Herődes Antipas, avagy nyomozás a tébolydában - moralitás egy részben

Herődes Antipas, avagy nyomozás a tébolydában - színpadi moralitás egy részben

Szereplők:

A Férfi, aki Heródesnek képzeli magát

A Nő, aki nyomoz

Sötét, komolyzenei akkordok; közben függöny föl; a prológus alatt erősödő, szűk fejgép az ágyon fekvő férfire.


Prológus.

(Zene alatt egy hang mondja a szöveget, írógép-kattogás)

FŐORVOS HANGJA:: „Az osztályunkra bekerült 28 éves férfibeteg, az elmúlt két hétben, továbbromló állapottal… viselkedik. Tévhitei, zavart képei, rémálmai visszavezethetőek arra a balesetre, amelyet tanúként élt végig, s melynek hatását mind a mai napig nem tudta feldolgozni. A rendőrségi jelentés szerint egy Keresztes János nevű, középmagas, barna hajú, 25 éves férfi kizuhant a Fülöp utcai ház második emeleti ablakából és szörnyethalt. A vizsgálat megállapította, hogy előzőleg a lakásban lévők mulatoztak. A halott menyasszonyának anyja ittas, a lány nevelőapja enyhén ittas állapotban volt. A halott férfi szervezetéből alkohol nem volt kimutatható. Az anya szerint János tánc közben, véletlenül zuhant ki az ablakon. A lány nem tett vallomást. A nevelőapa zavart viselkedése miatt került osztályunkra, ahol állapota az elmúlt időkben folyamatosan romlott. Dulakodásra, bűncselekményre utaló nyomot a rendőrség nem talált. A vizsgálatot befejezettnek tekintik. A férfi gyógyszeres kezelése és megfigyelése folytatódik. Gyógyszeradagját a következőkben állapítom meg: naponta…”

(A zene és az írógépkattogás lassan elhalkul, a félhomályban lepusztult kórházi szoba látható benne ágy, ágybetét, ágynemű, székek, éjjeliszekrény, a földön műanyag tálca, rajta műanyag tányér, étellel. A férfin szürke ruha, amelyről nem eldönthető, hogy pizsama, rabruha, vagy egyéb. Ajtó balról.)

I. kép.

(Férfi pizsamában fekszik az ágyon, elhaló hangon, révületben):

FÉRFI: Szolgák! Szolgák! - Már mióta vagyok itt, de még nem hozták az edényt. Ez egyszerűen megengedhetetlen! Ha ilyen itt a kiszolgálás, mit élhetnek át a vendégeim! Szolgák! Szolgák!

(Egy árnyék jelenik meg az ajtóból. Női hang; dühös és türelmetlen.)

NŐ: Mit akar?!
FÉRFI: Hozzon egy edényt!
NŐ: Tessék?
FÉRFI: Mondtam: egy edényt. Egy éjjeli edényt.
NŐ: Minek?
FÉRFI: Hogyhogy minek? Már mióta vagyok itt, de még nem tudtam könnyíteni magamon. Ha ez így megy tovább, összerondítom magam!
NŐ: Hát ha annyira sürgős, üljön a kacsára.
FÉRFI: Üljek kacsára?
NŐ: Igen, a kacsára.
FÉRFI: Ez valami barbár kultusz? Hát el tudja maga képzelni mi
történik akkor, ha én ráülök egy kacsára? Az én súlyommal? Még hápogni sem maradna ideje...
NŐ: Milyen hápogásról beszél?
FÉRFI: Hát a kacsáéról.
NŐ: Milyen kacsáéról?
FÉRFI: Én is azt kérdezem, milyen kacsáról beszél?

(A Nő beront fehér köpenyben, fityulában; eléggé feldúlt állapotban; vele együtt fény fel)

NŐ: Erről! (A férfi kezébe nyomja.)
FÉRFI: Ez?
NŐ: Ez!
FÉRFI: Na de kedvesem, ez nem kacsa...
NŐ: Hát mi?
FÉRFI: Pajzs.
NŐ: Pajzs?!
FÉRFI (átszellemülten): Pajzs!
NŐ: Akkor másszon be a takaró alá azzal a pajzzsal, csináljon bele, aztán tegye be az ágy alá!
FÉRFI: Mit csináljak? Jegyezd meg, te lány, én egyetlen katonámnak sem engedem meg, hogy ilyen tisztátalan dolgokat tegyen. Tisztátalan fegyverrel nem lehet csatát nyerni! A pajzs az harcra való (mutatja) Védekezés, vagy ha kell, támadás. Egy sújtás az élével...Látod?! És a pogány gazember már le is van győzve.
NŐ: Magát meg a tegnapi ebéd győzi le mindjárt, ha nem
hagyja abba a hadonászást.
FÉRFI: Azért hozz egy edényt, hogy ez az elképzelhetetlen helyzet ne fordulhasson elő. Különben is mindjárt jönnek a szabók, addigra túl akarok lenni az egészen.
NŐ: Szabók??
FÉRFI: Ej, hát még ezt sem tudod? Most készül az ünnepi öltözékem a templom szentelési ünnepségére. A palást, meg minden. A palotát is átépítik, azért vagyok kénytelen itt tartózkodni, a vendégszobában... Na, hozd az edényt - iparkodj!

(Kis szünet, a nő gondolkozik, mit tehetne, aztán feszülten odamegy a férfihoz)
NŐ: Na jó, hagyjuk ezt. Üljön fel, helyezze magát kényelembe.(igazgatja a párnát). Én tudom, hogy ki maga, és maga is tudja, hogy ki. Beszéljünk értelmesen, és minden rendben lesz. Ne féljen, én segítek a bíróságon is, majd szerzek egy jó ügyvédet...
FÉRFI (értetlenül): És azon a bíróságon az ügyvéd hozza az éjjeli edényt? Ez a foglalkozása?
NŐ: Jaj, hagyja már - akkor végzi el a dolgát, amikor akarja!
FÉRFI: Akkor jó. Mert már alig bírom. (feláll, az ajtó felé indul)
NŐ: Most hová megy?
FÉRFI: Ki kell mennem! Muszáj...
NŐ: Muszáj?
FÉRFI: Muszáj!
NŐ: Tudtam, hogy nem fogja bírni itt sokáig. Ennél még a börtön is jobb.
FÉRFI: Ugye?! Ennél bármi jobb...
NŐ: Igen? Innen bármikor kimehet. Csak annyit kell tennie, hogy beismeri, hogy normális, és most csak színészkedik.
FÉRFI: Ez miért kérdés? Persze, hogy normális vagyok. Na menjünk már!

(Türelmetlenül járkál, látszik rajta, hogy már nem sokáig bírja)

NŐ: Várjon, rá kell mondania a magnóra, hogy eddig csak színészkedett!
FÉRFI: Normális vagyok! A színészeket meg különben sem szeretem. Igaz, amikor felépíttettem a Tízvárost, külön amfiteátrumot építettem nekik - de az a rómaiak miatt volt.
NŐ: Állj, állj, állj! Ne kezdje elölről! Azt mondta normális !
FÉRFI: Az vagyok!
NŐ: Akkor ezt most mondja bele ebbe a magnóba! (előhúzza a zsebéből)
FÉRFI: Ebbe a szelencébe?
NŐ: Ebbe a szelencébe.
FÉRFI: A színészkedést is? Mert magam sem szeretem...
NŐ: Azt is. Főleg azt.
FÉRFI: Hát jó. (fölé hajol) Így jó?
NŐ: Jó.
FÉRFI: Jó. Akkor mondom. (kis csend után teátrális hangon mondja.) Normális vagyok. - Így jó? - Az egyetlen normális vagyok -. (mintegy kiszól a nőnek) - persze, hogy az vagyok, én vagyok Heródes, a nagy király - (visszafordul a magnó felé) - és most mégis egy saskeselyű tépi a hólyagom...
NŐ: Hagyd abba!
FÉRFI: Miért? Nem volt jó? Ez nem színészkedés, ez dráma! Én, az ország első embere, nem tudok könnyíteni magamon ?! Dávid megküzdött Góliáttal, én meg egy szolgálólánnyal sem bírok! Ez dráma! És közben mindjárt szétdurran a hólyagom.
NŐ: Te vagy egy nagy hólyag!
FÉRFI: Ennyire látszik? Lassan teljesen megtelek. Nem ihatok több vizet...
NŐ: Hagyd abba! Azt mondtad, normális vagy.
FÉRFI: Az vagyok. Én vagyok Heródes, a király. Engem választott a nép. A nép nem választ bolondot!

