Szilvási Zoltán: A szamáriai asszony - kisregény, 1. rész
Ezt a könyvet Jean Vaniernek és minden valaha vagy éppen most megtört szívű embernek ajánlom.
BEVEZETÉS
Szeretnék elnézést kérni a teológusoktól, papoktól, szentíráskutatóktól, régészektől, és minden olyan tudóstól és szakembertől, akik Jézus korával foglalkoznak, valamint magától az olvasótól is, mert ez a mű alapjában véve szinte teljes egészében a fantáziám szülte alkotás. Így biztosan tartalmaz tárgyi tévedéseket. Ugyanakkor, mivel tíz év érlelődés után szinte kifolyt belőlem a történet, úgy döntöttem, nem időzöm azzal, hogy pontos hátteret festek az eseményeknek, hanem egyszerűen csak írtam és írtam.
*
Negyven éves volt, éppen negyven éves. Klaudiusz, a Szikár városában állomásozó római helyőrség egyik katonája ma este el is jön majd, hogy felköszöntse. Klaudiusz, aki egyszer volt vele úgy, utána már mindig csak beszélgetni járt el hozzá, mint egy idősebb nővérhez, kicsit talán, mint egy anyához. Jó volt a képzeletébe idéznie a húszas évei végén járó fiatalembert, és várni a tőle este tíz órakor esedékes fölköszöntést. A kút felé tartott az üres korsóval, persze mint mindig, most is kerülő úton ment, a szegénynegyednek egészen a szélén és délben, ami különösen is kellemetlen volt, mert a nyári hőségben teljesen felfűlt minden, és a tikkasztó levegő izzadsággal vonta be a bőrét, és átfűtötte a teste talán minden porcikáját. Hiába, vállalnia kellett a vízhordást ebben az időpontban, hogy elkerülje azoknak az asszonyoknak még a tekintetét is, akik korán, a hajnali, hűs levegőben teszik meg az utat a kúthoz. Rút erős egyéniség volt eredendően, de mostanra már nagyon megviselte az élet, és gyakran egy a foglalkozását és a múltját élcesen végigmérő tekintet is elég volt ahhoz, hogy meglehetősen összetörjön, ha pedig még egy gúnyos szó vagy mondat is társult hozzá, az maga volt a megsemmisülés. Igazság szerint már régóta kerülte a tisztes vagy a tisztesség látszatát fenntartó emberek társaságát, még úgy is, hogy elhaladjon mellettük. Valahol szégyellte, amivel foglalkozott, hogy férfiakat fogadott éjjel és a hajnal első óráiban azzal a céllal, hogy kielégítse kéjvágyukat.
Már közel volt a kút, és bele is élte magát, hogy milyen jó lesz megmosnia az arcát és a két karját. Nagyon szerette a vizet, mint elemet, és ennek a kútnak igazán hűs vize volt. S ez a mosdás már az otthoni tisztálkodás örömét is megelőlegezte. Rút egyfajta tisztulási szertartásnak élte meg a vízzel való ilyetén találkozásokat, s valamit talán tényleg le is mostak a lelkében abból, amit az éj leple alatt átélt. Igaz – főként a római helyőrség katonái között –, akadtak olyan vendégei, akik egészen ügyesek voltak, s többé vagy kevésbé még ő maga is élvezte az együttlétet velük, de a nappalt másnak szánta, mint az éjszakát. Nappal valahogy kitörlődtek az emlékezetéből a vendégei. A kút felé menet, épp a mosakodás szakralitása miatt, átfutottak még egyszer az arcok, akikkel utoljára találkozott, de az esetenként átélt élményekre, a kisebb, néhány gyönyörre már régtől fogva nem gondolt vissza. A kúthoz érve örömmel tapasztalta, hogy senki sincsen ott, így a szabadság és a teljes függetlenség örömével átadta magát a szomjoltásnak és a tisztálkodási rítusnak, miután felhúzta a vödröt a kútból. A hűvös vízből több nagy kortyot is ivott, majd