Sípos (S) Gyula: Szeretetláng mesék - 6. történet
Hatodik történet, amelyben Égi Sas és Mezők Lilioma eltéved a sivatagban, majd egy kis oázisra lel
- Eltévedtünk – mondta Mezők Lilioma, a homokos talajon kirajzolódó két pár lábnyomot nézve. – Ezek a mi lábnyomaink. A nagyobbak a tiéd, bátyám, a kisebbik az enyém.
- Igazad van – felelte Égi Sas -, de nem értem, hogyan történhetett ez meg. A felkelő Naphoz igazítottuk járásunkat, egyenesen mentünk előre… Úgy tűnik, mégis körben jártuk, s most visszaértünk oda, ahol már voltunk.
A lány szomorúan sóhajtott, bólintott, majd nekidőlt testvérének:
- Nagyon elfáradtam.
- Felvegyelek a hátamra és vigyelek? Szívesen megteszem.
-Mezők Lilioma megsimogatta testvére arcát és rámosolygott.
- Tudom, hogy megtennéd, de nem akarom. Nem is a lábam fáradt igazán, hanem a lelkem. Milyen régóta eljöttünk otthonról! Mi lehet vajon a szüleinkkel? Honvágyam van…
- Megértelek -, mondta Égi Sas. - Talán haza is mehetnénk egy kicsit pihenni, ha tudnánk, hogy merre induljunk. De ne adjuk fel ilyen könnyen! Négy fenevadat már legyőztünk! Haragot, Viszályt és Lustaságot, és bár Falánkság majdnem becsapott minket, végül rajta is felül kerekedtünk. Forduljunk jobbra és arra menjünk tovább - hátha most kiérünk valahová…
Elindultak, keresztül a kietlen, poros, homokos, sivatagos tájon. Mentek előre, gyalogoltak egész nap, míg rájuk esteledett. Mielőtt lepihentek volna, Égi Sas vállára emelte testvérét, hátha onnan messzebbre látva észre vesz valamit. Ahogy körbe fordult vele, a lány felkiáltott:
- Édes bátyám, mintha pislákoló fényt látnék a távolban! Ne álljunk meg itt, hanem menjünk oda, mert ott embereknek kell lenni!
Így is történt. Amikor odaértek, látták, hogy egy nagyszakállú, összeaszott kis emberke ül a pislákoló tűz mellett. Körülötte néhány szomorú fa kókadt levelekkel, s egy koszos vizű kis tó, tele hínárral.
- Na, ti vándorok, ti aztán jól elkeveredtetek ide, a világ végére! – nézett fel rájuk az öreg. – De ha itt vagytok, innen tovább úgyse juttok, mert innen nincs kiút. Üljetek le ide, aztán haljunk meg együtt! Mást úgyse tehetünk…
- Öregapám, miért mond ilyeneket? – kérdezte Égi Sas. - Dehogy halunk! Hiszen van itt víz, ihatunk, a tóból foghatunk halat, így éhen se veszünk. Ahogy bejöttünk ebbe a sivatagba, úgy ki is jutunk belőle!
- Ne reménykedj, édes fiacskám, ezt itt a végállomás, higgy nekem. A tó vize ihatatlan, koszos, mérgező. Hal sincs benne, de ha lenne, az is csak megbetegítene. Törődjetek bele a sorsotokba. Éltetek, amíg lehetett, szép is volt, jó is volt, de most vége. Innen nincs menekvés. – Azzal az öreg énekelni kezdett, de olyan bús, fájdalmas éneket, hogy a testvérek is egészen elszomorodva rogytak a földre. Tényleg itt lenne a vég?
A két hőst azonban nem olyan fából faragták, hogy ilyen könnyen feladják a küzdelmet. Reggel Égi Sas botot vágott az egyik fáról. Testvére leghosszabb hajszálaiból zsinórt sodort, majd horgot tett a végére és kiült horgászni a tó partjára. Mezők Lilioma pedig körül járta a fákat, hátha talál rajtuk valami gyümölcsöt. Alkonyatra azonban mindketten üres kézzel tértek vissza a tűzhöz és az öregemberhez. Korgó gyomorral és szomjasan kellett lefeküdniük.
