Alice-prodzsekt (részlet)

Sípos (S) Gyula: Alice-prodzsekt (részlet)

1.

A szépségipar megöli az irodalmat. Hogy pedig tételemet – mint lételemet – bizonyítsam, idézem Rejtő Jenő zseniális könyvindító mondatát: „Sába királynője a tükör előtt ült és borotválkozott.” Természetesen – akkor – mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy jelen esetben Sába királynője: férfi. (Mennyi rejtély fér egy mondatba, hogy könyvnyi magyarázatot olvassunk hozzá?!) De ma? Amikor a kozmetikai részlegek külön női borotvákat árusítanak? Ki itt a férfi és ki itt a nő?

2.

Ha nem nézek magamra, pontosan tudom, ki vagyok. De ha rámpillantok, eltűnök magam elől. Olyan vagyok, mint a vonal, amely a fekete és fehér felület határán rajzolódik ki. Engem is a két szín ad ki, ott élek a határukon – nem fehér, nem fekete és főleg nem szürke! Ott vagyok és nem vagyok. Ha nem vagyok, megvagyok. Kivagyok.

3.

Így aztán - minthogy életem delén egy sűrű, sötét erdőbe jutottam – önmegvilágító lámpásként elindítom az Alice-prodzsektet. Alászállok, mint Alice csodaországban. Bennem határolódik, rajzolódik, íródik, táncolódik és ráncolódik, bennem éneklődik körül ez az ország, én vagyok benne Alice és a csoda, a kislány és a királynő, én vagyok álmaim férfija és én vagyok a nagy mű. Igen, a gép forog, mint minden sejtem, sejtem. Az alkotó meg pihent…

4.

Aki meg akar látni, csak árnyékra vetődik. Az nem én vagyok, csak amit kitakarok az életből. A fény által. Tőlem hiába kérdezel, nem vagyok ott. Vagyok megközelíthetetlen fenség, észak fok, idegenség. Egy bulizó fenség és idegesség. Ha valóban meg akarod tudni, hogy ki vagyok, akkor mesélek. A mese körülír és a körvonal mögött ott lapulok, a semmi ágán kis szívem hangtalan vacog, József Attila meg örökké élni fog. Ha hagyom!

5.

Egyszer táncoltam. Ruhámat ráncoltam, áttetsző indiai anyag, saját batik, Alice-butik. Élveztem, hogy meztelen vagyok, némileg zavarodottan, hogy ezt mások is látják, a kényes helyekre kissé több ruhát összefogva. Persze, a takarás csak kiemel, vonzza a szemet, de én öreg színészként és szabad emberként pörögtem, forogtam. Művészetet akartam, még nem tudtam, hogy magam vagyok a művészet, én alkotom az életet, amely – figyelj – úgy konstituálódik körülöttem, mint hab a verőn, szinte kicsapódik, erővel létrejön a gyötrelmes szabadságban. Táncoltam és vágyódtam és majdnem beteljesedtem. Ritka pillanat, amit később sokszor akartam tárgyiasítani, hiába - később elvettem egy szép lányt, egy szép fiút, mindegy már – de ott és akkor először életemben majdnem ott voltam. Én és ott. Nincs jövő, nincs jelen. De nem mertem e meredek esetet, megremegtem és elmentem. Így kezdődött, hogy bemásztam a nyuszi üregébe, amit mindközönségesen életnek neveznek, hogy aztán évekig keressem amit el sem vesztettem.

6.

Csak a tánc, ha azt tettem volna, egészen tetememig! (Na, ezt még majd kifejtem és kirajzolom. Addig is, hovatovább.)

7.

Lázadtunk. Ma sekély a kéj, mindenki lázad, előre a széles úton. Nagy trükk ez, ahogy a felszabaduló (alkotó) energiák elcsorognak, mint sivatagban a víz, a felkínált hajviseletben, ruhában, buliban, szexben. Tétnélküli élet, konszolidált lázadásocska, hát igen. Éppenséggel akkor is volt ilyen - Illés-pubi és a többiek - de én nem ebben éltem, hanem mint tisztességes úrilány, erkölcsösen és a legvadabb lázadásban, a keskeny úton.

8.

Nem a felszínt kapargattuk, jóllakatva felnövő életecskéinket. Mások ám énekeljék az lemezdalokat, de mi túlhallottunk rajta, bele a rögzítetlenbe, az állandóan változóba – ez nem koksz, hanem Kex, és Baksa-Sós őrülete. Egy kicsavart világban az egyetlen egyenes – csoda-e, hogy olyan kicsavartnak látszott? Egyenes, amely a léthez szögez. Olyan, ami egyszerre fűt intellektuálisan és érzéki módon.

