Városmesék 16. - Pestis
Sípos (S) Gyula: Pestis
Kevés rémítőbb hírt ismert annál a középkori ember, mint ha azt hallotta, hogy "jön a pestis". Mert a pokollal lehet ijesztgetni, de az messze van, és "azt még meg is kell érni!". A nemesi törvényszék is csak akkor veszélyes, ha utolérik az embert. Bujkálni a zsandár előtt széles e világon sokfelé lehet. De a pestis ellen nincs hová bújni!
Nem mintha nem próbáltak volna meg mindent az akkor élők. Megfüstölték az egész lakást, bezárkóztak, még a ruháikat is elégették, bevették az összes csodaszert, amit csak kínáltak nekik, s tán még az utcákat is feltakarították - már ha tényleg nagyon nagy volt a veszély. Vagy éppen szekérre raktak mindent és már menekültek is! De ha tényleg jött a pestis, mindez csak annyit ért, mint viharban a pipafüst.
Kevesen tudják, hogy a Magyar Királyság szinte az egészség szigete volt egészen az ezerötszázas évekig. A Kárpátok vonulatai megállították a ragályos betegségeket. A hatalmas erdőségek természetes szűrőként viselkedtek. A keresztes háborúk idején átvonuló csapatok kijelölt útvonalon haladtak - már ha jöttek egyáltalán. Más vándor, kóborló legény sokáig alig. Aztán jöttek a törökök és pusztasággá és átjáróházzá vált az ország. Az éghajlat is megváltozott, barátságtalanabbá és kiszámíthatatlanná vált, mint hajdúk a végeken. Aztán jöttek a zsoldoshadak és a felkelések, végül a Rákóczi-szabadságharc. Velük a még több halál, elnéptelenedett falvak és temetetlen holtak.
Ez időben a dombok közé ékelődött kis falu is teljesen elnéptelenedett. A török kiűzésének idején - az 1690-es összeírás szerint - az egyesített Pest-Pilis-Solt megyében összesen 85 lakott hely található, mi nem voltunk közöttük. A hely azonban jó, alkalmatos az életre, így hát hamarosan megérkeztek az első telepesek, a katolizált rácok (szerbek), akik kétévi adómentességet és a szabad költözködés jogát kapták - később el is mentek, de egyelőre még a domboldalba vájt barlanglakásokban laknak. Később megjöttek a jezsuita atyák és velük a Fekete-erdő környékéről a svábok (németek), őket már öt év adómentesség és a szabad költözködés joga illette meg. Első két utcájukat Neue Welt-nek (Újvilág) és Festung-nak (Vár) nevezték - szép új világuk ugyanis Török Bálint leromlott várának köveiből épült.
A szép álmok után azonban még két dolog jött: az adók és a pestis. Jó szokás szerint ugyanis két vármegye is igényt tartott a település adójára, minek következtében a telepesek száma 160-ról 31-re csökkent. És ami még ennél is rémítőbb: jött a pestis! A falu mégis megmaradt, és ezt bizony egy csodának köszönhetik, ahogy azt az alábbiakban ide is idézem, a megboldogult túlélők szavait idézve:
"Nagy baj a kuruc, mert viszi az állatot, nagyobb baj a labanc, mert az viszi a férfit is, de a legnagyobb baj a pestis, mert az mindenkit elvisz! Hát ezért jöttünk keresztül a vérző országon? Ezért vállaltuk az utazást sötétben és félelemben? Ezért fogadtuk el, hogy a nagyságos fejedelem, a Rákóczi kurucai az értékes jószágért értéktelen rézpénzzel fizessenek? Ezért kerestük a német atyafiak társaságát, akik a védelem fejében még a maradékot is elvették? Ezért jöttünk hóban és sárban, hidegben és fagyban? Szedtük az öreg vár falát kőről kőre, építettük az életet magunknak - hogy most mindez elvesszék?"
Nagy volt az elkeseredés, amikor végigvert a lovas futár szava a falun: "Itt a pestis! Budán már kitették a fekete lobogót, aki tud, menekül, fussanak kendek is, ha ugyan!"