Harmadnap reggel Égi Sas új tervvel állt elő:
- Bemegyek én a tóba, beúszom a víz alá, megnézem, mi mérgezi a vizet. Hátha kitisztíthatjuk, s akkor legalább ihatunk!
- Be ne menj oda! – óvta a nagyszakállú öreg -, megöl téged az a víz! Megmérgez, s csak belefulladsz! Meg aztán a sok kosztól, hínártól úgyse látnál semmit! Inkább maradj itt velünk, azt a kis időt, ami még hátra van, töltsük el békésen! – S még a lábát is megfogta Égi Sasnak, úgy rángatta, csak hogy ne menjen a vízhez közel. A fiú azonban erősebb volt, kiszabadította magát, s már ugrott is a tóba, egyenesen a víz alá.
Féltette Mezők Lilioma a bátyját, hogyne féltette volna, de bízott is benne. A parton várta a pokrócával, hogy ha a fiú kijön a vízből, rögtön letörölhesse róla a koszos vizet. Égi Sas hamarosan előbukkant a víz alól.
-Itt tényleg nem látok semmit, jobb is, ha abba hagyom! – kiáltotta hangosan, de közben odasúgta testvérének: De bizony, hogy láttam valamit! – Aztán fennhangon folytatta:
- Más jutott eszembe. Ássunk kutat, hátha tiszta vizet találunk a föld alatt. Azzal kapta az ásóját, s valóban ásni kezdett, testvére pedig segített neki. Az öreg fejét csóválva nézte őket:
- Feleslegesen fárasztjátok magatokat, ott se lesz semmi. Minek ez a nagy kapkodás, erre a kis időre? Úgyis meghalunk! – Azzal leült a földre, s fejét búsan lógatva újabb szomorú énekbe kezdett.
A két testvér azonban nem engedett az ének csábításának, hanem annál szorgalmasabban ástak. Közben Égi Sas suttogva elmagyarázta, hogy valójában nem is kutat ásnak, hanem egy vízelvezető árkot. Amikor beesteledik és az öreg elalszik, összenyitják a gödrüket a tóval, hogy oda folyjon át a víz. A tavacska nem mély, s az alján ő bizony látott valamit, ami nagyon ismerős volt neki…
Így is történt. Éjjel, amikor minden elcsendesedett, összenyitották a tavat az árokkal, a víz pedig szépen átfolyt oda. A tó alján pedig, félig az iszapba temetve, hínárral borítva ott találták a cöveket.
- Ugye mondtam! – suttogta Égi Sas. – Húzzuk ki gyorsan, míg az öreg fel nem ébred, mert nem öregember ez, hanem az egyik fenevad!
S lám, ahogy kiemelték a nagy cöveket, nagy szél kerekedett, égszakadás, földindulás! A szél pedig elfújta, az eső elmosta a homokot a fenevaddal együtt. Egyszerre megéledt a természet. A fák felemelték ágaikat, s a homoktól megtisztult levelek zölden ragyogtak a kelő Nap fényében. A tó medre megtelt tiszta vízzel, s máris kis madárkák jöttek, hogy igyanak belőle. A két testvér pedig útnak indult, de előtte még gondosan elégette a cöveket, amire az volt írva: Csüggedés.
Kedves Mindenki! Terveink szerint tavasz végére, nyárra jelentetnénk meg a Szeretetláng meséket egy kötetben. Ez sajnos elég drága mulatság, ezért örömmel veszünk minden támogatást! A segítők nevét megjelentetjük a könyvben és természetesen ajándék könyvet is kapnak. Támogatást lehet küldeni az alapítványunk számlaszámára (Szeretet Földje Közhasznú Alapítvány számlaszáma:10700268-04975106-51100005), vagy az én címemre (Sipos Gyula, 2045 Törökbálint, Templom u. 13.) Hálás köszönettel: Sipos Gyula