9.

Igen, mi szinte szado-mazo kapcsolatban voltunk a szavakkal. Ó a filozófia és művészet nagy pillanatai! Nekünk nem kellett Lukács vagy az egzisztencialisták ellenzéki manírja és nem kellett a jól berendezett könyvtársarkuk. Mi beavatást akartunk és megszállottan kerestük azt a másik létet, ami elviselhetővé teszi ezt itt, körülöttünk. Beavatás, akár Steiner, akár Grotowski, akár a sempruni nagy utazás Lengyelországba – valami, amit csak akkor láttunk, ha kergettük, előttünk, ködösen és éppen csak felbukkanva, homályos szavak és agresszív lendületek mögé bújtatva… mindezt szűzen és mégis tombolva az érzékek sűrűjében.

10.

Mondom, hogy nagyon tisztességesek voltunk, nem is lehettünk mások, hiszen azt kerestük, ami tiszta és egyenes. Ki emlékszik ma már erre?

11.

Van az amcsiknál egy kifejezés: melltartó nélküli nemzedék. Így hívták a serdülőkort még el nem ért fiatalokat, akiknek még nem kellett melltartót hordaniuk. Aztán – tágítva a kört – így hívhatjuk a hippikorszak virággyerekeit, amikor divattá lett, lázadásként, nem hordani melltartót a ruha alá. De mi zsigerből voltunk melltartó-nélküliek. Mibket nem lehetett semmilyen formába önteni, hiszen mi voltunk „a” forma, amit minden más csak eltorzíthat, megkötözhet.

12.

Én vagyok e meltartó-nélküli-nemzedék utolsó mohikánja. Ráadásul nőben! Unkasz, magyar kiadásban. Testem pedig ennek a legszebb történetnek élő lexikona. Tessék fellapozni és tanulni belőlem! Itt vibrál bennem a nagy zenék és nagy emberek minden gesztusa. Minden mondata. Igen, ott voltam, amikor mondatainkkal felfűtöttük a fagyos világot. Igen, éltem akkor, amikor a szavaknak még jelentésük és jelentőségük volt. Amikor egy könyv még fegyvertény volt és a dal forradalmi hadüzenet. Minden kis szoba, amelyik megtelt velünk, már az új világ része volt. Minden szín, amelyet a ruhánkra batikoltunk az új teremtésről szólt. Vásznainkat kilógattuk a falra, mert tudtuk, hogy ezzel manifesztálunk egy olyan értékrendet, amelyik nincs, bár van. Megalkottuk, eljátszottuk, táncoltuk, énekeltük. Kék, sárga, éhes a sárkányka…

12.

Ehhez képest a quantanamera és a viszki (már aki) csak levezető csuklógyakorlat volt a közös táborozásnál. És röhögés. Közben pedig otthon eldübbent az idő és elbolondult a világ, hogy normálisnak látszhasson. Mi pedig voltunk akik maradtunk, szent bolondok. A maradék.

13.

Én így vagyok egész - mint egy görög torzó. Kinek hiányzik a karja – amikor így is szép? Csak a fantomfájások jelzik: ott egykor volt valami. Megmozgatom – ott van. Csak nem látszik. Titok. Sárga cserebogár.

14.

Igen, lehettem volna idol. Ma már monográfiák születhettek volna rólam. Érzem magamban az erőt és a tehetséget. Mindig is éreztem és tudtam. Ha akartam, belefeszültem. Néha akartam, mint a szülést. Idolnak lenni, állni a fényben, egyedül, megkoszorúzva. De aztán inkább megmenekültem.

15.

Fájdalmas dolog úgy élni, hogy érzed magadban a tehetséget, ami nem tárgyiasul művekben. De amikor megértettem, hogy a tárgy halottá tesz, inkább életben maradtam. A fényló pokol helyett a sötét mennyországot választottam – így az életem lett műalkotás. Beleéltem a férjembe. A gyerekembe. Az anyámba. Kincset gyűjtöttem a mennybe. Elhagyatva és visszautasítva. Megcsalatva. Minden reményemből kifosztva. És mégis megújulva. (Sérülésekből és őrültségekből fonták a glóriámat.) Életem érdem, érdem-kereszt.

16.

Elmentem. Visszajöttem. Na és akkor mi van?

17.

Emlékszem a keresés és rátalálás mámoraira. Amikor úgy éreztem: ez az, megtaláltam. A zenét. A verset. Szitált szöveget. Istent és Ferencet. (Végre egy férfi az életemben, aki nem féltékeny!) Valódi fényt!

18.

