Betegség Kiutaló Hivatal és egyéb hírek
Ezen a héten töltöttünk fel a facebookra anyagokat. A Keddi képek közé olyanokat, amiben van egy kis csavar, a Sárkányszelídítőkhöz új képeket és információkat Vihart Anna kiállításairól és egyebekről (https://www.facebook.com/sarkanyszeliditok/ ), a Kisvárosi történetek (https://www.facebook.com/kisvarostortenetek/ ) közé pedig egy régi és egy új történetet. Ez utóbbi, a Betegség Kiutaló Hivatal, itt is olvasható:
Sípos (S) Gyula: Betegség Kiutaló Hivatal
Szabó úr nagyot sóhajtott, felállt, kinyújtózkodott és megropogatta a derekát. „Már csak tíz nap – gondolta –, és végre szabadságra mehetünk!”
Szabó úr nem volt még öreg, de már fiatal sem, és elég régóta házas ahhoz, hogy túl legyen néhány összeveszésen és kibékülésen a feleségével. Összetanultak ők a viharokon keresztül és mostanában olyan nyárvégi hangulatban éltek együtt: jön az ősz, de még itt a nyár, most a legjobb! Szabóné asszony pedig mintha különösen is kivirult volna az elmúlt hetekben, vidámsága átjárta a kétszobás lakást, átütött a falakon, megfertőzte a szomszédokat, kiáradt az egész lakótelepre – jó volt vele lenni, na!
Szabó úr sietett haza, hogy valami kis vacsorával lepje meg feleségét, így ő nyitotta ki a postaládát és vette ki a borítékot, amit a Betegség Kiutaló Hivatal küldött részére. „Jaj, csak most ne! – könyörgött, miközben idegesen tépte a boríték sarkát – csak ne az legyen!”
De sajnos az volt. A Betegség Kiutaló Hivatal tájékoztatta – a törvényi határidőket betartva! -, hogy nyolc nap múlva erős hasi fájdalmakkal járó vakbélgyulladása lesz, ami azonnali műtétet igényel. Sajnos a műtét némi komplikációval jár, szövődmények lépnek fel, összesen 23 napot kell majd a kórházban töltenie. A gyógyulás azonban biztos, nyugodtan készüljön fel, csomagoljon össze, hogy amikor a tünetek jelentkeznek, még a saját lábán be tudjon sétálni a kórházba. „Mentőszolgálatunk nagyon leterhelt, kérjük segítse munkánkat azzal, hogy feleslegesen nem veszi igénybe szállítási kapacitásunkat!”
Szabó úr az órájára nézett, aztán zsebébe gyűrte a levelet és futva elindult a bankjába, majd onnan a Betegség Kiutaló Hivatalba. Szerencséje volt, még zárás előtt kapott sorszámot és beállhatott a fellebbezési igényüket bejelenteni szándékozók közé. Tudta, hogy a Hivatal nagyon szigorú, de reménykedett, az ő helyzetét biztos meg fogják érteni!
Már esteledett, mire sorra került. Volt ideje telefonálni feleségének, hogy egy sürgős ügy miatt csak később ér haza, borítékot is talált a táskájában, amibe a pénzt tehette, így felkészülten várta a találkozást az ügyintézővel.
Szabó úr úgy érezte, igazán mellé szegődött a szerencse! Amikor belépett az irodába, rögtön megismerte általános iskolai osztálytársát, akivel ugyan nem volt közeli barátságban akkoriban, de nem is voltak soha ellenséges kapcsolatban, így aztán könnyen elmondhatta neki a baját. Hogy annyi év után végre szépen és jól élnek a feleségével, aki annyira várta már ezt a kis szabadságot! Hogy lefoglalt helyük van egy kis balatoni panzióban, amit már le se lehet mondani! Hogy nem akar ő a betegség elől elmenekülni, csak azt kéri, csúsztassák át egy másik időpontra – és közben, biztos ami biztos, ő is átcsúsztatta az asztal másik oldalára a borítékot.
Nem volt egyszerű a helyzet, a hivatali protokoll csakis különleges esetekben engedélyezi a halasztást, de azért ők ketten mégis találtak megoldást. Az ügyintéző átnézte a számítógépes nyilvántartást, hümmögött, motyogott, aztán megkérdezte, van-e rokonuk, vagy gyermekük, aki esetleg átvállalná a betegséget. Szabó úr szerint ilyen rokonuk nincs, gyerek pedig nem született. Ugyan ők mindent megpróbáltak, meddőségi centrum, lombikbébi-program, a házasságuk is majdnem tönkre ment bele, de már túl vannak rajta, elfogadták ezt a helyzetet, nem lesz gyerekük soha. „Nagyon jó!” - felelte barátja, mert Szabó úr most már belső barátjának érezte valamikori iskolatársát -, „akkor egy kis számítógépes ügyeskedéssel meg is oldjuk a dolgot! Lesz itt egy kisbaba a rendszerben, fiú, apja nevét kapja” – és jelentőségteljesen kitekintett a monitor mögül Szabó úrra -, így senki nem fogja észrevenni a cserét, születése után nem sokkal aztán sajnos meg is hal egy akut vakbélgyulladásban, de ez külön jó, mert így ki is törlődik a rendszerből, nyoma sem marad…” Mosolygott, Szabó úr is mosolygott miközben nézte, milyen szakértelemmel dolgozik a barátja a gépen.
