Jókai Mór: Milyen demokraták vagyunk mi? (Fürdői prédikáció)
Tisztelt közönség!
Azaz hogy bocsánat!
Tekintetes, Nemes, Nemzetes és Vitézlő, Nagyságos, Méltóságos, Főméltóságú és Kegyelmes, Tiszteletes, Tisztelendő, Nagytiszteletű és Főtisztelendő, Érdemes és Nagyérdemű, Mélytudományú és Széptehetségű, Reményteljes, Bájos és Szellemdús uraim, úrhölgyeim és kisasszonyaim!
Ha valakinek a címét kifelejtettem volna, méltóztassék eziránt utólagos kárpótlást követelni.
Az előre bocsátott megszólításból is sejtheti mindenki, hogy milyen demokraták vagyunk mi.
Pedig még nem mondtam el mind. Mert nálunk még a napszámosnak is van címe. Németben, franciában, angolban az „ihr”, a „vous”, a „you” csak megszólítás, de a „kend” az már titulus.
A titulus dolga nálunk valódi tanulmány, mert itt nem tűri minden ember, hogy „eccelenza”-nak titulálják, mint Olaszországban, hanem megkívánja azt a címét, ami éppen őt megilleti.
Nagyméltóságú úr nálunk a miniszter, ha egyúttal belső titkos tanácsos is, ha nem az, akkor csak kegyelmes úr. Nagyságos a báró, méltóságos a gróf; hanem ez csak Magyarországra nézve áll; Erdélyben megfordítva áll az illeték: ott méltóságos a báró, nagyságos a gróf; annálfogva ugyan vigyázzon, aki egy teremben erdélyi és magyarországi grófokkal és bárókkal jön össze, hogy bele ne zavarodjék a címezésbe; mert ez hiba lesz.
Azonkívül nagyságos urak a királyi táblai ülnökök külön-külön, hanem mikor együtt ülnek, akkor csak „tekintetes királyi tábla”.
Nagyságosak és főtisztelendők az uralkodó egyházi főméltóságok, csak főtisztelendők a más felekezetbeliek, nagytiszteletűek az esperesek, tisztelendők a plébánosok, tiszteletesek a lelkészek és káplányok; a tanító, az csak rektram.
Ha egy méltóságos asszony egy tekintetes úrhoz megy nőül, mind a kettő nagyságosnak hívatik.
Tens úr a diplomatizált ember, egész a városi hivatalnokig; még az esküdt is tens úr; de már a szolgabíró tekintetes. Jelesebb hibridumot nem csinált a tekintetes címmel senki, mint Bihar megye vidám emlékezetben levő egykori főispánja, kinek egyszer fáklyás zenét adtak, amire ő megköszönő szónoklatot akarván tartani, e szókra nyitá ajkait: tekintetes urak; hanem amint meglátta az ablakából azt a sok szűrös embert maga előtt, egyet változtatott a címen s azt mondá: „Tekintetes emberek!”
Nemes úr, akinek armálisa van, és az prédikátumot is visel, ami ősi leszármazását jelezi, például Ludasy Gans Mór.
Egyszerűen nemzetes úr az alsóbb gazdatiszt, kisvárosi mérnök, pusztabíró és írnok.
Vitézlő úr a jubiláns katona.
Nagy uramnak hívatnak a borbélyok, gabonakereskedők, talpaskereskedők.
Ifjú úrnak címeztetik pedig a fűszeres és rőfös szatócs, aki aztán megőszülhet, mégis mindig ifjú úr marad.
Kegyelmed a falusi bíró, kend, ami azon alul van.
Ezekhez az újabb kor még néhány célszerű titulust csatolt.
Tisztelt polgártárs! Nagyérdemű hazafi! Érdemdús lapszerkesztő! Tehetségteljes írótársunk! Nagymíveltségű úrhölgy! Lelkes honleány!
S mindezeknek helyes használatára ugyan ügyelni kell, mert akár a kisebb, akár a nagyobb címet alkalmazza az ember illetéktelenül, a megtisztelt haragját vonja magára okvetlenül.
Látjuk bizony, hogy miniszterek és hétszemélynökök lemondanak hivatalaikról; de megtartják a nagyméltóságú és méltóságos címet.
De megjárta ezzel a címekben való válogatással egy Bach-korszakbeli hivatalnok, kit Bezirkskomissär létére a panaszos ember egyre nagyságolt. „Én nem vagyok nagyságos, csak tekintetes.” „Már kérem szépen, mondá rá az együgyű paraszt, erre mifelénk csak azokat szoktuk tekintetes úrnak hívni, akiket megbecsülünk.”