Magukhoz cuppantanak az értékek. Halálos ölelésük ellen még mindig védekezem. Aztán meg írom. Ki. Irtanám, ha lehetne. De az öngyilkosság volna. Akkor már inkább a hőseimet, azok jobban bírják halálukat. Kiirtom őket, még megírás előtt. És ha fény-képpé soványodtak, elő-előveszem őket és életet lehelek beléjük. Csak hogy tudjam, még élek.

19.

Megírom drága hétszázéves barátném történetét, egyetlen magyar apácámét, aki én vagyok. Másolom a kódexeket és engedelmeskedem, mint most a könyvtárban. Betűkbe ölöm Istent, hogy a papír-sírbolt őrizhesse átitatott halotti leplét. Ölök, mert a betű öl. Mégis elhordozza lelkem és lelkét.

20.

És amikor nem hiszek barátnémban, megírom haikuban. És ha azt se, akkor elolvasom, mások mit írtak rólam a könyveikben. De ti akkor sem menekülhettek, ott lapultok a sorok között, betű-sorsok tükrében szemléllek benneteket. Értem. Az értelem értem. Van.

I.

(A novícia) A májusi napfény ott táncolt a kerengő sarkain. Arra gondolt, ő is így táncolhatna, mint egykor, kislányként az aratási ünnepen. Sétált körbe-körbe, együtt a többi novíciával, lehajtott fejjel és összekulcsolt kézzel. Ez a hallgatag rekreáció nem hozott neki felüdülést vagy pihenést. Bár visszabújhatott volna zsolozsmás-könyve mögé, belérejthette volna emésztő vágyait a zsoltáríró Isten utáni epekedésébe! De itt, a szabad levegőn csak szemhéja mögé, főkötője alá bújhatott. Az illatok és hangok ellen azonban nem volt menekvése…

A novícia-mesternő az árnyékból figyelte a lányokat. Meg- megpihent a szeme egyiken-másikon, aztán továbrebbent. Kezével a rózsafüzérét morzsolgatta, de a gondolatai a rá bízott ifjú szerzetes-növendékek körül jártak. Néhányukról már most tudta, hogy soha nem lesz velük különösebb gondja. Vidámak voltak és engedelmesek. De semmi szertelenség és semmi komorság! Hamar beletörtek, beletanultak a klastrom rendjébe. Ha néha fáradtaknak is tűntek – a természet is megköveteli a magáét, havonta egyszer legalább, tudta ezt ő jól -, de nem elnyűttnek.

Másodjára volt novic-mesternő, harmadjára meg már nem is lehet. Értette a dolgát és tette is. Szelíd fegyelmezőnek számított, nem osztogatta százasával a véniákat és az ostort sem. De megkövetelte a fegyelmet, a hallgatást és időnként az övet is. Tulajdonképpen egy kivételével nem nyugtalankodott senki miatt. Illetve ott sem a lány miatt, hanem maga miatt. Mintha Sára nővér előhozta volna lénye legmélyéről az addig oda elrejtett, vagy odarejtőző indulatokat. Jelenlétében többször is nyugtalanná, sőt zavarttá vált, anélkül, hogy okát tudta volna adni. Önvizsgálata nem fedett fel semmi bűnt, amivel vádolhatná magát. Ha ez így megy tovább, kénytelen lesz a főnöknőhöz fordulni – de az egyenlő lenne alkalmatlansága beismerésével. Azt pedig nem fogja megtenni annak a frankhoni libának!

Már arra is gondolt, hogy talán ördöngös a lány. De ha az lenne, csak elárulná magát a kereszt előtt! Egyszer száz véniát szabott ki rá, amit a kápolnában, Jézus szent keresztje előtt kellett végrehajtania. Figyelte, ahogy a lány százszor egymás után, álló helyzetből feszes testtel előredől, utolsó pillanatban a kezével megtámasztva magát a földön. Figyelte, látja e bármi jelét a tiltakozásnak, vagy épp a sírásnak. De semmit sem látott. Vagy talán épp ez a makacs igyekezet és hallgatás, ez a szinte túlpattanó fegyelmezettség mutatná a belső dühöt?

Feküdni a deszkán és hallgatni az egerek neszezését – ez jó dolog. Nem otthonos, és ez még jobb. Csak felüdni, csendesen, egyedül. Nem félve sem a reggeltől, sem az éjszakától. Nincs újabb meglepetés az ablak alatt, és már anyja sem fogja érthetetlen motyogásával pártfogolni-üldözni.

Megnyugtatóan ugyanúgy szól a harangszó minden hajnalban. Akkor majd kelni kell, de addig még övé az idő, és övé az emlékek, amelyek túláradó bőséggel törtek elő elméjéből.