(A nő válaszolni akar, amikor hirtelen csöngetnek. A férfi kihúzza magát, „királyi tartást” vesz fel, és elindul az ajtó felé)

FÉRFI: Meg kell jelennem a tanács előtt!

(kimegy az ajtón. Nő leroskad a székre, egyszer-kétszer visszahallgatja a felvételt, közben maga elé mered...)


NŐ: Gyűlölöm! Gyűlölni akarom! - de nem megy.

(az arcát a kezébe temeti, lassan simogatja)

NŐ: Ő a gyilkos... Uramisten! Add, hogy tudjam, hogy ő volt!... Már nem értek semmit. Mielőtt idejöttem, minden olyan világos volt... Megölte a testvéremet, Jánost, a nevelt lánya vőlegényét, aztán a vizsgálat elől ide menekült... de most... a vele töltött napok megingattak... és ha mégis őrült? Ha tényleg becsavarodott? (feláll, járkálni kezd!) Megérdemelte! Megölte a testvéremet... megérdemelte!... (újra leül) Ha ő volt... (előveszi a könyvet a köpenye zsebéből, felsóhajt) Istenem, már alig van időm!... Itt a könyve. Össze-vissza húzgálva pirossal, meg kékkel... Először bigott katolikus lett, aztán meg gyilkolt. Hazudott akkor is, most is hazudik! Jancsi meg elhitte... magához édesgette... ezt nem értem. Vidám, okos gyerek volt. Mi történt vele, hogy... Valamit tett vele ez az ember, amivel behülyítette - és most engem is be akar, csakhogy én okosabb vagyok! (feláll, járkálni kezd) Hogy szokták mondani? Ne engedd, hogy az ellenfeled a saját térfelén játsszon veled! Eddig nem is engedtem - és nem is értem el semmit. De most bemegyek az ő térfelére! A saját eszközeivel fogom elkapni! Őrült vagy? Legyél az! Hívő vagy! Legyél az! De a kettő együtt nem megy! (felnéz a plafonra) Isten, ha vagy most segíts! (felnyitja a könyvet) Mutass egy szöveget és segíts, hogy az leleplezze a gonoszságot! (Olvasni kezdi, ahol kinyílt, a megdöbben, lassan leül.)
(Közben a Férfi jön vissza lassan, látszik rajta az injekció hatása. Elöl a pizsamáján hatalmas folt. Leül az ágyra a Nő mellé, felsőtestét himbálja előre-hátra, néha halkan nyög. Nő hirtelen felrezzen)

NŐ: Úristen! Megint mit tettek magával?
FÉRFI: (Férfi lassan, kicsit kásásan beszél) Ez az ünnepi beszéd... meg a lakoma... kicsit lezsibbasztott.... zsib zsibi... zsupp. Hopp! És nem is volt jóízű...
NŐ: Szerencsétlen... (megtörli a férfi szájáról lecsorgó nyálat)
FÉRFI: Te vagy az, kedvesem?
NŐ: Tessék?... igen, én vagyok... én vagyok.
FÉRFI: Tudod, azok az egyszerű vacsorák, amiket te főztél, azok jobbak voltak. Még azelőtt...tudod, még azelőtt, hogy...
NŐ: Igen?
Mielőtt?
FÉRFI: Mielőtt...? Nem is tudom. Mielőtt elkezdődött a tánc.
NŐ: Milyen tánc? (kapkodva előkeresi és bekapcsolja a magnót)
FÉRFI: Hát a tánc.
NŐ: A tánc?
FÉRFI: A tánc.
NŐ (megtörli a férfi száját): Ki vagy te? Hallod, ki vagy te?
FÉRFI: Heródes.
NŐ: Te lennél az? Ez a te könyved?
FÉRFI: Enyém.

(A Bibliából idézett részeknél mindig fényváltás a színpadon, lassan kialakuló misztikus fényhatások)

NŐ: És emlékszel, mi van benne?...(férfi nem válaszol, folytatja a himbálózást) Olvastam a táncról. Ez lenne az a tánc?... (olvasni kezdi): „ A kinek én fejét vétetém, az a János ez. Mert maga Heródes fogatta el és vettette vala börtönbe Jánost, Heródiás miatt, Fülöpnek, az ő testvérének felesége miatt, mivelhogy azt vette vala feleségül.”... - Satöbbi, igen... Ide van írva, és te aláhúztad! Mondd, mit jelent ez? – „De egy alkalmatos nap jöttével, mikor Heródes a maga születése ünnepén nagyjainak, vezéreinek és Galilea előkelő embereinek lakomát ad vala…”
FÉRFI: (hintáztatja magát, majd hisztérikusan kitör.)
János! Én nem akartam! (leesik a székről, ott marad, nyöszörögve sír. A nő mellé térdel, törli a száját, de közben a feje mellé állítja a magnót úgy, hogy a férfi ne lássa.)
(A test zuhanásával egy ritmusban fényváltás.)
NŐ: Akkor meg miért tetted? Miért ölted meg! Megölted! Itt van benne, hogy Heródes megölte Jánost, itt benne van, itt van, hogy megölted! Ezért vagy Heródes?!





(Nő sírni kezd, veri a férfit, az a földön nyög, szín elsötétül. Komor komolyzenei akkordok, vészjósló futamok, melyek lassan ellágyulnak; majd:)


II. kép.


(Szín kivilágosodik. Férfi az ágyon ül és olvas. Nő bejön, kezében tálcán a reggeli, zsemle és tej. Férfi gyorsan maga alá rejti a könyvet.)

