Kényszerpályán
Pályát módosítani nem lehet, képtelenség – mondta a felfüggesztett orvos. A kis Duna-parti falu büszke volt szülöttére, az első orvosa volt a településnek. Számon tartották, tudták, melyik városban praktizál, néha még tanácsért is elutaztak hozzá. Gyakran jött haza a szülőfaluba, amikor ideje, munkája engedte, s olykor szeretettel fogadták, még a díszpolgári cím adományozása is felmerült a falu vezetőségében.
Aztán bekövetkezett a krach, a jóvátehetetlen orvosi vétség. Felettesei elmarasztalták, s eltiltották hivatása gyakorlásától. Az újság, amelyikből értesültem az ügyről, lojális volt, monogramot közölt, a tényekkel. Nem is voltam benne biztos, a kis falucska orvos fiáról van-e szó. Az Interneten nyertem a bizonyosságot az illetékes honlapra rányitva az első, ami a szemembe ötlött, Kálmán felfüggesztésének híre!. Megrendült bennem a világ: mi büszkék voltunk erre az emberre, a falu szülöttére! Nagyot csalódtunk, leomlott egy példakép. Érdeklődtünk, mi van vele. Egy bölcs ismerős azt a választ adta, nem tudja ő sem, de jobb, ha mi sem tudjuk, és igyekszünk őt elfelejteni. Talán külföldön él, eredeti hivatásától idegen területen dolgozik, s valaki megnevezte az intézményt, aminek tényleg nem sok köze van az orvosi hivatáshoz. Elhelyezkedhetett volna az egészségügyben is, de másként sikerült, és nem is lett volna szerencsés választás. Tényleg sikerült őt, valamikori büszkeségünket elfelejteni. Aztán egy turistaúton, ahol hegymászás közben idegenekkel is beszélgettünk, sodródtak egymás mellé az emberek, valaki megnevezte a falumat. Onnan jöttél? És a nevemen szólított, ami nem kérdésként, ténymegállapításként hangzott. Mivel én addig a pillanatig azt hittem, nincs ott senki ismerősöm, kicsit értetlenül nézhettem rá, de azért megkérdeztem: Te ki vagy?Ha már ismer, nyilvánvaló a tegeződés is. Nem válaszolt, levette a fél arcát beárnyékoló kalapot. Megismertem, bólintottam, nem a nevét mondtam ki, hanem valami emléket idéztem legutolsó találkozásunkról, az is több éve volt már – jelezve a felismerést.
Régi ismerősökről beszélgettünk, kérdezgetett erről-arról, sikerült egy-két kedves ismerős halálesetével megdöbbentenem. Az életét beárnyékoló esetről nem beszéltünk, egy fél mondatban utalt rá, még reméli, hogy művelheti eredeti hívatását. Talán nem annyira bűnösnek, mint a körülmények áldozatának tartotta magát: Pályát módosítani nem lehet, ő felesküdött a gyógyításra, s ha átmenetileg nem gyakorolhatja hívatását, akkor is orvos. Ezt sikerült egy apró eset kapcsán be is bizonyítania, az egyik útitárs múló rosszullétekor valóban úgy viselkedett, ahogy az elvárható. Mindezt inkognitóban. Igaz, elég hangosan beszélgettünk, de ebből csak annyi jött át, hogy földijével találkozik valaki, aki rég járt otthon. Hiszen a félmondatok - ha hallhatóak voltak is – a be nem avatott számára érthetetlenek. Rajtam keresztül üzent az ismerősöknek, kérve, imádkozzanak érte. Ezt megígértem nevükben is.
Elitéltem-e annak idején ezt az embert? Talán nem, inkább dühös voltam rá, hogy csalódást okozott. Most egy kicsit megsajnáltam. Ígértem neki egy könyvet, melyben szerepel, meg fényképeket, megadta a címét. Amikor a túra vége felé elköszöntem a társaságtól, ő jött oda búcsúzni. – Ugye, tudod, hogy mit ígértél?- kérdezte elérzékenyülve.
- Rajtam csak az ima segíthet. Ez volt az a mondat, amit hazáig nem tudtam elfelejteni.
Fodorné Hámori Ágnes írása