teljes odaadással lemosta arcáról és két karjáról a verítéket. Ezek a pillanatok voltak a szabadság igazi pillanatai a nap folyamán első ízben, majd otthon a teljes tisztálkodás. Rút már hat éve a kisvárosi népesség peremlakosaihoz tartozott, szinte mindenki lenézte, emiatt ki kellett alakítania egy kis, saját világot, ami mivel az ő saját kis birodalma lett, nem hogy átjárható nem volt, de még ismertté sem válhatott mások számára. Kivétel a történet kezdete előtt két évvel megismert Klaudiusz és Judit volt. Az utóbbival és gyermekével, az értelmében elmaradott Noémivel, három évvel ezelőtt került kapcsolatba. De most Rút csak a vízre gondolt és a víz nyújtotta kellemes érzések özönére, amit átélt. Különös dolog, hogy egy igen mély bensőséges belső világ alakult ki benne. Gyermekként és még nagyon sokáig társaságkedvelő volt, a sokaságot is igen nagyon szerette, de mostanra kis kertjének növényei (köztük sok gyógynövény) gondozása lett kedvenc foglalatossága és még fennmaradó idejében a szövés. Miután már egyelőre nem volt szomjas és az üde, hűs vízzel a testét is felfrissítette – már amennyire egy ilyen nyilvános helyen ezt meg lehet tenni – belenézett a kútba, Jákob kútjába. Ezt, ha nem is mindig, de eléggé sokszor meg szokta tenni. Különös ellentmondás érzése és tudata fogta el ilyenkor, egy kettősségé. Egyrészről az ő mélysége, hogy hová is süllyedt le az élete, hogy az erkölcsi rossz értelmében mennyire a mélységekben jár. S a másik mélység pedig az Istené volt – akinek létezésében hitt – s akinek oly sok tulajdonságáról árulkodik ez a szent kút. Élt meg már szép mélységeket vonulatában is a távoli múltban, igaz gondolatokat, melyek jóérzéssel töltötték el, olyanokkal, amilyeneket fel-felidézett e tűnődések alatt a mélyben meghúzódó friss, tiszta víz. Talán, valamiképp imádságok is voltak ezek a mélázások, de a hajdan volt életéhez visszavezető úthoz már nem adtak erőt, sem lehetőséget. Mégis, ahogy bámulta a kút mélységes mélységének tisztaságát, egy elhatározás kezdett kibontakozni benne. „Negyven éves lettem. Talán át kellene gondolnom az életemet, s nem csak úgy pillanatnyi módon egy-egy részletet, hanem az egészet…” és hosszan tovább nézve a kút mélyét sírni kezdett. Nem volt nagy ez a sírás, rövid ideig tartott, de érezte – nem gondolta, érezte –, hogy a könnyeivel a kút rejtekébe belepereg az egész élete…
Hiába volt nehéz a korsó, általában hazafelé menet is gondolkodott mindig erről, arról. Szerette ezt a tevékenységet, és e gondolatok főszereplője maga az ember volt, s valahol az elfelejtett (élete peremére szorult?) Isten is. Élete során oly sok féle embert ismert, oly sok féle emberrel találkozott és beszélt, hogy volt mihez kötni a fel-felmerülő gondolatokat. Elsőként a három évvel ezelőtti tavasz jutott az eszébe, a találkozás Judittal és az értelmében beteg kislányával, a mandulaszemű Noémivel. Nem rég költöztek a férjével a szegénynegyedbe, nem messzire attól a helytől, ahol ő élt az élettársával. Elszegényedtek egy adósság miatt, amit nem tudtak kifizetni, és amúgy is lenézték őket (s ez a lenézés, ha nem is olyan kifejezett formában, de a szegény negyedben is folytatódott), mert azt tartották róluk az emberek, hogy bűnösök és ezért van beteg gyermekük. Rút már egy fél éve látta a családot, mikor valahogy a tudomására jutott, hogy