Megjegyzések az írói léthez
„Az amatőr író akkor ír, amikor ihlete van, a profi meg akkor, amikor fizetnek érte…” – avagy az írás az mesterség (is), egy szakma, amit tanulni (is) kell.
A reneszánszig magától értetődő volt, hogy a festő, író, szobrász az mesterember, aki elvégzi azt a munkát, amit rá bíztak, ezért a szokásos fizetségen és esetleges szakmai elismerésen kívül nem kap mást (és nem is volt túl magasan jegyzett szakma egyik sem). A reneszánsz idején válik öntudatos művésszé, aki aláírja alkotását – s jutunk el a 20. századra odáig, hogy az „új reneszánsz ember” aláírása is elég ahhoz, műalkotássá tegyen bármit, amire rákerül.
Azért az írás mégis csak szakma. Hogy ez mit jelent, arról stílus-szakembereink, rosszabb esetben szakbarbárjaink rengeteget tudnak beszélni, azon túl is, hogy mi számít egyáltalán szónak vagy mondatnak. De az író művész is, az aktuális kánon szerint. Csak hát: egyszer hallgattam egy beszélgetést, amiben az egyik fél azt mondta, hogy Szentkuthy Miklós a legnagyobb magyar író, mire a másik azt válaszolta, hogy ugyan milyen alapon lehet a legnagyobb írónak mondani azt az embert, akinek könyvét a szerzőn kívül csak a korrektor tudta végig olvasni… És bár az egész megfoghatatlannak tűnik, mégis csak kialakul bennünk egy érzék, amivel meg tudjuk különböztetni a jót a rossztól, az igazat a hamistól, a természetest a mesterkélttől, a túlírtat a helyén lévőtől, a blöfföt a valóditól.
Van-e mondanivalóm és azt ki tudom-e fejezni, ez itt a kérdés. Van-e, kialakul-e saját hangom amin megszólalok és érvényes-e a mondanivalóm – ez meg a másik kérdés. Különben az egész csak „hiábavalóság, felette nagy hiábavalóság”. (Avagy: könyvtáraink tele vannak többé soha nem olvasott könyvekkel. Ha ki akarunk gyógyulni az írásvágyból, menjünk be egybe és nézzünk szét a polcokon, az ismerős és ismeretlen nevek sokaságán, és elmélkedjünk kicsit ambícióink nagyságán és az élet rövidségén…)
Képes vagyok-e hatni az írásaimmal, és ha igen, kire és hogyan? Elvileg ugyanúgy kellene örülnöm a napközis gyerekeknek írt és ott felolvasott mesének, mint egy nyomdából kijövő könyvemnek, sőt talán még jobban, hiszen rajtuk rögtön láthatom, hogy „előrébb ment-e a világuk” általa – de becsapnám magam, ha azt mondanám, ez így is van.
Az sem mindegy, hogy ez a várt, vélt, megvalósult hatás milyen. Nemere István a ’80-as években komoly hatást ért el az ufo-s „tény-könyveivel”, de jó hatás volt ez? Goethe megírja az ifjú Werther szenvedéseit, nekünk pedig itt van a szürke 50 árnyalata – micsoda különbség!
A sikeréhségem, a vágyaim és elvárásaim tönkre tehetnek. Legjobb elengedni a „karriert”, és úgy dolgozni, csak a saját mondanivalómra figyelve, kikapcsolva minden öncenzúrát – jaj, de ez se jó. Mert a lélek mélységeiből sem csak jó dolgok törnek elő. Látom, hogy néhányan milyen örömüket lelik káromkodások szavak leírásában, erőszakos, obszcén jelenetekben, amelyek értelem és tartalom nélkül sorakoznak a lapokon.
Rátalálok egy Esterházy-mondatra és felkiáltok: milyen zseniális! Elolvasok egy jó tanulmányt: milyen kristálytiszta! Belemerülök egy jó regénybe - hogyan lehet ilyen jót kitalálni! Teljes lehetetlenség.
És mégis mozog a toll…
(Sipos Gyula)