FÉRFI: Reggeli? Cipó és kecsketej. Mint mindig. A fáraónál nem volt ilyen egyhangú az étel a hét szűk esztendő idején! Mert ha ilyen lett volna, Jákob fiai biztos nem mentek volna oda ételért! A pogányok közé, egy száraz cipóért - soha! Akkor inkább az éhhalál. (Elveszi a nőtől a tálcát és a kiflit a teába mártogatva enni kezd.) Tudod, miért adnak a cipóhoz kecsketejet? Hogy ne kelljen a sok kitört fogat megcsináltatniuk! (Kopogtatja az ágyat a cipóval.) Máshol az ilyet szekercének használják! - velünk meg etetik. Komolyan mondom, ha nem várnék fontos küldöttséget, azonnal távoznék.
NŐ: Milyen küldöttséget?
FÉRFI: Hát... olyat. Olyan...
NŐ: Milyet?
FÉRFI: Olyan... tulajdonképpen nem is tudom. Mondták. Különben mit keresnék itt? Nézz körül! Itt semmi sem méltó hozzám. Ha nem lenne elengedhetetlenül fontos államérdek, biztos nem lennék itt. Talán a rómaiak. Látod, ők lesznek azok...
NŐ: Mit keresnek itt a rómaiak? Ember, ez egy...
FÉRFI: A népem is ezt kérdezi folyton - mit keresnek itt a rómaiak!? Mit keresnek itt - már te is kezded? Nem látod, hogy ők az egységes világ, a béke megteremtői, ők hozták a szabadságot a mi szigorú törvényeink után? Hogy ők a haladás és a fejlődés? Azt mondják, pusztul a nemzetünk. Ez igaz. De itt vagyok én, hogy védjem őket! Én még valahogy szót értek velük! Ha szembeszállok, akkor elüldöznek és még rosszabb lesz. Nálam jobbat nem találhattok magatoknak – hát ne lázadjatok! Főleg te ne! Nézz magadra! Nézz csak magadra!
NŐ: (Nő önkéntelenül is igazgatja a ruháját) Miért? Mi van rajtam?
FÉRFI: Mi nincs rajtad! Tisztességes ruha nincs rajtad! Kilátszik az egész lábod, kezed, szemérmetlenül járkálsz itt, mint egy táncosnő! Mit gondolsz, ha nem lennének itt a rómaiak, megtehetnéd ezt? He? Szidod őket, közben az ő züllöttségükből élsz! És most idejössz, hogy engem is megszerezz! Látom én rajtad! A szemérmetlen tunikádon! Azt hiszed nem tudom, hogy mit akarsz tőlem?
NŐ: Maga tényleg őrült! Ez egy normális köpeny! És én
nem akarok magától semmit! Magára se bírok nézni!
FÉRFI: Haha! (kezd felhevülni...) Közben meg mindig nézel, figyelsz, igen, figyelsz, közel hajolsz hozzám - valld be, egyáltalán nem tartod be a szokásos távolságot, igen, egyenesen ide dörgölőzöl, érzem a bőröd illatát, valami boszorkányféle vagy te, mert tisztességes nőnek nincs is ilyen illata, csak megérzem, és máris...
NŐ: Hagyja abba...
FÉRFI: Incselkedsz? Hergelsz?
NŐ: Hagyja már abba!
FÉRFI: Tudom, hogy akarod...
NŐ: Hagyja abba!!
FÉRFI: Azt hittem, akarod!
NŐ: Nem akarom! Én csak magát akarom!
FÉRFI: Hát nem ezt mondtam!
NŐ: De nem! Én nem úgy értettem! Én az igazságot akarom!
FÉRFI: Az igazság? Az nincs itt. Elment. Csak én vagyok itt, de én nem akarok úgy járni, mint Nagy Heródes, az az állat - Isten bocsássa meg nekem, hogy ilyet mondok a saját véremre -, aki az igazságnak képzelte magát, de meg is bűnhődött, mert lesújtott rá a harag, megették a férgek, amint az le van írva a krónikában is.
NŐ: Milyen krónikában?
FÉRFI: A családi krónikában, természetesen. Abban minden le van írva, az igazságnak megfelelően.
NŐ: És magáról is?
FÉRFI: Hát persze, az én tetteimet is megörökítették benne. Tudni akarod, kivel incselkedsz, kinek az idegeit borzolod? Kinek hozod napok óta ezt az ehetetlen moslékot?
NŐ: Csak ezt akarom tudni, semmi mást. Ki maga?
FÉRFI: Heródes, a fejedelem.
NŐ: Azt mondta, őt megették a férgek!
FÉRFI: Asszony, butaság a neved. Nagy Heródes előttem volt egész Izrael királya. Hatalomvágyból még a saját fiait is megölette, nehogy vetélytársai legyenek. Még jó, hogy én megmaradtam. De más kisdedeket is megöletett, a háromkirályok megjelenésekor. Mondom, állat volt, csak a hatalom érdekelte. Én nem ilyen vagyok, nem is hiszem, hogy ő az én apám lett volna - de borítsunk fátylat rá. Mindenesetre a nép királynak hív - amint ez kiolvasható a krónikából! - nyilván nem érdemtelenül. Látod már, kire vetettél szemet! Ki után vágyakozol? Én betölteném a vágyad, csak...
NŐ: Láthatnám azt a bizonyos krónikát?
FÉRFI (gyorsan visszaül az ágyra, a könyvre):
Nem is tudom. Tudsz te egyáltalán olvasni?
NŐ: Különben nem kérném.
FÉRFI: Aha - ez gyanús. Gyanús! És hol tanultál meg? Nem szokás nálunk a nőket taníttatni... Na nézzük. (ujjaival mutat egy A-betűt) Ez milyen betű?
NŐ: A.
FÉRFI: És ez?
NŐ: O.
FÉRFI: És ez?
NŐ: Iksz.
FÉRFI: Gyanús. Nem a rómaiaktól jöttél?
Mert azok...(Csöngetnek.) Hoppá!
NŐ: Mennie kell. Most adja be az injekciót a főorvos úr.
FÉRFI: A helytartó? Nem megyek. Inkább megtanítalak olvasni.
NŐ: Tudok olvasni! Menjen, mert ha ők viszik, az sokkal rosszabb.
FÉRFI: Nem akarok menni. (Rémült. A Nő segít neki felállni, és kikíséri az ajtón.) Inkább olvassunk, jó! Úgy elfáradok ezeken a tárgyalásokon. És valahogy összezavarodik minden. Rémálmok gyötörnek. Én nem is tudom, nem kellene-e lemondanom az egészet. De nem tehetem, mert akkor jönnek a rómaiak, s azok nagyon erőszakosak, és az fáj... ugye megvársz...
NŐ: Persze hogy megvárom! Na, menjen már!

(Nő egyedül marad a szobában, leül az ágyra és felveszi a könyvet. Odalapoz a tegnap megtalált helyre, újra elolvassa, látszik rajta, hogy vívódik. Aztán kihajtva leteszi az ágyra. Rendet rak a szobában és kiviszi a reggeli maradékot. A magnót a párna alá rejti. Leül, feláll, óráját nézi, türelmetlen. Némajátékkal különböző helyzeteket próbál. Kacéran eligazítja a köpenyt, mintha enyelegne a Férfival - de ettől majdnem elhányja magát. Aztán komoly akar lenni és szigorú, de ez sem megy. Bele-beleolvas a könyvbe - végül leroskad az ágyra és vár. Férfi bejön, ugyanúgy mint az előző jelenetben, teljesen legyógyszerezve.)

FÉRFI: Hol...hol...hol...
NŐ: Mit keres?
FÉRFI: Fázom...
NŐ: Itt a takaró! (kicsit vár, amikor a férfi továbbra is csak nyög és ringatja magát, akkor leül mellé, betakarja) Tessék. Rosszul van? (simogatja a férfi hátát, az lassan megnyugszik)
FÉRFI: Olvass... nekem... valamit.
NŐ: Olvassak?
FÉRFI: Olvass. Azt mondtad... tudsz... na...

(„Bibliai” fényváltás.)

NŐ: Jó. Olvasok a krónikából. Jó. (a férfi bólint) Akkor kezdem. „És ennek a Heródiásnak a leánya beméne és tánczola, és megtetszék Heródesnek és a vendégeknek, monda a király a leánynak: Kérj tőlem, a mit akarsz, és megadom néked. És megesküvék a leánynak, hogy: Bármit kérsz tőlem, megadom néked, még ha országom felét is. Az pedig kimenvén, monda az ő anyjának: Mit kérjek? Ez pedig mondja: A Keresztelő János fejét. És a királyhoz nagy sietve bemenvén, kéré őt mondván: Akarom, hogy mindjárt add ide nékem a Keresztelő János fejét egy tálban.”

