A múltkor a metrón ültem…
Sípos (S) Gyula: A múltkor a metrón ültem…
A múltkor a metrón ültem, amikor felszált egy id?sebb n? testvérpár. Ikrek voltak, mindketten ugyanúgy öltöztek, ugyanolyan a ruha, táska és szemüveg volt rajtuk. Az egyetlen különbség, hogy az egyikük – mint arcából és beszédjéb?l kiderült -, értelmi fogyatékos volt. Valószín?leg gyermekkoruk óta játszhatják ezt az „egyformák vagyunk” játékot - miközben szép lassan kiderült, hogy minden küls? hasonlóság ellenére nagyon is fájdalmas különbség van közöttük. Arra gondoltam, hogy milyen öröm és megelégedettség lehet a pár sérült tagjának, hogy ? „ugyanolyan” lehet, mint testvére. És id?nként milyen kellemetlen lehetett a másiknak, hogy összekeverhetik testvérével. Amikor fiatal volt, amikor tetszett neki valaki, amikor csak a „nyakán lógott” a másik - elcsodálkoztam azon az önzetlen szereteten, amelyikkel újra és újra a testvérét választotta…
Jean Vanier írja egy helyen, hogy a sérült emberek azért élnek közöttünk, hogy gyógyítsanak minket. Hogy felmelegítsék ezt a megsebzett és kih?lt világot – ahogy a fogyatékkal él? testvér elfogadása tette olyan széppé és befogadóvá annak az asszonynak a szívét.
És valóban, milyen zavarbaejt?en nyíltan tudnak szeretni „sérült” testvéreink! Nem tudják és/vagy nem akarják megtanulni azt a sok hárító technikát, amelyikkel mi, „egészséges” feln?ttek védekezünk a szeretet ellen. Védekezünk, nehogy felboruljon megszokott kis napirendünk, nyilvánvalóvá váljon sebzett és önz? személyiségünk. Saját magunk építette falak között élünk és zavarba jövünk a szeretet ártatlanságától és csupasz kiszolgáltatottságától.
Atti is ilyen fiatal férfi a falunkból. Kívülr?l fújja a naptár összes névnapját – nagy mutatvány ez, amit bármikor képes el?adni. S hogy nem csak mutatvány, azt az is jelzi, hogy mi is minden névnapon kapunk t?le egy köszönt? képeslapot. Dolgozó ember, amire nagyon büszke. Szórólapokat hord ki a postaládákba. Büszkén mutatja fülhallgatós magnóját, amit saját keresményéb?l vett. Hangosan kiabálva köszön az út túloldaláról is. Kedves és teljesen ártatlan, mégis… Attiról tudni kell, hogy szeretetét öleléssel (is) fejezi ki. Id?nként zavar, id?nként jólesik. De amikor a tízéves Katica lányomat ölelte át – megmozdult bennem a kisördög. Egyszercsak félteni kezdtem az én szép, sz?ke hercegn?met. Ott motoszkált bennem a gondolat, hogy ezt talán mégsem kellene, mert Atti mégiscsak férfi, és… Szégyelltem magam ezért, de mégsem álltam meg, hogy bizonyos „óvintézkedéseket” ne tegyek. És közben el kellett ismernem magam el?tt, hogy a félelmemnek semmi más alapja nincs, csak az én tulajdon sötét gondolataim…
Milyen nehéz szeretni! Milyen könnyen megijedünk, milyen könnyen bezárkózunk, és milyen nehezen nézünk szembe egy másféle élet realitásával! Jár a közösségünkbe egy asszony, akinek a tizenegy éves kislánya egyéves szinten él. Id?nként sikoltozik, id?nként boldog. És egy egyéves minden ragaszkodásával megy az anyja után – négykézláb. Egy másik ismer?söm fia tizenhat éves koráig iskolába is járt. Játszik a számítógépeken, lovakat csutakol – és olyan lendülettel rohan a barátai felé, hogy jobb, ha kitámasztják magukat a fiú érkeztekor. Csillapíthatatlan szeretetkitöréseik Istenre emlékeztetnek. Csak ? képes ilyen forrón és odaadóan szeretni. Mi keressük ?t a bölcsek között, de rossz helyen. Jobban látható ? ott, ahol semmi emberi szokás nem választja el t?lünk – e kicsinyek szívében.
