Tanmesék
Sípos (S) Gyula: Tanmesék (részletek)
Az okos dinnye
Volt egyszer egy ember, aki az erkélyládájába két dinnyemagot ültetett. Szorgalmasan öntözgette a földet, hogy a dinnyemagok duzzadjanak, gyökerezzenek, s kihajtsanak a földből. Így is történt. Mindkét palánta kibújt a földből, s nőtt egyre nagyobbra, versengve feszítve húsos leveleiket a Nap felé.
Hanem az egyik dinnye okos volt, a másik meg buta. Látta az okos növény, hogy kicsi az erkélyláda, meg magasan is vannak a földtől – ha nagyon megnövekednek, se táplálék nem lesz, meg le is zuhannak. Mondta is láda-társának:
- Ne növekedjünk mi olyan nagyon, mert ebből baj lesz. Ha szárat és levelet növesztünk is – mert hát élni csak kell, táplálkozni csak kell, napfényből sohase elég! -, de szép gömbölyű dinnyetermést semmiképp se növesszünk, mert annak súlya leránt minket a földre, s akkor jaj lesz nekünk!
Hanem a társa nem törődött az okos tanítással, virágzott is, termést is érlelt, bizony, egyre jobban gömbölyödött a szár mellett a gömbölyű dinnyécske
- Ha a szavamra nem adsz, legalább rám legyél tekintettel! – mondta az okos dinnye. Teljesen kiszorítasz a helyemről, az a nagy, ormótlan izéd teljesen eltakarja a földet, alatta száraz a föld – hát így elpusztulunk! Majd meglátod, leránt téged ez a nagy súly az erkélyről, de akkor már hiába sírsz, hogy nekem volt igazam!
Hanem a buta dinnye csak nem hallgatott az okos szóra. Csak mosolygott – mint egy idétlen, mondta az okos -, melengette gyümölcsét. Annyira fajult a dolog, hogy végül már alig szóltak egymáshoz. Egy nap aztán jött a gazda, megnézni a dinnyéit. Azt mondta:
- No lám, az egyik növény hogy bevált! Milyen szép dinnyét érlelt! Leveszem róla, hátha még egyszer virágzik, s még egy termést hoz nekünk. Ez a másik – hát ez semmirevaló. Csupa szár, levél, de sehol egy virág, sehol egy gyümölcs. Ezt kihúzom a földből, ne fogyassza hiába a földet. Így is tett. Az okos dinnye a rengeteg eszével együtt így került a szemétre.
A béka, aki várta a királylányt
Volt egyszer egy béka, aki úgy tudta magáról, hogy ő tulajdonképpen ember, mégpedig királyfi. Magyarán mondva, királyfi-tudata volt. Nem mintha ezzel különösebben felvágott volna, egyszerűen csak királyfiként viselkedett, ami – valljuk meg – békák között elég szokatlan dolog. Ezért elég magányos volt, igaz, nem úszkált a többiekkel a vízben – már ebihalként is különc volt, mondták, akik már akkor is ismerték -, nem vett részt a brekegő kórusban, de még szúnyogra se úgy vadászott, mint a többiek. (Nem is fogott annyit. Ez a különleges módszerek egyik hátránya, de a jövő majd igazolja őt! Addig is legalább karcsún, elegánsan, igazi arisztokrataként várhatta a királylányt.)
Egyszer aztán arra sétált egy lány. Nem ugyan királylány, hanem csak békász, környezetvédő, aki békamentéssel foglalkozott. Se királylány-tudata, se béka-tudata nem volt. Viszont meglátta az út mentén a mi békánkat, amint ott egyedül gubbasztott. „Szegény elárvult kis béka” – gondolta a lány. „Sovány kis semmiség – vagy talán egy új faj?” Hogy jobban megnézze, a tenyerébe vette és a szeme elé emelte a békát. Az meg azt hitte, most fogják megcsókolni, hát rásegített egy kicsit, a tenyérből egyenesen a lány szájára ugrott. S mi történt?
A lány rögtön békává változott.
Micsoda tragédia! Azóta ott ül két kétségbeesett béka az út szélén. Az egyik béka királyfinak gondolja magát és várja a királylányt, aki majd megcsókolja. A másik tudja, hogy ő tulajdonképpen lány, aki békává változott – de fogalma sincs, hogyan változhatna vissza. Egymással nem beszélnek. De mindkettő azt gondolja a másikról: ez egy undorító béka!