(Fények vissza.)
FÉRFI (maga elé): Az nem így volt... Jánossal táncolt...
NŐ: Tessék?
FÉRFI: Mondom, Jánossal táncolt... Ő volt a vőlegénye.
NŐ: Igen...én is így tudom....
FÉRFI: Nagyon jó ember volt... Szerette az embereket... Mindig kedves volt. Engem is ő vitt el... a közösségbe... gyakran úgy szólította az embereket: kedveskéim...
NŐ (felindul az emlékektől):
Kedveskéim...
FÉRFI: Pontosan így... ismerted?
NŐ: Hagyjuk. Te honnan ismerted?
FÉRFI: Először a lányunk... állandóan elcsavargott, drogozott, aztán, egyszer csak semmi... Azt mondja, Jézus szereti őt. Mondom: én is. Én is szeretlek. Persze, én csak a nevelőapja voltam... az anyjával is harcban állt... az ám a szép asszony!
NŐ (óvatosan bekapcsolja a magnót):
Anna?
FÉRFI: Nem, az anyja.
NŐ: A Heródiás?
FÉRFI: Júlia. Júlia. Szép kimondani is, ugye? Júlia... Júlia...
NŐ: És aztán?... Aztán mi történt?
FÉRFI: Tessék?
NŐ: Azután mi történt?
FÉRFI: Mi után?
NŐ: Hogy táncoltak.
FÉRFI: Ki? Hogy is... hol vagyok én? A palotában. Ott táncol Szalomé... nem, Anna... Szalomé.... ki?... ki vagyok? Álljunk meg...
NŐ: Próbálj meg visszaemlékezni! Hogy nézett ki a szoba?
FÉRFI: A palotában? Nem tudom. Ez is egy szoba a palotában... vagy nem?
NŐ: Volt benne ágy?
FÉRFI: Meg asztal. Szék, szekrény... érdekes, milyen sok minden
volt benne. Mostanában ilyen szegényes helyeken lakom. Kevés bútor... de akkor talán még azt szerettem...
NŐ: És?
FÉRFI: Semmi. Pocsék a koszt. És az ilyen fogadások után mindig olyan gyenge vagyok. Aludni akarok.
NŐ: Ne! Várj még! (megsimogatja) Kedveském! Hiszen tudod, hogy szeretlek!
FÉRFI: Igen, ezt már hallottam tőle...
NŐ: Kitől?
FÉRFI: Volt egy kedves barátom... egy kedves barátom volt... összesen egy... ő...

NŐ: János - ő beszélt így. Mi történt vele? A lánnyal táncolt... Annával...
FÉRFI: Igen. Szép pár voltak.
NŐ: Szeretted Annát?
FÉRFI: Persze. Hiszen a lányom volt.
NŐ: Nem úgy gondoltam. Hiszen csak a nevelt lányod volt. Kívántad őt?
FÉRFI: Annát? Á, dehogy. Vékony kislány volt, szinte még gyerek... Csak Júliát szeretem. Erős, határozott asszony... és szép. Miután elvált a bátyámtól, Fülöptől – csúnya válás volt – összebarátkoztunk, egymásra voltunk utalva. Magányos volt és én is az voltam. Szinte kihúzott a magányomból és magához láncolt... szerettem... mindent megadtam neki... mindent. Aztán elhagyott... Fáradt vagyok. Aludnom kell... (lefekszik az ágyra, a nő a könyvet lapozza)
NŐ: Elhagyott? Azt írja ez a könyv, hogy együtt voltatok.
FÉRFI: Igen. Mégis elhagyott. A János kellett neki. Megbabonázta az a férfi. Egyszerre volt szelíd, és határozott. És semmi alakoskodás... és ő is fiatal volt. Ez lenyűgözte őt. Tudom, figyeltem... De én akkor is szerettem... engedj lefeküdni. (letolja a nőt az ágyról, a plafont bámulja) Mégiscsak én vagyok Heródes. Aludnom kell... aludni akarok!
NŐ: Várj még... kérlek, figyelj rám... Hallod! Tudom, hogy figyelsz! És menekülni akarsz, nem aludni! Menekülni magad elől, a tetteid elől!
FÉRFI: Én csak a szeretetem elől futok. A szeretet... megölt
engem... Hogy éljen... Szeretem... Halott vagyok... Ő él… Én meg Heródes vagyok. A nagy király.

(Szín elsötétül, komolyzene)


III. kép.

(Szín kivilágosodik. Férfi az ágyon fekszik, a plafont bámulja. Nő bejön a reggelivel. Kifli és tea.)

NŐ: Itt a reggeli! (Férfi nem reagál semmire, a plafont bámulja.) Hahó, a reggeli, ébresztő! Na keljen már fel. (Kirángatja az ágyból, lehúzza róla a pizsamafelsőt, hálóinget ad rá, aztán leveszi a pizsamaalsót is, közben beszél. Férfi szó nélkül tűri.) Királyom, ma nagy munka vár ránk. Egy súlyos ügyben kell ítéletet mondanod. Minden bölcsességedre szükséged lesz. Ki kell derítened az igazságot, különben ártatlanok is lakolhatnak... figyelsz rám! Addig nem lesz injekció sem.
FÉRFI: Nem lesz?
NŐ: Nem.
FÉRFI: Biztos?
NŐ: Biztos. Itt van nálam. (Mutatja) Ha nem akarja, nem adom be.
FÉRFI: Attól megnyugszom... Rémképek gyötörnek...
NŐ: Egyen, attól nyugszik meg.
FÉRFI (enni próbál, erőtlenül az ágyhoz kocogtatja a kiflit, végül az kiesik a kezéből):
Nem kell.
NŐ (Megitatja az ülő férfit, majd ráteríti a takarót. Bekapcsolja a magnót.):
Itt a palástod. A király kész!... Nos, a helyzet a következő: Egy férfi együtt élt az élettársával és a nevelt lányával. A lánynak kérője akadt, a család be is fogadta. Ám a férfi titokban bosszút forralt. Talán féltékeny lett a vőlegényre, mert azt hitte, hogy az élettársát is elszereti, talán a nevelt lányát féltette tőle, vagy azt is szerette, mindenesetre megölte a vőlegényt. Kilökte az ablakon. Mi ilyenkor a törvény?
FÉRFI: Mi is? Kilökte? Hát akkor... halál. Szemet szemért, fogat
fogért... ezt mondja a törvény. Meg kell halnia.
NŐ: És ha nem a törvény szerint ítélkeznél, hanem a szívedből? Elmenekülhetne?
FÉRFI: Van valaki, aki váltságot fizet érte?
NŐ: Milyen váltságot?
FÉRFI: Amivel jóváteheti a bűnét.
NŐ: Azt a bűnét, hogy embert ölt? Hogy lehet azt jóvá tenni? Ki teheti jóvá, ki adhatja vissza az életét, amit... na jó. Nincs, aki váltságot adna.
FÉRFI: És ha a saját életét adná váltságul?
NŐ: Ki adná?
FÉRFI: Én. Illetve... ki vagyok én? Én vagyok Heródes, ugye? Ugye?
NŐ: Te vagy.
FÉRFI: De akkor hogy kerülök ide?
NŐ: Hová?
FÉRFI: És ki vagy te?
NŐ: Én vagyok az, aki emlékeztetlek téged az életre. Én vagyok az, aki az igazságot akarom! Mondd csak, mi ez a könyv?
FÉRFI: Nem tudom. A krónika?

(„Bibliai” fényváltás.)

NŐ: Ezt írja rólad - emlékszel ez akkor van, amikor Keresztelő
János - tényleg keresztelő, téged is ő térített meg, meg az Annát is, emlékszel, még olykor a Júlia is, az élettársad is elment veletek a közösségbe, biztos emlékszel, - ugye! - szóval: „A király pedig noha igen megszomorodék, esküje és a vendégek miatt nem akará őt elutasítani. És azonnal hóhért küldvén a király, megparancsolá, hogy hozzák el Keresztelő János fejét. A hóhér pedig elmenvén, fejét vevé annak a börtönben, és előhozá a fejét egy tálban és adá a leánynak; a leány pedig az anyjának adá azt.”

(Fények vissza.)


