Így is történhetett volna
Anyu és apu már tudták, hogy ketten jövünk. Fiatal házasok voltak, anyu hamar állapotos lett, büszkén simogatta szépen domborodó pocakját. Talán egy este döbbenhettek rá, hogy ketten vagyunk idebenn, amikor egyszerre kétfelé mozdultunk és a feszülő bőrön két kis dombocska vándorolt a csípők felé. Rossz jel volt ez, nagyon rossz jel. Nálunk a Tajgetosz szakadékába dobják a gyenge, így valószínűleg életképtelen újszülötteket. Spárta kemény világa nem tűri a gyengeséget, a testi hibát, de még a csúnya fejformát sem – hát mi esélyünk lehetett nekünk? Apám hamar beletörődött a helyzetbe. Hisz még fiatalok vagyunk – mondta anyámnak -, ez a csapás többet úgysem ismétlődhet meg, Hellász istenei ezt nem engedik! Inkább a hűségünket és kitartásunkat vetik próba alá – és mi nem fogunk elbukni!
Anyám hallgatott, mit mondhatott volna? Asszonynak nincs szava ebben. De amikor megszülettem – reménytelenül kicsi és vékony fiúcska, nem is sokat bíbelődtek velem csak kötöttek gyorsan egy csomót a köldökzsinórra – ő, bár a még a húgommal vajúdott, mégis a karjába vett, betakart az odakészített kendővel és a mellére emelt.
A bábaasszony mellett ott állt Árész papja és tanúja, hogy elvigyen minket, ha gyengének bizonyulunk. De hát milyenek is lehettünk volna? Ketten, egy méhben? Első terhességnél? Csak selejt lehettünk. A férfi rosszallóan nézett anyámra, spártai nőhöz méltatlan gyengeségnek tartotta, amit az velem tett. Ahogy előbújt a testvérem, őt rögtön magához vette, majd engem is eltépett a meleg tej áldott forrásáról és apám kezei közé lökött.
- Ne kötődj hozzá asszony, nem éri meg. Inkább áldd az isteneket és adj hálát a mindenkit befogadó Hádésznak, hogy nem kell évekig kínlódnod velük.
Némán mentünk a hegy felé. Elöl a pap, hóna alatt a kislány gyenge hangon nyöszörgött. Mögötte apám vitt engem a karjában. Hallgattam húgom halk sírását és az eget bámultam. Szép volt, a mérhetetlen kékségben fent madarak repültek, azok is szépek voltak ahogy egyre szűkülő köröket leírva közeledtek a szakadékos hegyoldal felé – a sziklák szűkös világában a mi húsunk ajándék csemegének számított.
A pap egy rövid imával indította útnak húsomat és véremet, velem együtt növekedő testvéremet. Csak egy kásás csattanás – a többi néma csend. Aztán én jöttem. Apám kiemelt a kendőből - a szövet értékes, az visszakerül a családhoz. Meztelen testemet átadta két puha tenyérnek, amely egy lendülettel a madarak felé küldött. Néztem őket, suhantam feléjük, de nem érhettem el hozzájuk. Röptöm megtört, kis gerincem kettétört a kövön, agyacskám szétloccsant egy szikla éles barázdáiban és elkeveredett véremmel. A madarak jöttek értem…
Így is történhetett volna, de nem így történt. Bár mi kicsik voltunk és életképtelenek – ketten tettünk ki egy erős kisbabát súlyra, egészségre -, de megmentettek minket. A ’60-as évek közepén még nem volt divat az abortusz, nálunk nem létezett „esemény utáni tabletta”, hogy megölje a megfogant életet. Szüleink akartak minket és senki nem kívánta halálunkat, sőt! Apai nagymamáméknál laktunk akkor, és amikor az egyik szomszédasszony azt találta sóhajtani, hogy „jaj, legalább csak az egyik megmaradjon”, nagyapám állítólag úgy összeveszett vele, hogy évekig elkerülte még az utcában is.
Mi még felnőhettünk, de azóta nagyot fordult a világ. Megölték három Nobel-díjasunkat, egy világhírű képzőművészünket, megölték több nagyszerű írónkat, olimpiai bajnokunkat és feltalálónkat. Megölték az apákat és anyákat, megölték akik a földeket művelték, a jó gazdasszonyokat és szakembereket. Még anyjuk méhében megölték őket, temető-kereszt lett az élet fájából.
Sok embert kellene pótolnunk, akiknek testét éles peremű kanállal szétvágták, vákuumcsővel szaggatták, méreggel gyilkolták. Hej, csak lennék szupermen, majd megmutatnám! Csak hát nem vagyok az, lány ikertestvérem se az, s ha a gyermekeim a szememben azok is, ilyen teljesítményre ők se képesek.
Élünk. Csodálatos ajándék, annak minden örömével és szenvedésével együtt. Történhetett volna másképp is, de így történt, és velünk már történik, folyamatosan, az örökkévalóságig…
Sípos (S) Gyula