Korán megszokta, hogy befelé éljen. A faluban az egész családjukat inkább kerülték. Apja odaveszett valahol, vagy tán nem is volt neki – nem tudja. Anyja sohse válaszolt kérdésére, amit a falubeli gyerekek mondtak, azt meg megtanulta elereszteni a füle mellett. Nem mintha nem bántotta volna, még sírt is miatta. És mi lett az eredméyne? Még több gúnyolódás.

Meg aztán nem is volt ideje rájuk. Meg kellett élniük. Anyja nem engedett megához egy férfit sem, ketten éltek, már ahogy. Tették amit tehetett, ették amit lehetett. Okosak voltak és leleményesek, kihasználtak mindent. Nem éltek könyöradományon, urasan megszolgáltak minden falatot. Meg aztán, ahol voltak, ott legalább meleg volt, és mindig el lehetett lesni dolgokat. Aztán amikor szolgáló lett, a fonást is, de még a lúdtoll forgatását is, úgy ahogy. Mennyire, azt nem tudta, mert soha ki nem vizsgáltathatta másokkal. Aztán mennie kellett, mert nagylány lett, amit észrevett a gazda is – bár ne vette volna észre!

Különleges lett. Nem szép és nem csúnya – különleges – már ha jól értette a pillantásokat. A majdnem elérhető és mégis elérhetetlen. Akinek még a tartása is más, mint a tübbi lányoknak. Valahogy független! Szabad és elérhetetlen, megcsapdázhatatlan. Nohiszen! Elég ahhoz néhány szó, de akár egy pillantás is! A mindentudó pillantás tőle, aki pedig kevesebbet tudott, de többet sejtett mindenkinél. Tőle, aki tudatlanabb és mégis tanultabb volt mindahányuknál. Ő, aki bárhol járt, magába szívott mindent, amit csak meg lehet ismerni, hogy önmagában különös világgá gyúrja össze.

Ismerte ő a férfiak világát is, látott ő már mindent! A felnövő kölykek lármáját is hallotta az ablak alatt, a fiúkét, akik még egy éve is bottal dobták, most meg fütyültek neki. Még most is elmosolyodott a gondolatra, anyja hogy kergette el őket egyszer-másszor. Igazán olyan volt a fűzseprűvel, mint egy boszorka!

Szegény anyja, a nagy tartásba kezdett elborulni. Nem volt már egyensúlya belül. Motyogott egy férfiról, nemesről, aki csak az övé volt, míg el nem rabolták tőle. Meg a tudományról, amit csak ő tudott. Ha eszénél volt, hiába faggatta, nem mondott az semmit. De ha motyogni kezdett és csak tett-vett a kunyhóban cél nélkül, érdemes volt rá figyelni. Abból lassan össze lehetett rakni egy-két történetett egy szerelmes lányról, aki úgy maradt… aki a legszebb volt, akit irigyeltek, hogy aztán az irigyek elüldözzék – de felkél még a napja neki is!

Mindenhol dolgozott, mindenhol járt, mindent látott és megértett. Ismert a szerelmi titkokat, bár maga nem bonyolódott bele. Tán azért tudott többet, mert tartotta a száját. Őt el lehetett küldeni egy izenettel a határhoz. Amolyan senkilányaként bárhol megállt, maradhatott. Alig szólt, csak ha kellett. Ment volna ez így egy egész életen át is akár, ha az a nyár el nem jött volna…

21.

Én egy gátlásos magamutogató vagyok. Várom, hogy fölfedezzenek, hogy fölfedhessem titkaim. Ha egy-egy könyvben rámtalálok, egyszerre borzongok az örömtől és a fájdalomtól. Mert mások is úgy mint én, és mert mások is úgy, és előttem… (Na, most lelőttem – de addig soha nem jutottam, hogy belőttem, hacsak az extravénás alkoholos oldatok nem számítanak annak.) Nem mintha bánnám, túllendülök ezen is, mint artista a lengőtrapézon. A különbség csak annyi, hogy álmaimban még mindig repülök, és fogalmam sincs, hogy elkapnak-e, ha felébredek. Mert hát kapás az van, de elkapás? Ez nem horgászat – bár azt is inkább ihtüszre játsszák – hanem életmentés. És én jónéhány életmentő övet kipróbáltam és elhasználtam, míg rájöttem, hogy ez az öv nem körülöttem, hanem bennem kell, hogy legyen. Mint egy mennyei szív küldi szívnek – leírnám, ha nem lenne olyan szirupos, szupergiccs…

22.

