Cigányélet
Balogh Elemérrel az érdi cigánymisszió során találkoztunk. Jó kiállású er?s embernek t?nt, zenész, építési vállalkozó - majd egy betegség után részben tönkrement élet? ember. Kés?bb aztán megosztotta velünk írásait, amiket én figyelemre méltónak tartok. A rövid szövegekben feltárul, milyen a roma-sors ma Magyarországon. Szeretettel ajánlom figyelmetekbe:
Embertársak
Idáig éltem a felszínen, hiszen voltam és vagyok.
Semmit sem tudtam a rasszizmusról és azt hittem én olyan országban élek ahol ez nem is létezik.
Külföldön dolgoztam, muzsikáltam a világban és nem volt időm efféle haszontalan dolgokra, mint egyenlőség, meg ilyesmi.
Aztán hazajöttem és megismerkedtem néhány helyi amatőr, de nagyon tehetséges zenésszel és elvállaltam néhány fellépést velük.
Egy vidéki polgármester kért fel minket, hogy a hozzájuk Szlovákiából érkező csoportnak muzsikáljunk egy szép estén.
Megérkeztünk, nyár volt, és nagy meleg, pakolás közben megszomjaztam.
Odamentem ahhoz, akiben a főpincér személyét gondoltam.
- Ne haragudjon uram, kérhetnék egy pohár vizet? Szomjas vagyok.
Erre ő:
- A cigányoknak csak a zenélés közben, vagy a végén van italfogyasztás.
- De hát csak egy pohár vizet kérnék.
- Ez hogy lehet, ezek nem értenek a szóból.
Csak néztem, először haragudtam, vérig voltam sértve, hogy én aki Monte Carlóban is úrnak vagyok szólítva, a saját hazámban nem kaphatok vizet az embertársamtól.
Megalázottnak éreztem magam, de szomjúságom erősebb volt, így otthagytam a rendezkedést és elmentem ásványvizet venni.
A zenélésbe beleadtunk mindent, ami belefért, a vendégek mulattak, a végén néhányan odajöttek megköszönni a kiváló muzsikát, persze a polgármester nem volt köztük, hogy jöjjön ő ahhoz, hogy egy ilyen kis egyszerű világjárt művésszel szóba álljon.
Azt hiszem akkor döntöttem el, hogy keresek olyan jó embereket, mindegy milyen származású, akikkel együtt bizonyítani tudom, hogy mennyire fontosak vagyunk mi egymás számára.
*
Helyzet
Beszélgettem egy öregasszonnyal a minap.
Kérdeztem:
- Milyen volt cigánynak lenni a régi időkben?
Erre azt mondta egyszerűen:
- Nem jó.
- Miért?
- Mert akkor is csak szolgák voltunk és mindenki belénk törölte a talpát.
- Hogy-hogy Rózsi néni? Hiszen a te édesapád már híres muzsikus volt. - mondtam neki.
- Az lehet, de csak hátul mehetett be a portákra és a cselédekkel ehetett és minekünk még a hely közelébe se szabadott menni.
Sokszor megerőszakolták a szép cigánylányokat akkoriban.
- Ez a két háború között volt.
- Igen, aztán meg elvittek minket a táborokba, de mi onnan is visszajöttünk.
Utána cserélni jártam a gyerekkel, de mi akkor is megvetettek voltunk.
Aztán az építőiparban dolgoztam, hordtam a maltert a többivel, utána a ruhagyárban segédmunkás lettem, onnan mentem nyugdíjba.
- Tiszteltek a magyarok?
- Sose. A mieink azok igen, szépen tudok mesélni és énekelni és fiatalon szép lány voltam.
- Volt sok szerelme mi?
- Á, dehogy, te gyerek miket kérdezel, egy igazi uram volt, attól volt mind a kilenc gyerek.
- És ők hogy vannak, hogy élnek?
- Rosszul, alig van munkájuk, pedig mindegyiknek van szakmája, de nem kellenek sehova fiam, ez már csak így van.
- Akkor most mondja ki bátran!
- Ki is mondom fiam, mi mindig csak másodikak leszünk ebben az országban.
- Mire gondol Rózsi néni?
- Mi csak alárendeltek lehetünk, sosem vagyunk egyvonalban.
Megköszöntem a beszélgetést és elindultam hazafelé végig azon tűnődtem, mennyi igazságot mondott nekem Rózsi néni és hogy a mai napig, a társadalom többségi része és annak is nagy hányada nem tart minket egyenrangúnak és ez a viszony mennyire érezhető, és mindenhol legalább kétszer olyan jól kell teljesítenünk, hogy ugyanannyi elismerést kapjunk.
Szomorú ez, de most még így van, és ezen csak a Jóisten és az idő tud változtatni.
*
Tanultam
Megérkeztünk az iskolába, ahol a gyerekeknek tartunk osztályfőnöki óra keretében a cigányságról előadást.
Összevont osztályok lesznek 5-8.soztályosok.
Mindegy 80 fő. Beterelik a tanulókat az előadó terembe és elkezdődik az óra.
Felváltva beszélünk hozzájuk a kolléganőmmel és akkor történik valami, amit talán fel sem fogunk mekkora nagy a jelentősége.
Később mikor rá gondolok, sokszor merítek erőt belőle.
A történet úgy kezdődött, hogy feltettem a kérdést:
- Ki érzett már közületek kirekesztettséget a mássága miatt?
Nagy a csend, de egyszer csak meglátok egy kis törékeny kezet a magasba emelkedni, felállt egy szőke igen vékonyka kislány, olyan 6-os forma.
Kihúzta magát és azt mondta, hogy én nem vagyok cigány, de szegények vagyunk sok a testvérem, és az anyukám meg apukám sokat dolgozik, de én nem kapok sokszor annyi szép új holmit és ezért sokszor kiközösítenek.
Egy pillanatra elakadt a szavam, aztán megpróbáltam szépeket és jókat mondani, de belül ordítani tudtam volna, hogy itt egy kislány, aki bátran kiáll egy iskola elé és felvállalja magát.
Vállalja, hogy minden szem őreá szegeződik, hogy napokig a szegénysége lesz a téma.
Ahogy rá gondolok, szinte beleborzongok, hogy Isten micsoda erőt adott ennek a kislánynak és nekem pedig példamutatást.
Igen, néha fel kell állnunk és el kell mondanunk az igazat, ha kellemetlen, még akkor is, mert nem élhetünk tisztesség és bátorság nélkül.
Bízom benne, hogy ez a kislány megmarad ilyennek, mert ő már tudja és magában hordozza az élethez való hitet és bátorságot. Amit én csak most értettem meg rajta keresztül, és amíg csak tudom magammal viszem, ezt a tanítást.
