Régi szép idők
Sípos (S) Gyula: Régi szép id?k
A gát még ugyanaz és mégis teljesen más. Hiányoznak a kiserd?ben bujkáló gyerekek, a gátoldalon napozó családok, a vad kerékpárosok, akik el?l félre kellene állnom, és persze hiányzik a víz is. A Zagyva kanyarulatait levágták, így a valamikor békésen csordogáló folyóból gyors és keskeny lefolyó lett. Régen, ha kés?n mentem le a vízhez, már nem volt hely, egészen fel kellett gyalogolni, hogy belógathassam a botot a vízbe – most sehol egy horgász. Talán már hal sincs a vízben, ahogy élet sincs körülötte. Nincsenek meg a ping-pong asztalok a ház mögött és az érintetlen zöld f?b?l hiányoznak az általunk még porig koptatott, kijárt kis utak.
Ping-pong asztalból el?ször kett?t, kés?bb még kett?t telepítettek, és három kis asztalt is, kártyázáshoz. Ping-pong-karrierem egy hagymavágóval kezd?dött, ami különös ügyességet követelt. Ez nekem nem volt, de pótolta a többiek türelme. Ezt követte a „kongószoft”, azaz egy faüt?, amelyet m?anyag bevonattal láttak el. Ez akkoriban negyven forintba került – nekünk még épp megfizethet? áron. Voltak még a „tükörszoftosok” is, de az több, mint kétszáz forintba került a ’70-es évek közepén – nekünk igen drága. De azért a kongóval is a közepesen veszélyes játékosok közé kerültem, részben balkezességemnek köszönhet?en.
Víz melletti emberként horgászási szakismereteim együtt bimbóztak szerelmi életemmel. Hatéves lehettem, még iskolán innen. Akkoriban többször elöntötte a víz minden évben az árteret. Amíg nagy volt a víz úszni lehetett benne, és amikor visszahúzódott, kis tavacskák maradtak a mélyebb részeken. El?bb-utóbb jellegzetes, rothadó szagot kezdtek árasztani, és megjelentek a felszínükön a hasukat mutogató halak. Ekkor jött el az én id?m. Egy bot végére piros hímz?fonalat, arra bogáncsot kötöttem. Lánytestvéremmel és friss barátn?jével játszottunk a víz mellett, és én többször is majdnem kifogtam egy csukát – az egyetlen halnév, amelyet ismertem, így minden hal csuka volt -, amelynek természetesen a víz felszínén úszó bogáncshoz kellett volna ragadnia. Nagyon ki akartam fogni, hogy imponálhassak Juditka el?tt. Ez a hódítási vágy iránta aztán még hosszú évekig bennem maradt – és sohasem teljesedett be.
Egy osztályba kerültünk vele, és nekem meggy?z?désem volt, hogy ? a legnagyszer?bb lány, akit csak ismerek, és biztos minden fiú belé szerelmes. Ez igen rossz hír volt, lévén az osztály egyik legkisebb és izmokkal gyengén ellátott tanulója voltam. Igaz, ? még kisebb volt, de amikor nevetett – és szeretett nevetni – kis gödröcskék keletkeztek az arcán. ?riztek otthon róla egy fényképet, ami akkor készült, amikor ovisként egy alma-reklámban szerepelt. Csoda-e, ha mindenki szerette?