De nem erőltetem. Ez az életem, velem.

23.

Amikor Alice aláereszkedett a nyúl üregébe, félelemtől és kíváncsiságtól hajtva, azt találta meg, amit keresett. A Történetet, amiben megfogalmazhatta és tudatossá tehette amit élt és amit élhetett volna. Aki nem bújik be a nyúl üregébe, az elfut önmaga elől. Érthető: nincs rémesebb az ott látottaknál. És mégis: aki alászáll a nyúl üregének, sötét, buja, agresszív, félelmetes és szerelmetes valóságába, az ott szemlélheti önmagát, Istenét és egész világát. A Történetet, amelyet csak velünk lehet elmesélni, bár tudtunk nélkül is szőjük szálait. De ez nem automatizmus, nem a szürrealisták és pszichoanalitikusok automatikus írása – jöjjön aminek jönnie kell! – hanem behatolás a teremtés és újjáteremtés világába, ahol bizony nagyobb dolgok vannak annál, mint azt kigyelmetek elképzelni képesek…

II.

(Domonkos) Domonkos atya a nagy elődről kapta nevét, előtte csak Báturnak nevezték – mert az is volt. Ha nem apja harmadik fia lett volna, hanem az első és övé a birtok, már kétszer annyija lenne, ezt tudja mindenki. Öregapja hódító vére lüktetett benne. Nagy nemzetség voltak ők, az Árpádok vére folyt bennük, ha ugyan. De úgy kell, hogy legyen, mert az ősi föld egy része még mindig az övék, s Árpádszállás neve minden kutyabőrnél jobban mutatja a rokoni szálakat. Az ősök még egy sátorban ültek vele, hallgatták és maguk is hallatták hangjukat.

Nem mintha ez már számítana neki, ő eldobta mindezt egy nagyobb úrért, sőt az egyetlen Úrért, akit érdemes szolgálni. Ha már szolgálni kell. Mert mit tegyen egy harmadik fiú, hatodik gyerek? Jött volna ki elsőnek! Vagy akár másodiknak, s most ott vitézkedne a király seregében! Na de, a harmadik fiú papnak megye, hogy tartsa a helyet, meg szerezzen befolyást, vagyont ott, ha lehet. De ő megmutatta, hogy ha kell, engedelmeskedik, de abból nem lesz köszönete senkinek! Pap kell, legyen? Az lett. Ha má raz apja nem értette a saját vérit, megkapta, amit akart – és mégse! Kolduló barát lett, fekete holló, domonkos barát.

Na de a vér az vér. A tartás az tartás, az erő az erő. Letagadni nem lehet. Nem csoda – pedig csodák is történnek, ő csak tudja – de az nem csoda, hogy hamarosan felfigyeltek rá. És mivel születésénél és neveltetésénél fogva járatos volt az illendő viselkedésben és a nemesi családok soraiban, hamarosan diplomáciai küldetéseket bíztak rá.

Isten követe lettem – gondolta – a legnagyobb királyé. Nagyobb urat szolgálok mint apám vagy bármelyik fia! Na, azért alázatosan fejet hajtott, nehogy a büszkeség bűnébe essék. Mert hát tiszta szív és tapintat nélkül nem lehet sikeres küldetést végrehajtani. Főleg nem a zárdában, ahová most igyekezett. Amikor meghallotta a perjelnő hívását, böjtölni kezdett, hogy egészen ura legyen természetének. Aztán, hogy a túlságos sanyargatás ingerültté ne tegye, az elinduláselőtti esén már evett, s reggel is a testvérekkel. Tuidta, hogy szüksége lesz testi és lelki erejére egyaránt.

Nem ő volt a domonkos nővérek kirendelt gyóntatója, hanem Szilveszter testvér. El is végezte munkáját rendesen, hetente egyszer bejárt, ekkor meggyónt nála minden nővér és novícia. Szilveszter testvér kedves volt és engedékeny, könnyen hajlott a női természet felé. Túlságos penitenciát soha nem szabott ki, s még így is néha sőhajtozott egy egy „virágszál” állapotán. Jól bevált, szerették is az apácák. Ha most neki kell odamennie, az csak azt jelentheti, hogy valami olyan jelentőségű ügy keletkezett a zárdában, ami túlnő a kedves atya erején és tapasztalatán. Ne kertelljünk: amikor rá, Domonkos atyára van szükség.