FÉRFI: Miről beszélsz?
NŐ: Mi az, hogy miről beszélek? Én tudjam? Azt hittem, te tudod. Azt mondtad, ez a te krónikád. Azt mondtad, ebben vannak leírva a veled történt dolgok. Azt mondtad, ez igaz! Emlékszel? És e szerint megölted Jánost! Ha nem; majd én emlékeztetlek! (Kezdi átrendezni a szobát.) Te ott ültél a széken, az ablakkal szemben. (elhúzza a széket és ráülteti a férfit) Nézted, ahogy táncol Anna és János. Tetszett neked Anna, mindig is tetszett, de most, hogy felnőtt, még jobban, igaz? A magadénak akartad, de ő...
FÉRFI: Nem igaz. Nem tetszett.
NŐ: De igaz! (felrángatja a férfit, hozzásimulva táncolni kezd vele, dúdol egy dallamot) Emlékszel, amikor összesimultál vele, érezted a leheletét a nyakadon (a férfi erőtlenül ki akar időnként szabadulni de a nő nem engedi) szorosabban szorítottad!... nem akartad odaadni, ugye?! Akkor tört rád az őrület... nem most vagy őrült, akkor voltál... most már józan vagy, tudod, hogy így történt, azért akarsz menekülni... ide menekültél... na, mondd ki, hogy így volt...
FÉRFI (kitépi magát a nő öleléséből, leül az ágyra): Hagyjál békén! Hol a reggelim? Ennem kell, mielőtt a tanácskozásra megyek...
NŐ: Nem mész!
FÉRFI: De megyek!
NŐ: Nem mész! Ma én adom be a injekciót. Úgy bizony! És én nem adom be! Nem kapod meg, csak ha elmondtad az igazat! És hiába gyötörnek az álmok, akkor sem kapod meg! Én gyötörlek! Addig gyötörlek, amíg meg nem mondod, miért ölted meg!
FÉRFI: A hóhér ölte meg. Mi közöm hozzá? Olvasd el! Elhozta tálcán a fejét...
NŐ: A lány hozta az anyjának. De te öletted meg!
FÉRFI: Én nem öltem meg senkit! Én Heródes vagyok! Olvasd el! Hát nem érted! Heródiás kérte a lányától a halálát, nem én, nem én! Én nem akartam, csak elvállaltam! Igen, láttam, ahogy ott táncoltak, láttam a feleségem arcát... az indulatait... a féltékenységét... De gyáva voltam. Nem avatkoztam közbe. Hagytam, hogy megtörténjen - Mert Heródes vagyok. A gyáva Heródes. Tudtam, hogy Júlia magának akarta Jánost. De gondoltam, majd megnyugszik. Annáék elköltöznek, aztán... jött az az este... Elvesztette a fejét. Mindig indulatos volt... de én szeretem őt! (A férfi remeg, majd szűkölni és nyögni kezd. Hintáztatja magát.) Én szeretem őket... szeretem mindkettőt...

NŐ (Megdöbben... megrémül, nyugtatja a férfit, beadja neki az injekciót):
Mit mondtál... Úristen... valamit elrontottam... Az nem lehet! Heródiás ölt? Júlia? Ő volt féltékeny... Úristen, éreztem, hogy valami nincs rendben, csak nem tudtam, hogy mi…
Birtokolni akarta Jánost, akit nem kaphatott meg. Igen, akkor már biztos tudta, hogy őt nem csábíthatja el. Részeg volt, látta őket táncolni, nekirohant... és kilökte az ablakon... Istenem, segíts!... Jól van, nincs semmi baj...

(Lefekteti a férfit, aztán kikapcsolja a magnót. Majd kétszer-háromszor visszapörgeti, újra meghallgatja a végét. Sírni kezd...)

FÉRFI: Ne sírj... így helyes... az áldozat... az áldozat...
NŐ: Mi van vele?
FÉRFI: Az áldozat jó...
NŐ: De ki az áldozat? János. A testvérem. És a gyilkos? Vele mi lesz?
FÉRFI: Én szeretem őt. Ha gyilkos, akkor is. János tanított erre.
NŐ: Mire? Hogy szeresd a gyilkosát? Hiszen halott!
FÉRFI: Csak az áldozat... az ment meg... Ki az... aki életét... adja barátaiért...
NŐ: Ki?
FÉRFI: Jézus ezt kérdezi.... Ő adta... Én is adom... János tanította...
NŐ: Te őrült vagy! (rázni kezdi a férfit) Itt vagy bent, közben a gyilkos meg kint él! Vígan éli a világát!
FÉRFI: Nem baj...
NŐ: Nem? Te hülye! Már rég egy másik férfival él együtt! A te Júliád! (pofon veri) Elhagyott téged! Ébredj már fel!
FÉRFI: De én nem hagytam el... Nem abban áll a szeretet, hogy minket szeretnek... hanem hogy mi szeretünk...
NŐ: Egy gyilkost! Megölte a testvéremet, aztán megölt téged is! Ő vett rá erre, mi? És most éli világát. Becsapott téged! Meg sem látogat!
FÉRFI: Ha nem lennék itt bent, ő nem élhetne ott kint. Akkor el kellett volna mondanom... azt akarom, hogy éljen... Ebben áll a szeretetem... életet adtam neki, mert azt akarom, hogy éljen.
NŐ: Én meg azt akarom, hogy mondd el!
FÉRFI: Mit mondjak el?
NŐ: Hogy ő a gyilkos! Hogy tönkretette a te életedet - meg a lánya életét is. Igen, a lánya sem beszél vele! Szóba sem állnak egymással! Nem értettem miért... de most már tudom! És azt akarom, hogy bűnhődjön! Igen, szemet szemért, fogat fogért! Jánosért, a testvéremért! (közben a férfi lefekszik az ágyra, befordul a fal felé)
FÉRFI: Én nem ítélek el senkit. Eljön az idő, amikor úgyis ítélet alá kerül. Én nem ítélem el...
NŐ: De mikor kerül?
FÉRFI: Amikor meghal. (visszafordul a nő felé) Mert nem az a kérdés, hogy meghalunk-e, mert örök életünk van. A kérdés az, hol éljük: a mennyországban, vagy a pokolban. Most él, de még halott. De mert él, még megbánhatja bűnét, megtérhet és élhet. Megbánja, tudom. És élni fog. Ha most elítélem, meghal. Hadd éljen...
NŐ: Te őrült vagy.
FÉRFI: Az. Heródes, a fejedelem. És most menj, aludni akarok...

(Az eddigieknél lágyabb zene, fények lassan le. Hosszabb sötét, egyre lágyuló zenével; majd fények fel. A szoba jelentős változásokon ment át: az eddigi komor, fekete-fehér jelleget feloldja a színes ágytakaró, terítő, stb.)

IV. kép.

(Férfi be, színes szabadidőruhában, majd a zene hangulatára az ágyat tolni kezdi a szoba másik végébe. A takaró alól egyszer csak, felül a Nő, színes ruhában.)

NŐ (nevetve): Mit csinálsz?
FÉRFI: Átrendezem a szobát. Ezt már eluntam.
NŐ: Fél év után; nem csodálom… Várj, segítek…

(Pakolnak, majd leülnek az ágyra. A férfi a nő ölébe hajtja a fejét. Csönd.)

NŐ: Szereted őt?
FÉRFI: Kit?
NŐ: Őt!
FÉRFI: Nem tudom... lehet. Szerettem...
NŐ: De mit érzel most?
FÉRFI: Azt, hogy éhes vagyok. Te nem? Talán ha kilógnék, és szereznék egy szelet kenyeret - te kérsz? Vagy ha te...
NŐ: Jaj, ne beszélj mellé! Tudod, hogy nem a hasadról kérdeztem, hanem a szívedről.
FÉRFI: A szívemről?... az már nincs meg. Elajándékoztam.
NŐ: (elszomorodva) Júliának?
FÉRFI: Nem... azaz neki is - de ez nem számít. Nem annyira... Nem, nem Júlia a lényeg.
NŐ: Hát ki?
FÉRFI: Isten... tudja... nem tudom azt így elmondani.
NŐ: Azért csak próbáld meg!
FÉRFI: Nem... ezt te talán nem is értheted - attól félek, ha elkezdem magyarázni, megint őrültnek fogsz tartani... vagy azt hiszed, hogy hülyéskedem...
NŐ: Azért csak mondd. Ha Júliát szereted, azt is nyugodtan
elmondhatod...
FÉRFI: Miért akarod hallani?
NŐ: Mert tudni akarom!
FÉRFI: Mert?
NŐ: Mert. Csak!


