P. atya
Sípos (S) Gyula: P. atya
Egyszer ültem az autójában, akkor is ütköztünk. Egy idősebb férfinál találkoztunk, aki akkoriban veszítette el a feleségét. A testet elhamvasztatta, az urnát pedig a lakásban őrizte, díszes körülmények között. Ezt kellett az atyáak megáldania. Kifelé jövet szólt, elvisz hazáig. Beültem, ő pedig megkért, hogy kiállásnál nézzem, jön-e valami. Néztem, de nem láttam, koccantunk is. Süllyedtem a föld alá, P. atya viszont két perc alatt túltette magát az egészen és hazáig szóval tartott…
Nagyon tudott beszélni – nem bőbeszédű volt, hanem minden érdekelte és mindenről eszébe jutott még valami. Voltak, akik azt állították, hogy zavarosan, vagy össze-vissza beszél. Ez nem igaz, de az biztos, hogy ha nem figyeltünk, könnyen elveszíthettük a fonalat, amit ő követett, egyik gondolatról a másikra ugorva. És hát, kinek nem kalandozik el olykor a figyelme egy-egy prédikáció alatt? P. atya már rég máshol járt, mi pedig – visszatérve a szavak jelenébe - csak ámuldoztunk: hogy kerültünk ide? Nem ő volt érthetetlen, mi szórakoztunk el néhány gondolati lépcsőt.
Néha olyan volt, mint amikor a kisgyerekek trükköznek, hogy kijöjjön az igazságuk. Amikor jöttek a választások, nagy vita volt a közéletben, hogy lehet-e a templomban politizálni. P. atya nem zavartatta magát különösebben ettől a dologtól, de hogy mindenkinek igaza legyen, a következőket mondta a prédikációban: „Én most nem akarok itt nektek politizálni. Nem mondok nektek egyik pártról sem semmit. Csak azt mondom, hogy olyan pártra ne szavazzatok, amelyiknek Sz-betű van a rövidítésében!” (Az akkori jobboldali pártoknak nem, a többinek mindnek volt sz-betű…)
Nem láttam még senkit, aki olyan magától értetődő természetességgel lett volna pap, mint ő. Nyíltan, kedvesen és gátlások nélkül élt lelki hatalmával. Egyszer épp az utcán beszélgettünk, amikor egy fiatal anyuka arra tolta a babakocsiját. P. atya rögtön leszólította, mert még nem ismerte. Öt perc alatt „lekáderezte”. Kiderült, hogy a fiatal házasok csak nemrég költöztek a faluba. P. atya dícsérte a babát – nem volt nehéz -, aztán megkérdezte, hogy keresztelő volt-e már. Persze hogy nem. „De jó, hogy találkoztunk” – mondta -, „így legalább most meg tudjuk beszélni az időpontot.” Úgy is lett. Amikor az anyuka elment, mosolyogva nézett rám: megint szereztünk egy hívőt az Istennek. Én meg szólalni sem mertem….
Eleinte tartottam tőle. Háromszor is kiprédikált a templomban. Egyszer azért, mert hangos volt a zene a művelődési házban – akkor ott dolgoztam -, máskor meg vélt vallási szokásainkat – a karizmatikus megújulásban szokássá vált éneket és hangos imát - csipkedte meg. Aztán valahogy mégis közelebb kerültem hozzá. Egyszer éppen a komámmal beszélgettünk az utcán, amikor szintén leszólított minket. Nyilván megint feltűnt neki az ismeretlen arc. Behívott magához, ismerkedni. Valahogy szóba kerültek a természetfeletti jelenségek – ő meg azt mondta a fiam keresztapjának, hogy neki elég, ha megfogja az egyik ujjpercét, és megmondja belőle, hogy milyen ember. A komám belement a kísérletbe – és P. atya valóban nagyon találó jellemzést adott róla. Hogy ezt csak kiváló emberismerő képességének, vagy valamilyen természetfeletti karizmának köszönhette, nem tudom. Valószínűleg mindkettőnek. Ahogy a teológia tartja: a természetfeletti a természetesre épül. De hogy az ujjpercet miért kellett megfogni?
Korának gyermeke volt mindenben. Figyelt mindenre, követte az eseményeket, de természetét, gyerekkorától beléívódott nézeteit ő sem tudta átlépni. Magánbeszélgetésekben aztán meg is osztotta ezeket a hallgatóságával. (Nála könnyű volt hallgatni – szóval tartott ő bárkit hosszú órákon keresztül. Nem uralta le a társalgást, lehetett beszélni mellette – de persze ő valahogy mindig tovább bírta.) Így volt ez a gyermekkorától beléívódott antiszemita nézetekkel is. Az 1920-as évektől – amiben ő felnőtt – szinte magától értetődő volt a zsidó nép megkülönböztetése. Ezt a „keresztény magyarok” az anyatejjel szívták magukba. Hogy ez milyen tragédiához vezetett, ma már jól tudjuk, tudta ezt P. atya is, és elítélte. De néha – szűk környezetben – azért kibuktak belőle a gyermekkori igazságok egy-egy oldalvágásként, mint egy kelleténél komolyabban vett vicc Kohnról és Grünről, vagy egy célzás a „liberális világra” – csak hogy értsük, miről van szó. De abban biztos vagyok, ha bármilyen veszély fenyegette volna ezeket az embereket, az elsőként sietett volna segítségükre.
Mert nagy szíve volt. Vagyonát, örökségét nem elutazta, elnyaralta – éppenséggel gyógyíttathatta volna magát fürdőkben -, hanem egyházára és hazájára költötte, nagyban és kicsiben. Akár harangra vagy papi sírboltra, akár a hozzá becsöngető kéregetőkre. Nem tett különbséget, ebben is szinte gyermekien – vagy istenien – naív volt. Ezért is halt meg vértanú-halállal. Hiszen épp jót tett, pénzt és gyógyszert keresett egy tőle kérőnek, amikor ezt kihasználva, késsel brutálisan megölték.
Pelsőczy-atya szeretni való ember volt, aki maga is tudott szeretni. Vágyat ébresztett bennünk, hogy hozzá tartozzunk, anélkül, hogy valaha is ezt kérte vagy követelte volna. Erőközpont volt, amit olyan természetességgel viselt, mint a mindig rajta lévő papi ruhát. Másban soha sem lehetett látni – kívül-belül egyértelmű ember volt. Esendőségeiben is nagyszerű, néha meghatóan gyermeki, máskor talán erőszakos, de mindig ugyanaz az ember.
Végül egy utolsó, rá jellemző történet. Feljárt gyónni a ferencesekhez. Épp utána találkoztunk, és azt mondta nekem: Na, ehhez a paphoz se megyek többet. Ez leszidott és kioktatott engem. Hát én nem azért járok gyónni, hogy kioktassanak! Én meg sem mertem szólalni, nem szoktam (még) hozzá az ilyen szavakhoz. Eszembe juthatott volna éppenséggel az is, amikor. ő oktatott ki engem (bár nem gyónásban). Mégis megérintett engem P. atya hite. Az ő istene erős és hatalmas Isten volt és mégis gyengéd és megértő – a Szeretet istene. Ez a hit sugárzott át az ő életén is, abban a néhány utolsó évben biztosan, amikor nekem volt szerencsém ismerni őt.