(A novícia) Katarina anya a cellájában térdelt a feszület előtt és imádkozott. Immár tíz éve vezette kis közösségét itt, a magyar végek legvégén, az utolsó várerősség közelében. Nem volt ez rossz hely, ellátták őket – Katarina anya maga sem tudta, mi a baja, miért nem tudta ennyi idő alatt sem megszokni. Talán francia neveltetése? Az mind csak szemét, Isten egyszerű, szegény leányának nincs szüksége. Talán itt túl élesek a kontrasztok? Talán ez a még mindig barbár nép? Ő ugyan nem panaszkodhatott. Itt még olyan se fordult elő mint otthon, hogy erőszakkal betörtek volna hozzájuk, hogy visszaraboljanak és –házasítsanak egy lányt, aki elkötelezte magát mennyei vőlegényének. Talán a lelkekben volt túlságos élet, amit nem lehetett kigyomlálni a heves magyarokból. Mikor már úgy látszott, hogy legyőzte bennük, akkor robbantak csak igazán. És most ez a perpatvar, amiről azt sem tudja, hogyan tarthatná házon kívül. Mert hogy be nem engedi a kapun, az biztos! Ha ugyan mégis be nem lopózott már, mint a novíc-mesternő gondolja. Ürdöngős magyarok, a végén csak kitalálnak valamit, amivel megkeserítik az életét!

(István úr) Minden azzal kezdődött, hogy István úr, a határvidék ura, aki még a király jelenlétében is ülhetett, halálát érezte közeledni. Van ez így, úrra, szolgára egyaránt eljön az ítélet. Ez a nagytermészetű ember azonban ki akart fogni a halálon is. Hiszen megtette már azt emberen, sőt királyon is! Széles országon nem volt, aki megállhatott volna előtte, ha ő nem engedte – hát most sem akart engedni. Még amikor a seblázban feküdt, akkor is húst és bort parancsolt. Nyomta magába, csak azért is! Hallotta az udvari papjától, hogy Jákob ősatya is birkózott annak idején a halál angyalával, aztán úgy legyőzte, hogy az kegyelemért könyörgött. Igaz, sánta maradt utána egész életére, de István úr úgy érezte, elsántikál ő is még egy emberöltőnyit, csak sántikálhasson. A lova úgy se sántít, a többit meg senki sem veszi – merné csak! – észre.

Már a várban is azt suttogták a szolgák, az úr megeszi a halált. A kintiek csak hümmögtek, na de azok buta parasztok nem értenek a tudományhoz. Mert hát felkelt az úr, még lovagolt is – aztán az angyalszárny csak meglegyintette, s akkor úgy maradt. Lebénult a fél oldala, deréktól meg egészen. Arcáról lecsorogtak az izmok a szájából folyó nyállal együtt. Még beszélt, s értett mindent – de már élni nem akart így, asszonykéz alatt, pelenkával, pépes gyerekétellel. Hívatta hát a papot.

Hanem még ez se lett volna baj, ha az úr a teste feletti nagy erőtlenségtől gyötörtetve ki nem engedi a lelkéből a titkokat. Igaz, ha akarta volna se tudta volna visszatartani őket, jöttek azok engedély nélkül is. Így már István úr csak arra törekedett, hogy valahogy lenyugtassa őket, nehogy utána nyúljanak, s lerántsák Jézus úr mellől a pokolba. Hát igyekezett elrendezni mindent, amit tehetett, s lehetett.

Amikor a végrendeletét diktálta – igazságosan osztotta szét jószágát két fia között, s gondoskodott lányairól is – akkor jutott eszébe az elhagyott élet titkos jele, amit magától is eltagadott – a lány és lánya valahol…

24.

Milyen szép dolog fiatalnak és szerelmesnek lenni! Háromszorosan szerelmesnek: Grotowskyba, a lengyelországi utazásba és Rudolf trónörökösbe – ahogy tréfásan neveztem az én drága férjemet akkor, amikor még nem volt a férjem, s ezzel szerencsés választottam – ebbe a szerencsétlen sorsú trónörökösbe, aki ott keringett körülöttem, s akinek – tudtam előre – végre engedni fogok az úton, a hálófülke félhomályában, a zakatoló csendben. Világszínház volt ez, amely megmozgatta minden sejtem, sejtem. Még ma is érzem az izgalom remegését tagjaimban: valami olyan kalandba vágtunk akkor bele, ami megforgatta a világot – hittük akkor. S talán tényleg megforgatta, csak amit a világ másik oldalán találtunk, az nem az volt, amire számítottunk. De még mennyire, hogy nem az volt!

25.