FÉRFI: Figyelj: ha én most azt mondanám, hogy szeretem Júliát – nem mondom! - akkor félreértenéd... persze, hogy szeretem, de nem úgy! Már nem úgy!
NŐ: Folytasd!
FÉRFI: Csak, hogy megértsd. Az a kérdés, hogy kinek adod oda a szíved. Honnan tudod, hogy kinek adtad oda a szíved? Onnan, hogy kiért vagy hajlandó áldozatokat hozni.
NŐ: Te Júliáért tetted. Bejöttél ide, hogy fedezd a gyilkosságát...
FÉRFI: Látszólag csak őérte tettem. De egy évvel az előtt még nem vállaltam volna nem hogy érte, de senkiért sem! - ámbár éppúgy szerettem Júliát, sőt!
NŐ: Akkor miért vállaltad?
FÉRFI: Mert gyökeres fordulatot vett az életem. Megtértem – szeretném, ha megértenéd! Ez nem bekattanás...
NŐ: Valóban? Ha a „megtérésnek” az a következménye, hogy egyébként normális emberek zárt osztályon kötnek ki, akkor ezt nehezen lehet normális dolognak nevezni!
FÉRFI: Jó, akkor hagyjuk. Tudtam, hogy kár próbálkoznom.
NŐ: Nem, ne hagyjuk, nagyon is kíváncsi vagyok. Csak próbálkozzál!... Szeretném...
FÉRFI: Miért?
NŐ: Mert... nem mindegy? Mondjuk úgy, hogy izgat a dolog.
Talán megtetszettél, s most tudni akarom, érdemes-e randevúznom veled ezen az előkelő helyen - itt a szeparéében, édes kettesben - vagy inkább keressek egy normális pasit... Na, ne haragudj. Hidd el, érdekel amit mondasz... komolyan érdekel.
FÉRFI: Jó... Figyelj, mindenki feláldozza magát valamiért! Mindenki! Van, aki a családjáért, van aki a munkájáért, van aki önmagáért. Az egyik mindent megtesz a családjáért. Ez szép dolog. Nyilván kap viszonzást tőlük, szeretetet, odafigyelést. Vagy nem. De mi bízzunk benne, hogy igen. Aztán van, aki a munkájáért áldozza fel önmagát, a nyugalmát, a pihenését - ez már kényesebb dolog, mert a munka nehezen tud viszontszeretni. De adhat sikerélményt, és persze ott vannak a munkatársak is... És van, aki csak önmagára gondol, magára fordítja, magára áldozza idejét, pénzét... ez a leghaszontalanabb dolog, mert nincs másik, aki viszontszerethetne. Lassan megöregszik, önzésével elveszíti társait, magára pazarolja testi-lelki vonzerejét - végül nem marad semmije magán kívül. Jézus azt mondja: aki meg akarja nyerni életét, elveszti azt. Aki elveszíti, megnyeri azt.
NŐ: És te kiért veszíted itt el az életed? Egy gyilkosért?
FÉRFI: Jézusért. Ő azt mondja: Nincs nagyobb szeretete senkinek, mint aki életét adja barátaiért. Aki elveszíti életét Jézusért - és az örömhírért - megnyeri életét.
NŐ: Milyen örömhírért? Ez örömhír? A zárt osztály? Köszönöm, nem kérek belőle!
FÉRFI: De Ő kér belőled!
NŐ: Belőlem ugyan nem!... nem is létezik. Meghalt. Kész.
FÉRFI: Én is meghaltam.
NŐ: Ahhoz képest elég nagy prédikációt mondtál. Csak ne kapkodd el! Eléggé élsz még.
FÉRFI: Igazad van, nagyképű voltam. Csak szeretnék halott lenni - csak szerettem volna meghalni, hogy a szeretetnek éljek.
NŐ: Mert ezt akarja az Isten. Ezt. Ébredj már fel! Ezt akarja? A kacsát, a gyógyszert, az egyedüllétet?
FÉRFI: Nem. Ezeket én akartam...
NŐ: De miért?
FÉRFI: Mert szeretem Jézust. Mert szeretni akarom az embereket. Júliát is. Mit tehettem volna, amikor ez volt az egyetlen út, amely szeretettel volt kikövezve... hogy a másik - adott esetben Júlia - élhessen.
NŐ: Őrült vagy.
FÉRFI: Hát persze. Azért vagyok itt. A világ szemében a szeretet mindig őrültséggé lesz.
NŐ: Ennek semmi értelme!
FÉRFI: A szeretet olykor értelmetlennek tűnik. De amikor megtértem és találkoztam Jézussal, akkor ezek az értelmetlen dolgok váltak értelmessé, és az addig értelmes dolgok értelmetlenné.
NŐ: Kit szeretsz jobban: Jézust, vagy Júliát?
FÉRFI: Természetesen Jézust. Téged is szeretlek, Jézusban szeretlek, mert Ő szeret téged.
NŐ (gúnyosan): Nagyon feldobtál! Csak úgy, önmagamért már nem is lehet szeretni?
FÉRFI: És ki alkotott téged ilyen szépnek, kedvesnek... már amikor nem veszekedsz velem...
NŐ: Szóval szép vagyok?
FÉRFI: Igen.
NŐ: És kedves?
FÉRFI: Igen.
NŐ: Ezt csak azért mondod, mert Jézus is ezt mondaná?
FÉRFI: Amit mondok, azért mondom, mert úgy is gondolom!
NŐ: Hónapok óta ide vagy bezárva, én vagyok az első nő, aki szóba áll veled... aki kiharcolta, hogy szóba állj vele...
FÉRFI: Hálás vagyok érte... sőt...
NŐ (zavarban van, hirtelen felugrik):
Na jó, most mennem kell. Amit mondtál, abból kiderült, hogy teljesen dilis vagy... azért eljövök holnap. Hozok neked valami normális ennivalót. Addig is... na mindegy. Végiggondolom amit mondtál, és összeírom, hogy miért nincs igazad. Most megyek. (gyors puszit ad a Férfi. homlokára, és kiviharzik a szobából).

FÉRFI (meglátja a tálcát): Nővérke! Ezt itt hagyta!
NŐ (viccesen): Legyen jó ketteske!

(Sötét, lágy könnyűzene.)

V. kép.

(A szoba képe megváltozott, rendezettebb. Színes takaró az ágyon, a széken több könyv, az ágy előtt kényelmes papucs. A férfi az ágyon ül, papírból virágot hajtogat, majd gondosan az éjjeli szekrényre helyezi, a nő fényképe mellé. Bejön a nő, a férfi zavartan az ágyra fekszik.)