De még szebben járt egyike a Schmerling-korszakbeli Magyarország kancellárjainak, kit a folyamodó polgártárs egyre kancellista úrnak címezgetett. No, no, atyafi, mondá őexcellenciája, én kancellár vagyok, nem kancellista. No, hiszen még erre is rásegítheti a jó Isten! – fohászkodék kegyesen a paraszt. S úgy látszik, hogy a jó Isten meghallgatta a kívánságát.
A sáros vármegyei táblabíró is szabadkozott a méltóságos cím ellen, amivel az instans paraszt illetgette, mondván: mit ér a titulus vitulus nélkül? Mire a hízelgő paraszt azt mondá: „Meg van tebenned, uram, mind a kettő!”
S a címretartás megvan a legalsóbb rétegekig.
Mikor Talpas János uramnak elkészíti a jegyző a bizonyítványát, nagy nehezteléssel mond neki: „De már hát semmit sem tesz a nevem elébe?”
„Ugyan, mit tehetnék oda?”
„Hát legalább azt tenné oda, hogy »néhai«.”
Egy erdélyi méltóságos úrnak még az összes rendelkezésünkre álló titulusok sem voltak kielégítők, ő rangbeli társait úgy címezte, hogy „mylord”. Egyszer aztán csaknem botba ütközött e címmel; egy falusi uraság, akit mylordnak címezett, ráförmedt: „Mért hí az úr engem bulldognak?” Ő persze, valahány bulldogot látott, azt mind mylordnak hítták, s azontúl semmi mylordot nem ismert.
De hát mikor még a szellem bajnokainál is kitörnek ezek a cím utáni epekedések. Nemrég azt indítványozták a magyar lapok, hogy Liszt Ferencet ki kell nevezni „zene-grófnak”. Akkor aztán az analógia kedvéért egy festőt meg kell tenni „pemzli-bárónak”, s egy írót „lúdtoll-hercegnek”.
S miért ne, ha jó ötleteiért megtehette Balatonfüred a maga tréfavirtuózát nemzetbárójának?
A képviselőházban az a szokás, hogy ott mindenki per tu van – buffetben. Némelykor eszébe is jön az embernek Széchenyi István adomája, kinek a barátságával nagyon dicsekedett egy pesti bankár: „Mi egészen frere et cochon vagyunk egymással!” „Oh, igen, mondá Széchenyi, én vagyok a frere, ő meg a cochon.” Hanem benn a teremben nem járja a barátság, ott „Pincehely képviselője” felel „Nagybarom képviselőjének” per tisztelt előttem szóló úr, ha mindjárt testvérek volnának is, s ha meg a kaszinóban jönnek össze, már nem tudnak semmit a tegezésről. Ezért újabb időben az a címezés lett felkapva az országgyűlésen, hogy ifjú, öreg mind bátyámnak hívja egymást. Eleinte furcsa, hanem aztán megszokja az ember. Különben az alföldön régen szokásban van, s pótolja az „uram” címet. Az „úr” és „uram” közt nagy különbség van, mit megmagyarázott Arányi professzor a kis diáknak, kit előfogott az utcán, hogy mit visz? „Bort viszek Aszályi úrnak.” „Mondjad, fiam, Aszályi uramnak, mert csak neked urad az, és senkinek másnak.” Ezért az erdélyi krónikaírók együtt is használják mind a két címet, ahol nagyon meg akarnak valakit tisztelni: „úr uram”. A képviselők címei tehát a következők: Te a buffetben, tisztelt előttem szóló a házban, bátyám a klubban, tisztelt honatyám, ha valami kollektára kell aláírni. Ha pedig a miniszterelnökhöz híják ebédre, a meghívón nagyságos úr a címe. De hát mi jogon vagy te nagyságos úr? förmed rám a szomszédom, aki ezt a címet látja. „Vannak rá igényeim. Először is most választottak meg tiszteletbeli zsidónak.” Elég volt neki; nem kívánta a többi indokokat.
Nemes faj vagyunk, valljuk meg az igazat. Demokraták vagyunk csak a nálunknál magasabbakkal szemközt: arról pedig ki tehet, ha minden emberre nézve van még egy másik ember, akivel szemközt arisztokrata legyen.
