, csőre élessé, egészen olyanná, mint más baglyoké. De jaj! Nem repülhetett túl sokáig, mert akkor teljesen madárrá vált volna, akkor pedig nem tudott volna több táplálékot felszívni a fából és elpusztult volna! A kis kék angyal azonban vigyázott rá, ilyenkor utána repült és szépen visszaterelte a fához. A gombagoly leszállt, tollászkodott egy kicsit, aztán.. aztán kezdődött minden újra elölről.
-Kis kék angyal, miért nem hagyod a gombagolyt fává válni? – kérdezte végül a legbátrabb manó. - Vagy teljesen madárrá? Hiszen így csak a gondod van vele! Mindig figyelni kell rá, meg utána repülni, meg óvni a széltől, hótól – sokkal könnyebb lenne az életed nélküle!
-Talán igen – válaszolta a kis kék angyal -, talán tényleg könnyebb lenne az életem a gombagoly nélkül. Meg akkor is könnyebb lenne, ha nem kellene hallgatnom a nyulak panaszkodást bizonyos manócskákra, akik a legváratlanabb pillanatban rájuk ugranak és megcibálják az érzékeny nyuszibajszukat. Meg a beszélő almák siránkozását, akiket valami manók szórakozásból azzal ijesztgetnek, hogy leszedik őket a fáról és megeszik vacsorára! És a jó öreg faóriásunk dörmögését, akinek elege van a maroknyi piros sapkás bajkeverőből, akik akkor zajonganak leginkább az erdőjében, amikor a legjobban szeretne aludni. Tihamérról, legszelídebb és legkedvencebb sárkányunkról nem is beszélve, akinek a vajszívét kihasználva, bizonyos manószerzetek állandóan meglovagolnak és gyí-pacisat játszanak vele égen és földön. Lehet, hogy ezeket a manókat kellene elűznöm a szigetekről, ahelyett, hogy finom akácmézet hozok nekik reggelire?
A manócskák az elején még tiltakozni akartak, ők aztán biztos nem csináltak semmi ilyesmit, azán belátták, hogy semmi esélyük letagadni a nyilvánvalót. Csak krákogtak, szipogtak, fejüket se merték felemelni. Olyanok voltak, mint a megtestesült bűnbánat! Végül a legöregebb, legvitézebb manócska összeszedte minden bátorságát és megszólalt:
-Talán mégis élhetne még az a gombagoly. Nem csinál azt itt semmi bajt! Meg aztán, neki is csak kell egy kis figyelem és szeretet! Talán – és itt körbenézett a többiekre – talán egy kicsit még mi is tudnánk segíteni, vigyázhatnánk rá. Nem is kívánunk érte semmit! Persze – tette hozzá, fél szemmel a kis kék angyalra sandítva -, ha cserébe többet tudnál velünk játszani, annak nagyon örülnénk!
Szöveg: Sípos (S) Gyula, kép: Vihart Anna - mese az Ármányos sárkányos mesesorozatból. (A teljes sorozat olvasható a facebookon, itt: https://www.facebook.com/sarkanyszeliditok/ ) Ugyanúgy szeretnénk megjelentetni, mint a Sárkányszelídítők meséskönyvet, amelynek szereplői egyébként visszatérnek az új kötetben is. A kiadást csak közösségi összefogással tudjuk megvalósítani, ezért támogatókat keresünk! Ha úgy érzed, hogy tudsz segíteni, kérlek írj az Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. levélcímönkre! Minden segítségnek örülünk, támogatóink nevét közzé tesszük a könyvben is és tiszteletpéldányokat is kapnak! Hálás szívvel: Sipos Gyula
