Képek és történetek 7. - Végül marad három…
Sejtelmes három pont – a folytatással nem mennék el egészen Pál apostolig, aki a Szeretet-himnuszában azt írja, hogy e három a hit, remény és a szeretet, csak a barlang falára festő ősemberi háromságig: az alkotás öröme, szakralitás, és a közösség szolgálata.
Az alkotás öröme még ott csillog az ákombákomot firkáló, a betűkkel és szavakkal játszó, szótagokkal éneklő gyerek szemében – és meggyőződésem, hogy ugyanígy örült Isten is a világ teremtésekor -, a megformálás, megvalósulás, az elkészülés öröme, ami aztán elvész az elvárások és előírások tengerében. Én például szeretek angyalokat rajzolni. (Hogy mit kapok tőlük, ha egyszer feljutok? Hajajaj, valahogy majd kimagyarázom magam… :-) De vajon élethűbb-e egy három vonallal megrajzolt angyal a Fra Angelico freskóin szereplő angyaloknál? (Legnagyobb sajnálatunkra valójában nem tudjuk, hogy az angyalok hogy néznek ki, a Szentírásban vagy a látomásokban szereplő leírások szintén csak képek…) Ezért én már nem akarok megfelelni semmilyen kánonnak, elvárt élethűségnek, ilyen-olyan izmusnak, a „mi így szoktuk” és „így kell csinálni” világának. Inkább örülök, hogy alkothatok, s ezen keresztül elmondhatok, megjeleníthetek valamit, például az angyalok világáról – tessék, így néz ki egy pihenő, és két dolgozó angyal… :-)
Szakralitás, azaz az a hit, hogy a természetfelettivel élő kapcsolat és párbeszéd alakítható ki. Ezt hitte a maga – mágikus vagy nem mágikus – hitével az ősember is, és én is erre vágyom a szövegeken, képeken, dalokon, találkozásokon és beszélgetéseken keresztül: összekapcsolni az összekapcsolhatatlant, amit Isten mégis összekapcsolt, megjeleníteni, megélni a lehetetlen lehetségessé válását…
És végül, a közösség. Már a kezdet kezdetén, amikor még csak kiállításokat szerveztem, szerettem volna alkotóközösséget létrehozni, pénzt is gyűjtöttem hozzá a művelődési házban létrehozott alapítványba, aztán a művészek ezt létre is hozták, de oda a magamfajta dilettáns nem férhetett be. Így jártam. Bár könyveket írok, de nem vagyok író, képeket festek, de nem vagyok festő (zenész meg pláne a kevéske tudásommal), közösségeket szervezek, de nem vagyok vezető – úgy tűnik, én vagyok az ősember a barlang mélyén… és mégis, van alkotóközösségünk, akik szintén szeretnek alkotni, örülni az együttlétnek és megélni valamit a Szeretetből. Zárásként néhány kép róluk, szeretettel:
(Sipos Gyula)