Már mint nemzet büszkék vagyunk. Aminő mellékneveket a tótnak, a németnek, az oláhnak adunk, az minden egyéb, csak nem hízelkedés. 1848. március 15-én mondta Tisza Kálmánnak a házmestere azt a nevezetes észrevételt, hogy „Heute hab’ ich zum erstenmal gehört Német ohne hunczut”. Ez persze régen volt, s azóta a vélemények gyakran változtak; a nóta is azt mondja, hogy süvegelje meg a magyart mind a német, mind az oláh, mind a tót! Egy jó öreg táblabírónak volt az a szavajárása hajdan, hogy „Szolgáljon bennünket a német!” Ugyanazt 49-ben a haditörvényszék elítélte, s aztán, mint maga mondá, hét esztendeig úgy szolgálta a német, hogy még az ajtaját is az csukta be utána, azóta nem kívánja többé ezt a tisztességet.
Az „óh nép” maga is nagy arisztokrata, ahol magánál kisebbet talál. Az egész telkes gazda mésalliance-nak tekinti, ha leánya fertálytelkeshez megy férjhez; a debreceni cívispolgár nem vegyül össze a kékbeli emberrel; világszerte tudva van, mily áthághatlan sorompó létezik a tanyás gazda és a gányó között, mily magas lény a pógár a pugris emberhez hasonlítva, mily megvetett embervakarcs a duhaj a redemtus szeme előtt.
A botbüntetés eltörlése fölötti vitában egy hatalmas szövetségese jelentkezett a méltsás felsőháznak; ezek a csikós- és gulyásgazdák voltak, akik lehetetlennek tarták megélhetni ebben az országban, ha nekik a bojtárjaikat nem szabad többé megcsapatni.
Még a koldusok közt is van arisztokrácia: – „Mit? szól sértetten a vak koldus feleségéhez, mikor megtudja, hogy a leányát egy sánta koldus kéri nőül. – Hogy meri a szemét felemelni hozzá?” Természetesen a vak koldus leányára csak vak koldusnak szabad a szemét vetni: ez a rangjához illő parti.
Sőt, még a rabok között is van rang és előkelő világ: a szegedi vár foglyai között a magasabb bűnökkel vádlottak hidalgói büszkeséggel tekintenek alá az apró-cseprő orgazda népre, csirkefogóra, kapcabetyárra, s sértett önérzettel tagadnak meg minden közösséget az ilyen alsóbbrangú tolvajokkal, s valamennyi között Rózsa Sándor mint tolvajok hercege hordja fenn a fejét, s méltóságának öntudatát a törvényszékkel és vizsgálóbírákkal is tudja éreztetni. Ezt nem lehet másként kivallatni, mintha a bíró bort hozat, leül vele, koccint vele, s aztán diskurálva kikérdezi.
Mentül feljebb, természetesen annál jobban emelkedik a nemes öntudat. Minden osztálynak vannak brahminjai és páriái. Az uradalmi fiskális előtt a lótó-futó ügyvédnek tyúkprókátor a neve; a nagykereskedő előtt a Kurzwaarenhädler csak Pinkerljud; a pénzbárók, pénzkirályok előtt a coulissier neve „Lump”, mire ez azt feleli, hogy „Sie sind auch noch kein Papier”; a hírhedett műtőorvos előtt a járási orvos csak chirurgus; míg legfenn az előkelő körökben, a kékvérűek kínai falán belül elszámlálhatatlan a rangfokozat, a régi nemestől az újdonsültig, a zászlósúrtól, az aranygyapjú, aranysarkantyú, aranykulcs, a Szent István, Lipót s vaskorona stb. rendek lovagjaitól elkezdve azokig az eltűrt lényekig, akiknek a mágnásból csak egy fertály jutott, s néhányról az a vélemény, hogy azt a fertályt is térden alul kapta ki.
Sehol pedig oly arisztokratikus ragyogásban nem tündöklünk, mint a demokratikus alapokon nyugvó országgyűlésen. Ott vannak először a vezérszónokok, akik midőn felállnak, a házban senkinek pisszenni nem szabad, az elnök egyik kezével a harangot húzza, másikkal a galvani csengettyűt hangoztatja a buffetben ácsorgók beidézésére. Közbekiáltások nem tűretnek; személyes ügyek rögtön rendreutasíttatnak. Beszédjük ciceróval nyomatik a lapban. Ezek az országgyűlés brahminjai. Egy fokkal alább következő szónokok, akiknek félóráig szabad beszélni, de a beszéd alatt a szomszédoknak szabad a buffetbe kiszökni. Beszédjük úgyis megjelenik a lapban, de csak kis betűkkel, ott majd elolvassuk. Ezek az országgyűlés ksetriái. Azután következik az a szónok, aki azon kezdi, hogy „rövid leszek”, s aztán akár szabad, akár nem, elmondja végig; a ház lármáz, nem hallgat oda, végül a gyorsíróknak odaadja maga írásban, mit beszélt. De már ez csak kivonatban közöltetik a referádák közt. Ezek az országgyűlés szutrái. Azután következnek a szónokok, akiknek megszólalása előtt minden hangváltozatokon keresztül hangzik az ominózus biztatás: „Eláll!”, míg le nem ül; ezek az országgyűlés páriái. Végre azok a derék, nagyrabecsülendő egyéniségek, akiknek nem hallani egyéb szavát, mint „igen” és „nem”. Ezek az országgyűlés mamelukjai. Íme, az egész indus hierarchia itt van.
