Baka Györgyi: Átmozduló léthatárok
Átmozduló léthatárok - Baka Györgyi verse idézze fel bennünk karácsony csodáját...
Kisded Jézus álmom
Anyjának éreztem magam,
féltettem Őt, a kiszolgáltatottnak
hitt kicsiny csecsemőt, aki
szobámban röppent erre-arra,
szekrény fölé, ablakpárkányra,
bújt asztal alá, ágyam mögé.
Mosolyogva intett felém,
emelkedjek föl hozzá,
játszunk együtt, lebegjünk
könnyedén a kitárult térben.
Mozdulásra képtelenül,
ámuló szemmel néztem,
és óvtam volna egyre Őt
kicsinységében, nem tudva,
hogy Ő tart engem,
gyöngesége megtartó erőm.
Áthatott gyermeki tisztasága,
amire úgy áhítozik a lélek,
miként a vízre a füvek, a fák,
a föld, s a szomjazó mezők.
Szüless meg! Szabadulj föl!
Felszakadó sebeid feszítenek
– szólongatott hangtalan.
Felfoghatatlansága belém
hasított, fölébresztve belső
bénultságomból, némán
üzente az ölelő csöndben:
Engedj el mindent, jöjj
hozzám bátran, a vízen járva.