NŐ: Jó reggelt! (rendezgeti a szobát, észreveszi a virágot) Itt a tavasz?... Nem is tudtam, hogy ilyen ügyes vagy!
FÉRFI: Neked csináltam.
NŐ: Nekem?
FÉRFI: Neked.
NŐ: És a többit?
FÉRFI: Azt is neked.
NŐ: A kínzógépnek?
FÉRFI: Neked.
NŐ: Az érthetetlen, buta tyúknak?
FÉRFI: Nem a... azt csak úgy mondtam. Nem volt valami jó napom tegnap.
NŐ: Meg tegnapelőtt...
FÉRFI: Hát igen...
NŐ: Meg azelőtt.
FÉRFI: Jól van na, ne haragudj. Néha elveszítem a fejem. Úgy érzem, hogy egyszerűen nem érted meg amit mondok, csak hajtogatod a magadét, és nem érted meg, hogy én bizonyos kérdésekben hajthatatlan vagyok.
NŐ: De megértem. Különben is: te hajtogatod a magadét.
FÉRFI: Nem. Én a tiédet hajtogatom. Igazán megértesz? (felül az ágyon)
NŐ: Igazán. Várj egy kicsit! (kimegy az ajtón, visszajön egy csomaggal)
FÉRFI: Mi ez?
NŐ: Neked hoztam. Bontsd ki. (a csomagból egy fényképalbum kerül elő, és magnókazetták) Ezek azok a fényképek, amiket az elmúlt évben készítettem rólad. Neked adom. Meg a szalagokat is. A te hangod van rajta...
FÉRFI (közben nézegeti a képeket): És miket mondok?
NŐ: Veszekedsz velem.
FÉRFI: Bocsáss meg. Ezek a képek szörnyűek. Így néztem ki? Mint egy hulla.
NŐ: Az is voltál.
FÉRFI: Hát igen. Talán. Agyongyógyszereztek. Még jó, hogy leállították. Azóta már tényleg hulla lennék...
NŐ: Elmegyek.
FÉRFI: Hová?
NŐ: El.
FÉRFI (még mindig csak a képeket nézegeti): Mikor jössz? Holnap?
NŐ: Nem.
FÉRFI: Nem jössz holnap? Akkor mikor?
NŐ: Nem jövök többet.
FÉRFI: Hogyhogy nem jössz többet?
NŐ: Nem jövök.
FÉRFI: De... Miért? Hiszen én... én szeretlek!
NŐ: Akkor gyere velem.
FÉRFI: Nem tehetem. Ne kezdjük elölről jó! Tudod jól, hogy miért kell itt lennem.
NŐ: Én viszont nem maradok itt tovább. Én nem tudok így élni! Idejárni naponta, mintha minden rendben lenne - de semmi sincs rendben. Nem lehetünk együtt úgy, hogy ránk ne nyisson valaki, egyáltalán, sehogy sem lehetünk együtt! Behozhatom neked a sütit, elvihetem a ruhád kimosni... ha itt hagynád ezt a koszlott szobát, akkor...
FÉRFI: Nem hagyhatom itt! Nem mehetek ki!
NŐ: A kutya se törődne veled odakint! Azt sem tudják, hogy a világon vagy-e még! Hát nem érted! Ha kijössz, senki sem kérdez tőled semmit! A rendőrség sem, a volt élettársad sem, a lányod sem...
FÉRFI: Ezt vállaltam.
NŐ: Akkor vállald egyedül.
FÉRFI: Jó. Akkor vállalom. (lefekszik az ágyra és befordul a falnak)
NŐ: Önző vagy.
FÉRFI (visszafordul, felül): Mi vagyok?
NŐ: Azt mondtam, önző vagy. Azt hiszed, hogy nagy önmegtagadás az, amit most csinálsz? Valakinek a boldogságáért? Hát nem az!
FÉRFI: Igenis az! Éppenhogy nem vagyok önző! Azért vagyok itt benn...
NŐ: Ne kezdd újra! Lehet, hogy azért vállaltad, de az akkor
volt! Csakhogy közben megváltozott valami! Sőt valaki! Te!
FÉRFI: Én? Én nem változtam semmit.
NŐ: Nem? Amikor megismertelek, akkor egy végtelenül
csalódott, kiszolgáltatott embert ismertem meg. Idejöttem, mert azt hitem, hogy te vagy a gyilkos. Aztán kiderült, hogy nem te vagy, sőt, ezt az egészet vállaltad egy nő miatt, mert szeretted.
FÉRFI: Pontosan.
NŐ: Ezért szerettelek meg. Mert így tudtál szeretni. Mert rájöttem, hogy vagy tényleg őrült vagy, vagy úgy szeretsz, ahogy ember nem szerethet...
FÉRFI: Csak Istennel...
NŐ: Jó, Istennel, mert ezt másképp nem lehet se kibírni, se megérteni.
FÉRFI: Igen?
NŐ: Elfogadtam, megértettem, van Isten. De hol van most a te Istened? Hol van Jézus? Mert én már tudom, hogy Ő él, de te tudod-e még? Nem tudod! Berendezkedtél itt egy kényelmes életre. Nem zaklatnak, enni-inni adnak, olykor egy kis romantika, etye-petye...
FÉRFI: Kiről beszélsz?
NŐ: Rólad! Megváltoztál. Lehet, hogy azt hiszed, hogy most is ugyanazt teszed, mint egy éve, de alaposan tévedsz.
FÉRFI: És ezt te jobban tudod, mint én, aki itt...
NŐ: Jobban. És onnan tudom, hogy megváltoztál, hogy nem vállalod a felelősséget. Amikor idekerültél, vállaltad a felelősséget egy halálért, aminek nem is te vagy az oka, most meg nem vállalod a felelősséget egy életért, amelynek te vagy az oka -, a kettőnk életéért!
FÉRFI: Én szeretnék veled élni, de csak itt lehet, és így. Hiszen te is tudod...
NŐ: Szeretsz?
FÉRFI: Igen. Persze, hogy szeretlek.
NŐ: Akkor vállald ennek a felelősségét!
FÉRFI: Milyen felelősségét? Kedvesem, ülj le ide, nyugodj meg...
NŐ: Nem ülök le, egyébként meg nyugodt vagyok! (leül) Hallgass végig! Szeretsz engem - így van?
FÉRFI: Így van.
NŐ: Helyes. Aki szeret, az a másiknak ajándékozza önmagát, fenntartások nélkül - mert a szeretet mindig odaadja önmagát - így van?
FÉRFI: Így van.
NŐ: Na. Éppen ezt tetted azzal az asszonnyal is, aki miatt ide kerültél. Neki adtad magad úgy, hogy bejöttél ide, hogy élhesse az életét. Így van?
FÉRFI: Így.
NŐ: De ha most engem is szeretsz, akkor most nekem kell ajándékoznod magad. Így van?
FÉRFI: És neked nem kell ugyanúgy nekem ajándékoznod
magad? És akkor neked nem kell itt maradnod velem?
NŐ: De én ezt nem tudom megtenni! Megtettem egy évig, de tovább nem megy. Vagy különben én is megőrülök és idekerülök, csak épp egy másik szobába.
FÉRFI: De ha te nem tudod megtenni, hogy nekem add önmagad, akkor miért várod el, hogy én megtegyem?
NŐ: Nem várom el. Csak azt szeretném, ha megértenéd, én ezt így nem bírom tovább. Kész. Elég volt. Elmegyek, és nem jövök többet.
FÉRFI: Nem jössz?
NŐ: Nem.
FÉRFI: Ha nem, hát nem. Akkor Isten áldjon. (Ad neki két puszit, aztán lefekszik, befordul a falnak. A nő nézi, kicsit sír, majd határozottan feláll és elindul az ajtó felé. Férfi visszafordul) Várj! Tényleg el akarsz menni!
NŐ: Igen.
FÉRFI: Azt a virágot neked hajtogattam.
NŐ: Köszönöm.

(Elveszi a szekrényről, aztán indul kifelé. Szipog.)