És milyen hiábavalóság mindez a hiú tetszelgés, amivel magunkat megkülönböztetjük – a katona előtt.
Tudjuk jól, hogy a katona előtt mindenki, aki nem katona, az csak paraszt! Vagy magasabb műnyelven: „So ein verfluchter Civilist.”
Régi adoma, de éppen ide illő, ahogy aztán a katonai rangfokozatot felállítja a huszár.
Legelső a világon az úr Isten. Azután jön a huszár. Azután jön a huszárnak a lova. Azután jön a semmi. Azután jön még egyszer semmi. – Azután jön a baka. – Képzelhetni, hogy hol jövünk már most mi, többi parasztok?
Annyit tudok, hogy azok a parasztok, akikhez én tartozom, az írók, azok legutoljára jönnek. A poéta! A skribler! A firkász! Ugyan, ki ne érezné magát ezzel szemközt hercegnek?
Emlékezünk rá, hogy egyszer Dessewffy Aurél még Eötvösnek is azt vetette szemére mint lesújtó invektivát, hogy hiszen regényíró! Mire aztán Eötvös azt válaszolta neki, hogy a regényírás összefér annyira a politikával, mint a pálinkafőzés, amivel Dessewffy éppen akkor foglalkozott.
De azért ne tessék azt hinni, hogy ez a legutolsó, legelnyomottabb osztály szűkölködik arisztokrácia nélkül. Még Kína sincs jobban ellátva! A mandarin rangot foglalják el az akadémikusok, kik közül a finnisták előkelőbbeknek tartják magukat, mint az orientalisták, s mind a ketten mélyen maguk alatt látják a belletristákat. S még jó, ha látják. Legközelebb az akadémiai díszlakomán egy rendes tag azt kérdezé a szomszédjától: vajon ki légyen amaz ismeretlen fiatalember, aki most poharat emelt? Amaz ismeretlen fiatalember én voltam.
Azután következnek a levelező tagok; ezeknek szabad beszélni, de szavazatuk nincs, s pezsgőt sem kapnak az elnöki ebéden. Azután emelkednek ki a Kisfaludy-társaság tagjai, büszke önérzettel a kívül rekedt tollviselők fölött.
Végre a hírlapírók, akiknek a féken tartására egy külön törvényt kellett alkotni az országgyűlésnek. Permanens statáriumot. Ezen partizánok rangfokozata ismét eloszlik a nagy lepedőlapok zsurnalisztáira, alább jönnek a hetilapok szerkesztői, azután a vidéki lapok; és végül a glebae adstricti, a vidéki levelezők misera plebs contribuense.
És ezek mind rettenetes büszke emberek! Kik per „Mi” beszélnek a közönséggel, mint őfelsége a király!
És mindannyi fölött áll, mind valamennyinek ura és réme: a kritikus; aki elítél, megkegyelmez és lenyakaz; egy személyben: bíró, király és hóhér.
Ez a szellem arisztokráciája!
S most következik az, ami előtt minden demokratikus elv meghiúsul: a szépség arisztokráciája.
Már Sándor cár azt mondta Magyarországról, mikor itt átutazott, hogy ez egy ország tele királynékkal.
Oh, be igazat mondott! Jaj, de értenek az uralkodáshoz!
És méltán. Ez az egyedüli nemesség, melyet semmi éghajlat alatt senki kétségbe nem von.
Arisztokrácia, melynek nem kell korona, inkább ő oszt koronákat.
A költők az emberi nem szebbik felének, a bölcsészek az emberi nem jobbik felének nevezik őket.
A férfinem harcol és sebeket oszt, a nőnem gyógyít és ápol.
A férfi a haragban nagy, a nő a szeretetben.
A férfinem keresi a dicsőséget, a nő szerzi a boldogságot. Melyik szerez jobbat?
A férfiaké a kenyéririgység, a nőké a szánalom. A nő megosztja kenyerét az éhezővel.
