Kisvárosi történetek: Lajhár
Jaj, már megint! Állítom, hogy ezek nincsenek eszüknél! Mindig csak a futkosás, rémüldözés, pánik, ez olyan egészségtelen! Pedig láthatnák, hogy lehet ezt másképp is, hiszen itt élek közöttük! De ők tudomást se vesznek rólam, csak csinálják tovább – ez olyan beteges!
Igazán példát vehetnének rólam! Én kinézek magamnak egy szép, gusztusos fát, aztán nyugodtan, békésen, ahogy az egy magamfajta megállapodott valakihez illik, odaballagok, felmászom rá és három-négy nap alatt végigeszem. Mindig csak a legfinomabb, legszebb leveleket, ágakat rágcsálom el, így a többinek is van ideje egészen zamatossá válni – csak semmi kapkodás, én minden levélkének hagyok időt az érlelődésre!
Amikor aztán végzek, újabb fát választok ki, bölcsen, okosan, tüzetesen végig szemlélve az összeset egy kényelmes ágról, aztán ha megvan, akkor lemászok a csupasszá vált ágakon és átsétálok – ennyi! Semmi idegeskedés, semmi emésztési probléma, izzadtság, hevesen dobogó szív – ugyan kérem!
De ez most már tényleg bosszant! A tisztás szélén áll a következő fám, szerencsés kiválasztottam. Gyümölcse érett, illata csodálatos - három napja figyelem, békésen falatozva itt az utolsó leveleket. Most indulnék oda, de borzasztóan zavar ez az állandó rohangálás a fa körül! Jönnek a gazellák, legelésznek, eszik az én finom gyümölcsömet, és ezt még meg is bocsátanák nekik – na de hogy eszik? Remegő inakkal, tekergő fülekkel, idegesen, állandóan elrohangálva aztán újra vissza a fához – hát így nem lehet enni! Nem volt ezeknek gyerekszobájuk? Kergetőzni evés közben?
Ugyan kérem! Nem támad itt senki semmire, ez egy békés világ, én már csak tudom, hiszen benne élek! Nincsenek is olyan valamik, amikről ezek az ostoba gazellák beszélnek! Meg aztán: minek enné meg bárki őket, ha egyszer finom leveleket is fogyaszthat? Értelmetlenség! Gusztustalanság! Gyerekmese!
Csakhogy én már nem vagyok gyerek. Nem, én a bölcs lajhár vagyok, láttam én már mindent, nem lehet velem megetetni akármi pudvás fakérget! Azt is pontosan tudom, hogy miért mesélnek nekem ilyeneket – hogy megrémítsenek és így távol tartsanak a saját fámtól, ami az enyém, mert kinéztem magamnak! Mindent csak maguknak akarnak – de nem fog sikerülni nekik! Egy lajhárt akarnak ijesztgetni?! Nevetséges!
Most már ők is tudhatják, hogy nem sikerült ostoba tervük, hiszen láthatják, ahogy mászok le a fáról, méltóságosan, lassan, ahogy illik – hátha az én jó példám rájuk ragad! Ki tudja? Még egy gazella is fejlődhet!
Nem ragad. Tudtam én, hogy a gazella az egy buta népség, de hogy ennyire? Még alig értem le a földre, még épp, csak elindultam a fám felé, már megint elrohantak. Mit gondoltak, majd utánuk rohanok? Kergetőzöm, mint egy félőrült? Dehogy rohanok! Hát foglalkozom én az ilyenekkel? Dehogy foglalkozom? Megyek csendben, nyugodtan, példaszerűen, bátran, minden félelem, ijedezés nélkül a jól megérdemelt reggelim, ebédem, vacsorám, sőt, ahogy most elnézem így közelebbről, egész heti menüm felé, szépen elhelyezkedem majd, erőteljesen, királyian, aztán nekifogok a jól megérdemelt regge
Szöveg Sípos (S) Gyula, kép: Vihart Anna Az összes történet olvasható, kép nézhető a facebookon, a Kisvárosi történetek oldalán: https://www.facebook.com/kisvarostortenetek/