Színház az egész világ – akkor ha világszínházat csinálunk, mi vagyunk az egyetlen tudatos létezők a sok szerepjátszó között, és mi vagyunk az egyetlen őszinte szereplők a sok bábu között. Hát nem csodálatos úgy játszani, hogy tudod, te vagy az egyetlen, aki komolyan veszi a játékot, ezért aztán nyugodtan kinevetheted a többieket? Ahogy lelepleződnek, kiesnek szerepeikből, lecsupaszodnak, miközben te maszkod mögül figyeled és megfigyeled őket, hogy aztán eléjük tárhasd önmagadban – fantasztikus tehetségemmel, mely nyomokban még rajtam szárad – mozdulataidban és szavaidban amindent megvilágosító igazságot!

26.

Hát így éltünk mi akkor, fiatalosan és lendületesen, bele a semmibe.

Hát így valahogy. Talán kissé őrültnek látszhattam akkoriban, szabadnak és felelőtlennek – és talán kissé én is így gondolkodtam magamról. Ó, a hatvanas, hetvenes évek hatvanas, hetvenes mandarinjai! Hogyan is hasonlíthattunk volna hozzájuk, amikor már készült a szép új világ! Igen, ha a világ normális. Én őrült vagyok…

Most meg! Anyám őrült, férjem őrült, fiaim őrültek – én vagyok az egyetlen normális az egész családban. Hát nem katasztrófa?

III

(István úr) Na de, ha István úr megbolondult, hát tehette, úr volt hozzá. De hogy a házi papjának nem volt elég esze, azt már nem érthette senki. Hát nem az a pap dolga, hogy elsimítsa a lelki dolgokat, szép rendjén, és megkímélje az urat a kínlódástól? Ez meg – tán a sok deáki elme tette vele -, inkább még szította a tüzet. Ahogy gyónáson kapta végre az urat – mert az előtte épp nem iparkodott, nem forgolódott ebben, éppúgy az asszonynépre hagyta, mint más rendes férfiember – rögtön előkotorta a lelkéből ezt a régi esetet, s aztán ennél a póráznál fogva rángatta a beteget, úgy, hogy annak nem volt már nyugovása se magától, se a papjától. (Éppenséggel el is zavarhatta volna magától…) Szóval végül ráált, hogy azt a botlását rendezi, lányát elékeresi és tisztességgel elvégzi vele az életet.

Mintha!

Ki emlékszik már arra a sok fehérselédre, aki az úr körül forgolódott? Vagakik körül az úr forgolódott? Belé se merni gondolbi, hány fattyú rohangál szerte a világban, István úr vériből. Jó vér az, áldás a földnek. Hogyan került elé ez az egy, ennek is csak foszló árnya, emléke, nem tudni. De az biztos, hogy elindultak a vitézek, hogy valahonnan elékerítsék ezt az egy némbert, aki még így haló porában is fogva tartja a végek urát.

Nem mintha nem akarták volna kiokosítani a papot, hogy cselekedjen. Együtt ettek véle évek óta a lócán, ismerték. De amikor ez azt mondta, ez tartja életben az urukat, elhallgattak. Mert ha mást nem azt biztos tudták, hogy az úr halála nekik is keserves lesz. Az istvánfiak – három lett belőlük – nemigen tűntek ki eddig semmi tehetséggel, hacsaknem az úrhatnámsággal. Ezt könnyen eltanulták az apjuktól, de annak tehetségét már nem utánozhatták. Se nagylelkűségét, amellyel ez a vérmes ember újra és újra maga mellé állította az országot. Így hát végül hallgattak – csak tartson sokáig a keresés, épüljön fel az úr, aztán ha az az asszony elékerül, majd elrendezik vele is. Kap egy kis földet, esetleg a férjit felfogadja az ispán – egy kis okossággal minden elrendeződik.

(Domonkos atya) Szép idő volt, szép nyári idő. A jó testvérek – már amikor szót válthattak egymással – meghányták-vetették ezt is: mikor könnyebb a szerzetesi élet, nyáron vagy télen? Ő maga azon a véleményen volt, hogy egykutya. Így is, úgy is szenvedés a világ – ha éppen jó, akkor azért, mert nem lehet a miénk, ha meg nem jó, hát azért. Na, de azért jobb szeretett izzadni, mint fázni, az kétségtelen. Elhaladni a földeken serénykedő emberek mellett, látni a kévékkel hajladozó lányok kipirult keblét – hát igen, nem sikerült mindig elég gyorsan lehajtania a fejét, lecsukni a szemét az ördög incselkedése előtt. Hát nem a Jóisten teremtette őket ilyenné! Hej, ha az ördög meg nem rontotta volna Éva szívét, milyen életük lehetne! De hát, megrontotta. Most aztán óvakodhatnak tőlük egész nyomorúságos életükön keresztül, amíg fel nem kerülnek a dicsőséges Jézus eleibe…

Nyáron bévül fázunk, télen kívül. Csak jó vége legyen. Megszaporázta lépteit, hogy minél előbb beérhessen a kolostor időtlen nyugalmába. Ha kívül megvan a béke, belül is meglesz, hát csak meneküljünk – gondolta bánatosan. - Milyen nagy hős lettem, vitézi ember, aki már a gyenge fehérnép elől is futok. Jézus, Jézus, de sokat követelsz! Csak jó vége legyen!