Ezután már repült az idő, gyorsan teltek a napok, Szabó úr szinte fel sem ocsúdott és már a Balatonon is voltak! Minden csodálatosan sikerült! Az idő fantasztikus, a tó vize épp a legjobb, az étkezés megfelelő, Szabóné asszony pedig olyan vidám és boldog, amilyen talán házasságuk első éveiben! Szabó úr maga is szinte megfiatalodott, tüzes csikónak érezte magát, saját teljesítményétől is fűtve kidüllesztett mellel sétált a parton és olyan messze beúszott a Balatonba, hogy azt máskor őrült vakmerőségnek gondolta volna.
Utolsó éjszakájukon, a sötétségben összebújva suttogta bele végül Szabóné asszony a férje fülébe: „Olyan boldog vagyok!” Belefúrta magát a férfi vállgödrébe és onnan suttogta: „Gyermekünk lesz!” Érezte, ahogy férje teste megmerevedik, kissé megijedt, hogy a férje talán nem örül a csodálatos hírnek, felkönyökölt és végigsimított Szabó úr arcán. Nedvességet tapintott és rájött, hogy a férfinak folynak a könnyei.
„Csak a boldogságtól, csak a boldogságtól!” – hajtogatta Szabó úr, de nem engedte, hogy az asszony felkapcsolja a villanyt.
Szabó úr első munkanapja délutánjára kiírta magát külső munkára, aztán szaladt a bankba, kivette szinte az összes pénzét, és már rohant is a Betegség Kiutaló Hivatalba. Rögtön a volt osztálytársát kereste, de így is sorszámot kellett húznia és hosszú, végtelenül hosszú ideig várnia, mire sorra kerül.
„Nagy baj van” – suttogta -, „gyerekünk lesz! Mi pedig az ő nevére írtuk ki a betegséget! Ez nem történhet meg!”
„De drága barátom” – mosolygott rá volt iskolatársa – „én világosan megkérdeztem, hogy akartok-e gyereket. Így volt? Igen, így. És te azt mondtad, hogy lemondtatok róla. Így volt? Igen, így. Csak ezután írtam át rá a kiutalást.”
Szabó úr kínjában verejtékezett. Hiszen ő ezt nem így gondolta! Azt hitte, hogy csak… ha tudta volna! Hiszen ők akarnak gyereket! Ha pedig a kisbabájuk meghal, azt nem élik túl! Biztos van valami megoldás, mindig van valami megoldás, a múltkor is volt – és idegesen kotorászott a táskájában, alig találta a degeszre tömött borítékot, már attól félt, hogy az sincs meg, a sírás határán állt, remegő kézzel nyújtotta át az asztalon a másik felé: „Én bármire hajlandó vagyok!”
„Ha ez ilyen egyszerű lenne!” – sóhajtotta együttérzően a Betegség Kiutaló hivatal ügyintézője. – „De halálesetet regisztráltunk a rendszerbe, azt pedig csak halálesettel lehet kiváltani!”
Szabó úr megdermedt. „A feleségem sem halhat meg! És a gyerek sem! Nincs esetleg valaki, aki már öreg, beteg, akire rá lehetne íratni… tudod!”
De nem volt ilyen megoldás. Úgy tűnik, minél betegebb valaki, annál jobban ragaszkodik az életéhez. Régebben ugyan megtették, hogy ilyenkor kiadták egy-két súlyos beteg nevét és címét a kérvényezőnek, hátha meg tud velük egyezni, de soha, senkinek nem sikerült, sőt, a Hivatal ellen perek tucatja indult – amit persze a perelők mind elvesztettek, a Hivatal nem bolond, mindent az érvényes jogszabályoknak megfelelően tettek, ezer százalékig védve voltak -, mégis inkább megszüntették ezt a gyakorlatot. Az ügyintéző hümmögött, kattintgatott, majd kitekintve a monitor mögül, biztatóan elmosolyodott: „Egy megoldás talán akad. Nem jó megoldás, de megoldás. Ha vállalod.”
Szabó úr vállalta. Mostantól kezdve összesen három éve van hátra. Kettő és fél, a gyerek születése után. Aztán… nem számít. Ebben a három évben kell boldognak lenni! Három évig boldoggá tenni az asszonyt, a gyereket. Ígéretet kapott, hogy ebben a három évben se betegség, se baleset, még a legenyhébb megfázás se fogja érni a családot! Az értesítési címét is átíratta a munkahelyi címére: ha jön a papír, a felesége semmiképp se láthatja meg előre!
Szabó úr vett egy hatalmas csokor virágot. „Legelőször is újra udvarolnom kell a feleségemnek. Tudnia kell, hogy szeretem őt. Őket. Az életemnél is jobban…” – és már megint könnyezett. Ő se tudta, hogy most magától van így meghatódva, vagy a szeretet fáj ennyire.
Sípos (S) Gyula