A síró gyermek, kit atyja elhagyott, a férfinem elleni élő vád; a nőnem felkarolja a vádló nyomort, hogy kiengesztelje a más vétkét.
A férfi meg tud hazájáért halni; de a nő tud érte élni. Női hazaárulót Magyarország története fel nem mutat.
A férfi hős a küzdelemben; a nő hős a szenvedésben.
Az egész világ rangunk szerint becsül fel bennünket, csupán a nők ítélnek meg bennünket szívünk és lelkünk becse szerint.
Ők bírják, ők osztják azt a nemességet, mely örökkön örökké fenn fog állani, amíg nemes szíveknek értéke lesz köznapi sivár lelkek fölött.
Hanem mi még ezzel az uralkodó szép nemmel szemközt sem mondtunk le arisztokratikus hajlamainkról.
Őseink, a nemes urak, gavalléros nagylelkűséggel megadták a szavazatjogot a magyar asszonynak, ha özveggyé lett, mi pedig, a demokrácia nemzedéke, egész mezítlábos őszinteséggel kitiltjuk a nőket még a tisztességes kenyérkereseti pályákról is. A politikához pedig ne szóljon a szépnem. Ez a mi demokratikus nézetünk.
Azt megengedjük nekik, hogy angyalok legyenek; de hogy emberek legyenek, azt nem.
Amerikában ez persze hogy másként van, ott a nőnek joga van minden pályán helytállani, ahol ésszel, ügyességgel versenyezhetni a férfinemmel; de hát mit értenek ahhoz az amerikaiak, akiknél a demokráciát úgy értelmezik, hogy megválasztanak egy szabómestert az ország elnökének, s miután az három esztendeig a világ leghatalmasabb birodalmának ura volt, a harmadik év leteltével megint leteszi hatalmát, visszamegy szabóműhelyébe, s varrja egykori hadserege számára a köpönyeget. Fi donc! Ennyire mi nem süllyedhetünk.
De az Isten előtt tán csak demokraták vagyunk?
Minő kérdés? Magasabb köreink számára francia hitszónokokat hozatunk Pestre nagyböjti prédikációkat tartani, akik délben prédikálnak, mikor a filiszter eszik, és olyan nyelven, amilyenből a filiszter nem eszik.
De ha már sem a hölgyek előtt, sem az Isten előtt nem vagyunk demokraták, a pénzvilág előtt csak azok vagyunk? A pénz csak nem ismer rangot?
Dehogynem. Ahány iparvállalatot megindítunk, annak az élére vagy egy híres országgyűlési szónok, vagy egy fényes nevű mágnás, vagy egy hírhedett tábornok szükséges. Nem azt nézzük, hogy aki szappant meg téglát akar gyártani, értsen hozzá, hanem, hogy nagy ember legyen, s az aztán persze olyan téglát gyárt, mint a szappan, s olyan szappant, mint a tégla; ha gyertyát készít, a gyertyái ugyan nem égnek, hanem részvényesei igen, s ha gépeket gyárt, azokat utoljára is a minisztériumnak kell kirántani a sárból.
Egyetlenegy magyar demokratát ismertem életemben, az volt az Irinyi Józsi. Ez annyira demokrata volt, hogy Deákot csak Ferkónak, Széchényit csak Pistának nevezte. Egyszer kérdi tőle Deák Ferenc, mit adnak ma a színházban? Ő felel rá: Hunyadi Lacit. – Ugye, mondá Deák, annak a Hunyadi Mukinak a fiát, aki ország kormányzója volt ötödik Laci idejében?
Azóta nem született demokratánk.
Valljuk meg az igazat, bizony arisztokrata nép vagyunk mi. Ebben van a fő virtusunk. Régen vigasztalom én magamat azzal, mikor nemzetem sorsa fölött elgondolkozom, hogy minden népet teremtett az Isten valami célra: az angolt azért, hogy lássa el varrótűvel az egész világot, a franciát azért, hogy Európa el ne aludjék, az olaszt azért, hogy énekeljen, a németet azért, hogy dolgozzék; egyedül a magyart teremtette azért, hogy benne gyönyörködjék. Nyugodjunk meg ez öntudatban, s fogadjuk el a titulusunkat.
Arra pedig bárkivel, bármekkora fogadásra késznek ajánlkozom, hogy esztendő ilyenkorra minden ember demokrata fog lenni Magyarországon. – Akkor kezdődnek el az új képviselő-választási mozgalmak. Akkor tessék majd bennünket megnézni.
