Rejtőzködő - 3. rész
Nyolcan ültünk a vasúti kupéban, minden hely foglalt. Hárman játszottak a gépükön, hárman zenét hallgattak. Könyv egyedül az én kezemben volt, ezzel kilógtam a társaságból. Szemben velem egy idősebb nő telefonált valami rokonának, hogy most indult el a vonat, egy óra múlva hazaér. Régimódi telefont használt, kézzel tartotta. Beszélgetés után gondosan betette egy tokba, majd hátradőlt az ülésen és lehunyta a szemét. Nem tudom, mi ragadta meg a figyelmemet benne, de rajta felejtettem a szemem.
Talán az, hogy kendő volt a fején? Igaz, mostanában sokan viselnek kendőt, már csak az erős napsütés és uv-sugárzás miatt is.
Lehunyt szemmel ült a helyén, mint aki alszik. Nyugodt a tartásában ült, de én mégsem hittem, hogy aludna. Aztán észrevettem, hogy az ujjai időről időre megmozdulnak. Sorban, egymás után, először a mutató-, kis idővel később a középső, majd a gyűrűs végül a kisujját hajlította be, majd kezdte elölről, a hüvelyk ujjával. Hirtelen megmozdult bennem a Lélek és rájöttem, ez az asszony szemben velem épp a rózsafüzért imádkozza és az ujjain számolja, hol tart! Néhány évvel ezelőtt talán még egy kis, egytizedes rózsafüzért tartott volna a kezében, esetleg rózsafüzér-gyűrűt valamelyik ujján és azt forgatta volna, de ma már ez nem lett volna tanácsos. Nem mintha neki ebből komolyabb baja származott volna, lehet, hogy egyszerűen csak nem akart felkerülni semmilyen listára. Vagy ha városban él – gondolkodtam, melyik nagyobb település lehet egy órányira Budapesttől, aztán rájöttem, úgyis megtudom, ha leszáll -, ott lehetnek fiatalokból álló bandák, akik utaznak a „vallásukkal hivalkodókra”, és akkor mégis jobb, ha nincs az ujján ilyen gyűrű.
Elgondolkodva néztem békés arcát és lassan az én nyugtalanságom is alább hagyott. A Lélek imádkozott bennem, egy kis dalt dúdoltam magamban Nagy Szent Teréz imájával: Semmi se rémítsen… minden elmúlik… Isten egyedül elég. Ekkor egy képet kaptam az elmémbe. Egy szép virágot láttam, szép, de meggyötört virágot, amit beragyogott a napfény. Két kisebb virág volt körülötte, a tövéből nőttek ki, de fejükkel elfordultak tőle. Az egyik kisebb virág szárán egy kicsi bimbó is volt, ami viszont a nagy virág felé fordult. A nagy virágot beragyogó fény a leveleken keresztül átragyogott a kisebbekre is.
Talán nem kellett volna tennem semmit, de nem tudtam megállni, hogy ne adjam tovább, amit kaptam. Ez az egyik nagy hibám – ha csendben maradtam volna, ha nem teszem fel folyamatosan a világhálóra se, amit a lelki inspirációkban kaptam, még mindig nyugodtan ülhetnék a fenekemen. De ha ezt tettem volna, akkor az már nem én lennék, vagy ha igen, akkor egy nagyon frusztrált, bűntudatos és szomorú én. Így hát elővettem egy papírt, ráfektettem a könyvemre és írni kezdtem:
„Isten szeret téged, kegyelme átragyog rajtad, bár ezt te most nem érzed, mert lelked gyötrődik. Kétgyerekes családanya vagy és sokat imádkozol a lányaidért is, de azok elfordultak tőled és Istentől. Az egyik azonban gyermeket vár és az a gyermek még sok örömet fog okozni neked. Ne félj, Isten ismeri küzdelmedet és gondot visel az egész családodra!” Majd a végére még odaírtam: „Fájdalmas rózsafüzér, 4. tized” – és egy szívet rajzoltam mellé, benne egy kereszttel.
Összehajtogattam a papírt, Istennek ajánlottam, majd megérintettem az asszony térdét. Kinyitotta a szemét és rám nézett. Szó nélkül átnyújtottam neki a papírt, intve, hogy olvassa el. Átvette, láttam, hogy lassan tágra nyílik a szeme. Rám nézett, a szemei könnytől kezdtek csillogni, mondani akart valamit, de megráztam a fejem: nem kell. Hátradőltem és lehunyt szemmel imádkozni kezdtem magamban én is a negyedik tizedet: Jézus, aki érettünk a nehéz keresztet hordozta…
Már Cegléd felé közeledtünk, amikor felriadtam. Úgy látszik, elnyomott az álom - áldott, nyugtató pihenésben volt részem. Talán az asszony könyörgött értem is? Odanéztem, de már nem volt sehol. Az órám szerint már több, mint hetven perce utaztunk, nyilván valahol leszállt útközben. Talán jobb is így. A fülkében már csak öten voltunk, ketten mocorogtak, lehet, hogy ők is Cegléden fognak leszállni, de az is lehet, hogy tovább mennek Szolnokig, vagy akár Debrecenig, Nyíregyházáig. Ki tudja?
Nem érdekes. Én a Tisza tóhoz igyekeztem, valahová Abádszalók környékére, egy olyan helyre, ami elég távol van a forgalmasabb csomópontoktól de mégis elég nagy ahhoz, hogy elég sokan legyenek a fürdőhelyeken és így elvegyülhessek közöttük. Fontos szempont volt, hogy erre még voltak kis magánházak, ahol elfogadtak készpénzt és könnyedén eltekintettek a bejelentkezési lap kitöltésétől is. Nincs papír, nincs átutalás, nincs nyom. Ha elmentem, ott se voltam – és így van ez jól.
(Sípos (S) Gyula, Rejtőzködő - részlet.)