nagyon beteg a kislány; ő akkor átment hozzájuk, hogy megnézze a kicsi, akkor még két éves Noémit. Elmondta az édesanyának, hogy gyógyfüvekből tudna egy főzetet készíteni, ami ártani biztosan nem ártana, de meg tudná valószínűleg gyógyítani a kislányt. Az édesanya ebbe beleegyezett, és a kúra sikerrel járt. A két asszony ettől kezdve megkedvelte egymást és barátnők lettek. Judit férje mindezt először tiltotta Rút feslett életmódja miatt, de mivel a kis Noémi meghalt volna, ha Rút nem segít, engedett. Sok szép történet fűzi Rútot Judithoz és a kicsi Noémihez, de egyelőre csak, mint egy gyönyörű vázlatot futtatta át az elméjén és a szívén őket. Másodikként Klaudiusz jutott az eszébe ismét, a szomorú szemű, helyőrségi katona. Ő két évvel ezelőtt kopogtatott, mint vendég először az ajtaján. Félszeg volt és bátortalan, de azért akarta azt. Rút megsajnálta (mivel az ilyen típusú férfiakat többé-kevésbé meg is szokta kedvelni) s gyengéden rávezette, mit is tegyen vele és önmagával. Elmentében Rút odamondta neki: „Te egy igazán kedves fiú vagy.” Aztán Klaudiusz újra kopogtatott az ajtaján úgy két hét múlva. Egy ideig, miután becsukta az ajtót csak némán állt, s végül is kibökte: „Asszonyom, ön olyan gyöngéd volt velem a múltkor, és itt még senki sem mondta nekem, hogy kedves vagyok. Talán a lovak, amelyeket gondozok, de hát az ő nyerítésük egészen más, mint az emberi szó, főleg hogyha azt egy nő mondja. Szóval én eljöttem ugyan, de nem szeretnék öntől mást, mint beszélgetni. Természetesen fizetnék, de minden vágyam az, hogyha nincsen ellenére, hogy társalogjunk.” Rút először nagyon meglepődött, de végül is engedett a kérésnek, és csakhamar a fizetség is elmaradt, és egy újabb barátság vette kezdetét az életében. Míg hazaért ez a három ember járt a fejében.
Mikor már otthon volt, szépen megmosdott tetőtől talpig. Ilyenkor egy kicsit, de csak egy nagyon kicsit tartóan olyan angyali volt minden, s felöltve ruháját – nagyon szerette tisztán tartani őket – még szárnyakat is képzelt magára. Eszébe jutott az édesapja is; ő nagyon gyakran szólította kislány korában angyalkámnak. Ó, azok a boldog gyermekkori évek – pontosabban félig boldogok! De ezt egészében nem akarta végig gondolni. Mostohaanyja feltűnő alakját kizavarta az emlékezetéből. Ezúttal – és megannyi más alkalommal is így szokott lenni – csak az édesapjára akart gondolni. Mikor úgy adódott, s mikor tehették, nagyon sok boldog órát töltöttek együtt. Édesapja nem volt igazán erős jellem, pontosabban nem volt elég erős akaratú, de végtelenül nagy szíve volt. Miközben ezekre a dolgokra gondolt, odament a szobája sarkában lévő kis „házi oltárhoz” , és először kezébe vett egy babát, egy réges-régen az édesapja által készített születésnapi ajándékot. Nézte, nézte, és megrohanták az emlékek, s le is feküdt régi játékával az ölében az ágyára, és emlékezett. Mennyire más volt akkor még minden, mint most! Mennyi- de mennyi csodálatos dolgot kapott az édesapjától. Igaz, a mostohaanyjától nem mindig tudta megvédeni, de mégis felnézett rá, és betöltötte az égboltot, mikor együtt lehettek. Csodálatos meséket és történeteket tudott kitalálni, és a mókában is nagyszerű társ volt. A kis falu körül – ahol született és éltek – sok nagyszerű sétát tettek. Kedvenc helyük a patakpart volt. Sokszor szólniuk sem kellett, és a közös