FÉRFI: Várj!
NŐ: Igen?
FÉRFI: És mit fogsz csinálni most, odakint?
NŐ: Nem tudom. Talán elmegyek fodrászhoz. Olyan rémesen néz ki a hajam...
FÉRFI: Nagyon csinos vagy.
NŐ: Akkor nem is tudom. Hazamegyek. Bőgök egyet, aztán veszek egy hirdetési újságot.
FÉRFI: Minek az?
NŐ: Most már kereshetek valami normális állást, nem lesz mindennapos elfoglaltságom itt. Aztán végignézem a társat keres rovatot is, hátha találok valami jó hirdetést. Jól szituált, kissé kopaszodó, pocakos férfi keres hozzá illő hölgyet társnak. „Csak komolyan!” jeligére a kiadóba. Vagy valami ilyesmi.
FÉRFI: Nagy sikered lesz, ha válaszolsz.
NŐ: Igen, bár elszoktam az írástól. Majd belejövök.
FÉRFI: Igen...
NŐ: Na jó. megyek.
FÉRFI: Jó. Nem jó! Én nem akarom, hogy elmenj. Hiszen szeretlek.
NŐ: Hagyjuk ezt.
FÉRFI: De ne hagyjuk!
NŐ: Hagyjuk. Ezt mondod hónapok óta, de azt az egy dolgot, amivel ezt bizonyíthatnád, nem teszed meg.
FÉRFI: Mit?
NŐ: Hogy itt hagyod ezt a helyet.
FÉRFI: Csak ezzel tudom bizonyítani, hogy szeretlek?
NŐ: Igen. És tudd meg, hogy önző vagy.
FÉRFI: Én?
NŐ: Te bizony! Ez már nem szeretet! Hol a nagy önfeláldozás? Hol a nagy hősiesség? Sehol. Kiszolgálnak, mindenben kedvedre tesznek, dolgozni nem kell - jobb mint egy szálloda.
FÉRFI: Azt hiszem, tényleg jobban teszed, ha most elmész.
NŐ (Feláll, kiindul. Az ajtónál visszafordul):
Önző vagy. (Kimegy. A férfi némán ül az ágyon, majd az ajtóhoz rohan és ordít az ajtón keresztül)
FÉRFI: Nem vagyok önző! Tudd meg, hogy szeretlek, igenis szeretlek és ha nem jössz vissza...
NŐ (Kinyílik az ajtó, bejön): Akkor mi lesz?
FÉRFI: Semmi!
NŐ: Ne ordíts mert meghallja a professzor úr, aztán megint lenyugtatóznak.
FÉRFI: Igazad van. (leül az ágyra) Bocsáss meg. (a nő leül mellé) Milyen idő van kint?
NŐ: Elég meleg.
FÉRFI: A többiek kint sétálnak az udvaron?
NŐ: Igen, már valószínűleg kiterelték őket.
FÉRFI: Le kell mennünk közéjük. Mindjárt csöngetnek.
NŐ: Menjünk - csak egy pillanat, összeszedem a holmijaimat. (idegesen berakja a fényképét a táskájába)
FÉRFI: Elviszed a fényképed?
NŐ: El. Neked úgysem kell.
FÉRFI: Gondolod?
NŐ: Minek a kép, ha az eredeti nem jön többet?
FÉRFI: Nem jössz többet?
NŐ: Nem.
FÉRFI: Hát akkor... (felveszi a fürdőköpenyt) indulhatunk. Mit gondolsz, lent lesz a professzor úr?
NŐ: Nem tudom. Ilyenkor az irodájában szokott lenni... Miért érdekel?
FÉRFI: Nem akarok előtte gyűrötten mutatkozni. Ő mégiscsak jó véleménnyel van rólam! Persze rólad is.
NŐ: Majd elkerüljük...
FÉRFI: Pedig ő nagyon kedvel téged. Emlékszem, kifejezetten örült, hogy rendszeresen látogatsz...
NŐ: Majd felhívom telefonon, és megmondom neki, hogy már nincs szükséged az én látogatásaimra.
FÉRFI: De igenis szükségem van rá!
NŐ: Igen? Aztán mire van olyan nagy szükséged? Rám? Vagy inkább arra, hogy legyen valaki, akivel sétálhatsz? Aki hoz enni, amikor rossz volt az ebéd? Akivel esetleg össze lehet bújni, óvatosan és mindig rémülten, nehogy ránk nyissák az ajtót... igen? Hát nem! Ez nekem nem kell!

(Kirohan. A férfi leül az ágyra, a nő otthagyott táskáját babrálja)

FÉRFI: Itt hagyta a táskáját. Vissza fog jönni. (Nézi, hová rejthetné a táskát, végül bedugja a párna alá.) Igen, vissza fog jönni! Eddig mindig visszajött. Akkor majd megmondom neki - lassan, értelmesen elmagyarázom... Én nem az vagyok, akinek gondol! Azt se tudom, mit kezdhetnék magammal odakint! Beteg vagyok. És nincs munkám. A sok gyógyszer meg úgy tönkretette a májam, hogy néha egész éjjel nem alszom. Hogyan nézne rám egy ilyen átkínlódott éjszaka után? (csöngetnek) Mennem kell. (Ül tovább.) Mit tegyek?... Talán, ha beszélnék a professzor úrral... őrá még hallgat.
Igen, beszélek vele, és megkérem, hogy mondja meg neki - a kezelés érdekében, a gyógyulásom érdekében! - hogy még nem engedhetnek ki! Ő ugyan akarhatja, - sőt, én ugyan akarhatom, mert akarom, persze, hogy akarom, mindenki ki akar innen kerülni, de sajnos…! (csöngetnek) Igen, ez a jó megoldás! Még most megkeresem őt az udvaron...

(Kimegy. Kis szünet után a Nő bejön.)

NŐ: Itt hagytam a táskám! - már lement... de sürgős volt neki... (Felemeli a párnát, kiveszi a táskát alóla - aztán visszateszi és rá a párnát. Leül az ágyra.) Most mit tegyek? Istenem, mit tegyek? Hogyan oldjam meg ezt az iszonyú görcsöt, félelmet, ami munkál benne? Hogyan érthetném meg vele, hogy nem számít, hogy most milyen állapotban van? Hiszen én őt látom! És amúgy sem titkolhatott el semmit, amitől én ne szeretném! Uram, miért nem gyógyítod meg? Miért nem oldod le a szívéről ezeket a félelmeket? Miért nem hozol valami megoldást nekünk - hiszen tudod, hogy szeretem őt! (Benyúl a párna alá a táskáért, zsebkendőt vesz elő, törölgeti a szemét - aztán látszik rajta, hogy „eszébe jutott” valami.) Beszélek a professzorral. Elmondom neki ezt az egész lehetetlen helyzetet. Azt is, hogy nem lelki beteg, nem elmebeteg, csak fél kijönni innen! És megkérem, hogy bocsássák el - küldjék el, akár az én felelősségemre is! Az én címemen mindig megtalálják, és ha kell, bejövünk rendszeresen ellenőrzésre... el fogják engedni. Igen, még most beszélek a professzor úrral, és talán még ma ki fogja engedni! Sőt, még ma ki kell, hogy engedjék, fontos, hogy minél gyorsabban, mert különben felkészül és képes lesz újra produkálni magát... még ma! Azonnal beszélek a professzor úrral! (Gyorsan kimegy, viszi a táskát is.)

Epilógus.

(Üres színpad, fény, szomorú könnyűzene; majd ismét írógépkattogás, és a Főorvos hangja:)


FŐORVOS HANGJA: Megvizsgáltam a 160. És 161-es beadványokat. Az orvosi napló alapján a férfibeteg állapota stabilnak mondható; csökkentett gyógyszeradagja beállt. Kisebb érzelmi labilitás azonban még előfordulhat. Egy új környezet elősegítheti a szorongások feloldódását; ugyanakkor a döntésnél figyelembe kellett venni, hogy ha a beteg a megszokottól eltérő környezetbe kerül, akkor a már meglévő és könnyen felerősödő félelmi reakcók komoly visszaeséshez vezethetnek. Minden körülményt megvizsgálva a következő határozatot hozom: a beteg…

(A hang és az írógépkattogás lassan elhalkul, zene felerősödik; majd együtt a fényekkel lassan elúszik. Sötét. Majd totálfény, szereplők be, taps.)

FÜGGÖNY