(A novícia) A baj talán akkor kezdődött, amikor suttogás kélt a néma lányról, hogy nem őszinte a közösségi bűnvallásokkor. Mert lehet ám suttogni egy-egy szemvillanással, összenézéssel is! A megszaporázott léptekkel, amellyel elébb megyünk a sorba, távolabb ettől a… Klára nővérnek volt bátorsága egyszer eléhozni a dolgot a közgyónáskor – már ez is hallatlan dolog önmagában is, jelzi a kolostori élet fölborulását. Szépen tette a nővér – tán húsz éve is itt él már, megbecsült tagja a közösségnek, tekintete parancs, volt már erős poszton is -, nem indulatból. Amikor kiállt a nővérek elé, csak magát vádolta. Hogy ő azt gondolta, annak a gondolatnak engedett utat magában, s engedte, hogy mint féreg rágja, sőt eljátszott vele, és megítélte szerelmetes testvérét, hogy Sára novíc nem őszinte, és gyakori hallgatása, bár a hallgatás igaz erény és becsült dolog, de mégis, az ő hallgatása nem a közösségé, hanem egyéni hallgatás, bezárkózás, amivel kivonjamagát a közösség életéből, mérgezi magát és így a közösséget is, amellyel együtt él… Hát ő most ezt nyíltan megvallja és esedezik mindenki, de főleg Sára novíc bocsánatáért… És végezte engedelmesen a vénákat, s mosta a tányérokat, öreg apáca léttére.

Nem sikerült. Bár mindenki azt várta, hogy ettől majd megnyílik a nővér szája és lelke, ez nem történt meg. Hanem történt más, ami nem volt épp szokatlan, csak hát. Egyik matutínum alatt a nővér elvágódott, mint aki önkívületbe esett. Amikor feléledt, Catarina anya a szent engedelmesség nevében megparancsolta, hogy mondja el, ha látott valamit, de a nővér azt mondta, nem látott semmit. Pedig hazudott. Vagy sem, csak rossz volt a kérdés. Másnap, a heti gyónásnál megint ráparancsolt, s már azt kérdezte, hallott-e valamit. S a novíc engedelmesen azt mondta, hallott. És mit hallott? Azt nem tudja, vagy hát tudja, de nem tudja elmondani, mert nem nyílik rá a szája. Az olyan, mintha valaki beírt volna valamit a szívébe, de úgy, hogy ha ő azt kimondja, azzal a szívét tépi ki, s beléhal.

Hát itt kezdődött a felfordulás, és ez az ő hibája. Megsajnálta akkor szegény lányt, s ráhagyta. Nagy hiba volt. A titok békerült a kolostorba, s most itt mérgezi a levegőt – ő pedig nem képes sehogy nyílttá tenni és így semmíteni meg azt. S nem volt képes rá a főnök anya sem (no hiszen)… Pap kellett ide, tudós pap, erős pap, aki ismeri a lélek titkos útjait, s olyan eszközei, lelki hatalma van, ami nekik nincsen. Így küldettek hát Domonkos atyáért…

Visszatért a nyár. Amikor ott elvágódott a többiek előtt, visszatért az élet. Hogyan is mondhatta volna el nekik? Hát még, amit hallani vélt – hallotta, még ha azóta tízszer is megtagadta magában, hogy aztán újra belékapaszkodjon - amit a Hang mondott neki! Olyan szavakat ő csak egyszer hallott, azon a nyáron, s akkor is majdnem vége lett. Menekülnie kellett, mint anyjának egykor. Ha most ezt kimondja, innen is menekülnie kell. Hová mehetne akkor? A kútba? Az őrületbe? Hacsak nem őrült már most is. Anyja lánya…

Jaj Istenem, most segíts! Megszólalnom lehetetlen, hallgatnom lehetetlen! Ki beszéli ki a kibeszélhetetlent? Rejts el, hogy szűnjék a veszedelem fölülem, mert én el nem rejtőzhetem! Vagy parancsold, hogy elmondjam, s akkor megszólalok! Oldd fel a zárat, amivel némaságodba kötöztél, és adj megértő szívet a jó nővéreknek, hogy megmenekedhessek!