csendben hallgatták a tovafutó víz csobogását. A „házi oltáron” még egy tárgy volt, egy markos, nagy kavics vagy még inkább kő. Mikor édesapja kiemelte a vízből és odaadta neki, ezt mondta – Rút, már nagyobbacska lány volt ekkor, kiskamasz: „Édesanyáddal is nagyon szerettünk ide kijárni – Rút édesanyja a kislány születése után egy évvel halt meg súlyos betegségben –, az egyik alkalommal éppen itt mondta meg nekem, hogy megfogant, hogy várandós veled, így ez a kő emlékeztessen téged arra, hogy mélységesen szép és nagy szeretetben születtél, és számára az az egy év a hirtelen haláláig csodálatos teljességben telt el, s a legnagyobb ajándék a számára éppen te voltál, mint ahogyan az én számomra is te vagy a legnagyobb ajándék.” „Legnagyobb ajándék… Hogy is van ez? A szüleimnek én voltam a legnagyobb ajándék. Csodálatos kincs, de mindig elillan meg elszakad a valósága. Igaz, ragaszkodom a babához meg a kőhöz, de ami e kislánykoromat ölelő időszakra rárakódott az nagyon nehéz. Nem, nem nehéz, hanem egyenesen szörnyű. Van úgy, hogy még édesanyám ölelését is el-elképzelem valahogy meg azt a sok szépet, amit édesapámtól kaptam, de újra meg újra ködképpé meg illúzióvá válik az egész. Judit, Noémi és Klaudiusz lénye és barátsága tartja bennem a lelket ehhez az emlékezéshez is, és egyáltalán, ahhoz, hogy éljek. Ha őket nem ismerem meg, biztosan már végeztem volna magammal. Egy főzet a leander leveleiből és virágaiból és el is végeztetett volna már minden. Édesapám, mikor átadta a követ, azt mondta, hogy boldog leszek, boldog, mint az egyik szent tekercsben Rút. Hát nem sikerült, de nem az ő hibája, ó nem! Én kerültem lehetetlen helyzetekbe gőgös, buta, önző meg nagy bűnös lettem, és így mindent elveszítettem.” Ekkor sírásra fakadt, és ölelve a babáját összekuporodott. A könnyek záporán át egy kicsit tisztulni kezdett megint minden, és újra az édesapjára gondolt. Becsületes, nyílt kék szemére és egy kedvenc mondatára: „Mindig van valami, amiért érdemes élni.” Ezt ő sokszorosan be is bizonyította. Vagy a beszélgetések vagy a séták értek fel egy felfedezéssel. Ő mindenben meglátott valami szépet, valami értékeset, ha mást nem is, annak a reményét és lehetőségét. Rút sokáig úgy élt, hogy ő is ugyanilyen, de aztán összetörtek a körülmények s velük ő maga is. Igaz, édesapjával szemben neki erős akarata volt, de az erős akaratnál messzebbre lehet látni a szép és igaz utáni vággyal, ő meg most csak egy prostituált, aki élete végéig az is marad, s végül mindenki elfelejti, mint egy magányos vénasszonyt. Igaz a kis illúziói a belsővé vált életével megvannak, de a nyomorúság és a keserűség érzése, még a barátságai ellenére is, újra meg újra feltörtek benne. Így sírt vigasztalanul egészen addig, míg elapadtak a könnyei. Ekkor rászánta magát, hogy gondozza a növényeit. Mint a mosakodás, ez is szertartásos cselekedet volt, és egy idő múltán meg is szokta nyugtatni. Most is így történt. Érdekes, hogy a figyelem, amit a növényekre fordított, szinte mindig ezt eredményezte. „Talán abban van a magyarázat, – gondolta sokszor végig magában –, hogy annyira- de annyira szépek.” Egyébként nem minden nap fogta el a sírás és a keserűség ilyen fokon. Egy héten egyszer vagy kétszer, de most, hogy a 40. születésnapja volt még a legszebb emlékek is komor színekben tűntek fel. Legalább is egyelőre.