"Hát aztán mi meg hová mehetnénk? Házatlan, hazátlan emberként akárhová futunk, csak rabságba jutunk. Hagyjuk itt, amit két kezünkkel összeépítettünk? Hová bújjunk, ahol Isten büntető keze nem ér utol bennünket?"
Sírtak az asszonyok, mert az asszonynép ilyen, könnyen elered a könnye. Sírtak a kölkek is, de azok meg mindjárt sírnak, ha az anyjuk rákezdi. Most azonban az emberek könnye is kicsordult, s az nem tréfadolog! Mert az emberi élet az kemény, s akik idáig eljutottak, kemény emberek voltak. De mit ér az emberi erő és keménység a látatlan ellenség ellen? Semmit.
Ültek a férfiak elnehezült szívvel, nézték az életüket. Az istállót, ahol már csak-csak akadt jószág. A mellé tapasztott egyszobát, ahol ott nyomingoltak a pulyák. Meg a földet, kezük nyomát. Ezt hagyják itt?
"Hátha nem is igaz? Ezek a városi népek puhák, nem szokták az időt. Egyik tüsszög, máson kelés támad, már pestist kiáltanak. Ki kéne tudakozni, valami jószemű embernek, hogy tényleg az-e, vagy csakis olyan hír, mint a többi. Mert hát ugrottunk mi már arra, hogy jön a sereg, aztán mégse jött. Meg ugrottunk a király szavára, azt az se lett meg. Hát csak okosan!"
Hanem a hír igaznak bizonyult. Ki se kellett menni az útra, látták a vonuló szekereket a kertoldalból is. Vonult ki a nép Budáról, ment mindenfelé, amíg mehetett.
"Na, akkor nincs mit tenni, marad az Isten. Menjünk a Jézus-társasági atyákhoz, hátha ők tudnak valamit."
Az atyák már tudtak is, s mert tudtak, mentek is. Ki a faluból. Hiába, az okos ember, a tanult ember gyorsan meglátja a bajt, aztán cselekszik. Ha meg nem mérkőzhet vele, félreáll, mint okos tímár a dühöngő bika elől. (Majd jön az még erre bőrnek, akkor eléállok!) hát így voltak valahogy a jó atyák is - hanem, hogy őrizetlenül ne maradjon a szép új rendház, a kapus testvért itt hagyták, az úgyis igen imádkozós, majdan az szól egyet Istennel, egyet meg a pestissel. Szép temetése lesz majd, megadják neki.
Siegfrid testvér maradt is. No, nem volt ő olyan hősi alkat, mint névrokona. Öregecske is volt már, negyvenen túl, görcsös is volt a keze a sok kapálástól - mert a feje nem fogta a finomabb tudományt, de a kapanyélhez nem ész kell -, meg jámbor is volt, nem feleselt. Jó testvér volt, rá lehetett bízni a házat. Megőriz mindent, már ha megmarad.
A falusiak szerették Siegfrid testvért, ha nem is becsülték. Mert becsülni csak a magukfajtát tudták, az atyákat meg tisztelték, de hát az öreg Siegfrid sem ez, sem az nem volt. Inkább amolyan csudalény. Csuhás, aki kapál, aztán közben imádkozik valamit. Néha meg ránéz az emberre, aztán akkor meg nevethetnékje támad annak, akire ránéz - az meg nem jó. Komoly ember nem röhincsél. Na de mégiscsak pap, vagy legalábbis afféle, aki benn állhat a szentélyben, lóbálhatja a füstölőt, meg érti a szavakat - hát csak tud valami okos módszert a pestisre is! Siegfrid testvér mondott is, és amit mondott az segített is, legalábbis így tudták - mert az biztos, hogy ebben a faluban senki sem esett a pestis áldozatául, kivéve a csóka hentest, de az se volt már akkor közöttük.