Kés?bb a horgászásban nagyobb el?menetelt tanúsítottam, mint Judit meghódításában. El?ször jött a parafadugó gyufaszállal úszónak, és a gombost?b?l hajlított horog. Halat ezzel sem lehetett fogni – ha nincs szakáll a horgon lecsúszik a hal -, de milyen jól mutatott! Aztán valahogyan – akkoriban még adakozó népek ültek a víz szélén, sörrel és damillal b?ven ellátva – kaptam rendes horgot, ólmot nehezéknek és úszót is. Igaz, nagyobb halat életemben sem fogtam, és mire eljutottam a nádbotig, a többiek már rég „üvegbottal” – er?sen hajló, orsóval felszerelt üvegszálas m?anyag bot - pecáztak, de kis halakat, sneciket azért b?ven, amiket haza lehetett vinni, megsütni, és megenni. Büszkén hazamenni, megsütni és megenni. Persze Zsuzsit, a lány ikertestvéremet, akivel nagy vetélkedésben voltunk, ez sohasem hatotta meg…
Judit feljárt hozzánk, mi is hozzá, mert Zsuzsival barátkozott. Én meg ott voltam, mint egy minden lében kanál titkos h?sszerelmes. Fantasztikus terveket eszeltem ki Judit meghódítására, amiket sohasem volt merszem megvalósítani. Naplót hamisítottam, hogy majd a kezébe juttatom – lám, én már évek óta szeretem ?t. Egyszer – már kamaszodtunk – belekezdtem egy nagy man?verbe, de azzal is kudarcot vallottam. Akkoriban strandra jártunk, mint mindenki. Én már ötéves korom óta tudtam úszni, így itt némileg el?nyben éreztem magam egy darabig. (A Zagyván is, s?t ha eléggé kiöntött, azok között voltam, akik a vashídról is mertek fejest ugrani a vízbe – de sajnos ez sem növelte csekély reputációmat.) Szóval egyszer egy kis levelet csúsztattam – persze aláírás nélkül! – a fürd?köpenye zsebébe. Nem tudom már, mit vártam ett?l az akciótól, de amikor rákérdezett, hogy én írtam-e, rögtön és erélyesen letagadtam. És innen már csak egyre tragikusabb események követték egymást.
Emlékszem, egyszer be kellett vinni a Robinson Crusoe-t az iskolába, mert kötelez? olvasmány volt. Egész családunk nagy olvasó volt, így természetesen nekünk volt otthon egy bel?le. De ki vigye be? Éppen feljött Juditka is, hogy együtt menjünk hármasban a suliba -, és ez csak még jobban feltüzelte harci kedvemet. Mint igazi férfi, óriási verekedésbe keveredtem ikertestvéremmel a könyv joga fölött. Végül gy?ztem, és közben tudtam, hogy egy életre elvágtam magam titkos szerelmemnél.
Mi gyerekek együtt n?ttünk fel. Abban a négyemeletesben, ahol mi laktunk, kilenc korombeli gyerek lakott, abból héttel együtt jártunk egy 34 f?s osztályba. Mindent, vagy majdnem mindent tudtunk egymásról. Azt is, hogy kinek ki a szerelme, vagy kit szeretne. Óriási történetek keringtek, aminek valóságalapja valahol Andersennél járt, de kit zavart? A valósággal való szembesülés sokkal fájóbb volt. F?leg, amikor kiderült, hogy „álmaim asszonyának” komoly barátja van, aki legalább egy fejjel és két évvel id?sebb nálam. Kiütéses vereségemet otthoni álmodozással gyógyítottam. Akkoriban derült ki, hogy egyik osztálytársunknak még a harmincas évekb?l megmaradt titkos Tarzan-kötetei vannak. Alig lehetett kikönyörögni t?le, különösen miután az egyik „elt?nt”. De azért sikerült, és én álmodozásaimban Tarzanná lényegültem, ütöttem, vertem ellenségeimet, és fényes gy?zelmeket arattam. A valóságban, harminc kilósan, szemüveggel mindez már jóval nehezebb lett volna. Csak szájban voltam er?s – kötözköd? kamasszá serdültem. Ennek mélypontjaként aztán középiskolásként másodmagammal bekerültem a kollégiumban egy húszágyas fiúhálóba, tizennyolc másodikos közé. Els? mondatuk ez volt: szerencsétek van, ebben a hónapban már csak huszonnyolc napot kell takarítanotok… de ez már egy másik történet.
Judit szép lassan elt?nt az életemb?l. Középiskolásként még leveleztünk, amit én teleraktam titkos szerelmes jelekkel, amit ? vagy nem vett, vagy nem akart észrevenni. Aztán jöttek a munkás és f?iskolás évek, de tudom, hogy még akkoriban is álmodoztam róla, amikor már rég megházasodott. ? a Pet?-intézetben tanult, aztán külföldre ment dolgozni. Csak a híre jött, hogy nagyon szeretnének gyereket, de valahogy nem jön össze. Sokat imádkoztam értük, hogy sikerüljön, így aztán amikor tényleg megjött az els? baba, távolból velük együtt örülhettem. Nem tudom, hol élnek most, de emlékeimben itt vannak, a horgászással, úszással, kártyázással, kajakozással és az összes gyerekkori ?rültségünkkel együtt…