Végül is minden növényt megöntözött a ciszterna vizével, az elszáradt leveleket is lecsipkedte. Több gyógynövénye is beérett, és felfüggesztette száradni őket az egyik szabad gerendára. Csodálatos volt tőlük a levegő, és immár teljesen megfeledkezve bánatáról magába szívta egyenként az illatokat. Precíz volt – mint igazság szerint mindenben –, és ez a precizitás is önvédelmi mechanizmussá vált a számára. Míg volt mire figyelni, koncentrálni és ügyelni, nem igen – pontosabban ritkán – mélyült el úgy igazán a fájdalmaiban és gondjaiban. A napirendje mindig ugyanaz volt lényegében kis változtatásokkal. Hajnali kettő és három óra felé hagyott fel teste áruba bocsátásával. Ezután aludt 8-ig legalább, még gyakrabban 9-ig, 10-ig. Mikor felébredt összekészítette magát, és szőtt vagy a növényekkel foglalkozott egészen addig, míg el nem ment a kútra vízért. A nagy mosakodást akkor tette meg, mikor hazaért. Utána ebédelt az élettársának is készítve ételt, de ő még az esti tivornyázások után ilyenkor még bőven aludt. Egyébként inkább futtatta Rútot, mintsem ténylegesen az élettársa lett volna. Külön lakrészben éltek, bár közös fedél alatt, és csak nagyon ritkán kívánta meg Rúttól, hogy lefeküdjenek egymással. Ilyen értelemben Rútnak kényelmes élete volt. Verést sosem kapott, és szóbeli szidalom is csak ritkán érte. Ebéd után vagy sziesztázott és szőtt vagy átment Judithoz és a kis Noémihez. Az este a vendégei fogadásával hét, de még gyakrabban nyolc óra körül kezdődött, attól függően, hogy mikor tette ki az ajtajára a „SZABAD” táblát arám, görög és latin nyelven. Klaudiusszal, hogy ne legyen feltűnő, csak hetente egyszer találkozott, s ilyenkor viszonylagos pontossággal meg tudták határozni, hogy a következő héten melyik nap és melyik éjjeli órában jön majd. Ezekben az esetekben Rút jó előre kitette a deszkatáblát a „FOGLALT” felirattal. Mikor vendég volt nála, testét egy nagydarab hústömegnek érezte eredendően, amin boldog, boldogtalan úgy játszott, ahogyan akart, de az is igaz, hogy akinek nagyon ügyes volt a játéka, annak számára megelevenedett, és megtelt a gyönyör élményével, de teljes mértékű gyönyörűséget már csak nagyon- de nagyon ritkán élt át, s szégyenkezett is magában miatta. Amilyen „felemelő” volt, annyira meg is alázta. Utólag ilyenkor mindig valami olyasmit érzett, mintha egy kislány lett volna, akit egy fiú vagy férfiszem rajtakapott a pisilésen. A testi gyönyör üzleti cikk volt már nála az esetek többségében, amit nem ő élt át, hanem a vendége. Élettársa pedig csak éppen átment rajta általában, és ebben aztán igazán nem volt semmi öröme sem. Az említett kertészkedés és a szövés, az már egy igazán más dolog volt, egy egészen másik világ. Ott egészen önmaga lehetett, s ha nem gyötörték éppen a gondjai, egészen felszabadultan végezte ezeket a munkáit, és az öröm tüze is viszonylag gyakran kigyúlt ilyenkor a szívében. No de ehhez nagyon sok köze van Juditnak és a kis Noéminek...
(Szilvási Zoltán)
Hozzászólások
Zoltán
A cikk hozzászólásainak RSS-csatornája.