„Okosat nem tudok“ - kezdte Siegfrid testvér -, „de azt tudom, hogy Xavéri Szent Ferenc atyánk hogyan csinálta annakidején, Indiában. Nem ismert ő ott senkit, azt sem tudta, hogy ott mi az egészség és milyen a betegség. Hanem azt tudta, hogy gyógyulni mindenki akar, Istennek meg - áldott legyen Jézus neve -, minden lehetséges. Ezért hát amikor egy faluhoz érkezett, és kiszaladtak elé a gyerekek - mert hát a kölek már csak olyan, hogy mindig kiszalad idegent, furcsát látni -, leült szépen a falu határjelző kövére, aztán azt mondta a kölkeknek, hogy ha van köztük beteg, sánta vagy kuka, hozzák eléje. Na, a beteg kölek odament, Ferenc atya meg rátette a kezét, aztán Jézus nevében megdorgálta a betegséget, mire az kiment onnan. Hát ilyen hite meg ereje volt a mi szent atyánknak! Na, ahogy ez megvolt, a gyerekek mindjárt szétvitték a hírt a faluban, kijöttek a felnőttek is csodát látni, és hozták a betegeiket. Akkor Ferenc atya vélük is így járt el. Mikor aztán már az egész falu köréje gyűlt, eléjük tárta a mi Urunk dicsőséges életét, halálát és feltámadását, meg az örök életet, amit nála nyerhetnek. Erre aztán mind Hozzá akartak tartozni! Így nyerte meg az indiai embereket - de tízezrével ám -, az üdvösségre Xavéri Ferenc. Aztán ez a gyógyító erő most is nála vagyon, hogy felment az Égbe Jézus Urunkhoz. Ha az ő közbenjárását kéritek, bizonnyal meghallgat titeket, és kieszközli az Istennél, hogy a falut elkerülje a fekete átok. Ha meg valaki mégis megbetegedne, az bizonyosan meggyógyul.“
Örültek erre az emberek, könnyen hajlottak a szóra. Meg aztán egyszerűnek is tűnt a dolog. Hanem Siegfrid testvér még nem fejezte be:
"Azonban úgy illő, hogy mi is adjunk valamit, ne csak kérjünk. A király elé se mennénk ajándék nélkül, de még ide se jöttök sohse úgy, hogy ne lenne valami a kezetekben, az atyáknak. Valamit kell ajánlani Ferenc atyának is!"
Na, erre már megcsappant a lelkesedés kicsinyég, de mit volt mit tenni, sürgetett az idő. Ajánlottak hát ezt is, azt is, de Siegfrid testvér csak rázta a fejét.
„Nem kell a jó Ferenc atyának már se tyúk, se köles, nem él az már ilyennel. Ne is pirítsatok, mert már ég a bőröm! Hanem ajánljátok fel, hogy ha elkerül benneteket a pestis, kápolnát építetek Xavéri Szent Ferenc tiszteletére!“
Tetszett az ötlet mindenkinek. Jó üzlet ez! Először is, nem kell most semmit sem tenni, sem adni. Márpedig ez jó, mert az okos paraszt még az Istennek se fizet előre! Aztán meg nincs határidő se, amikorra be kellene fejezni azt az építést. Ha meg mégis bejönne a pestis - hát legalább megpróbáltuk.
Imádkoztak egyet, áldást mondtak a kapus testvérnek, erőset fogadtak, azzal hazamentek. És láss csodát, a pestis kikerülte a falut! Nem veszett el más, csak a csóka hentes, de az meg csak amolyan jött-ment volt, s elijedt a faluból, amikor jött a vész. Nem hitt a csuhás praktikába, de meg is járta, ott, halt valahol útközbe, vissza nem tért még a holtteste se, soha.
Így történt. Hanem megfontolt emberek lakták a falut, akik nem szórják a pénzt. Amikor végre elkezdték az építést, mindjárt felajánlották még néhány szentnek, így aztán Szent Sebestyént, Szent Rókust és Szent Rozáliát is tisztelhetjük e helyütt. Jól meggondolták a formáját is a kis kápolnánk, amely végül barokk stílusban épült, épülgetett. 1811-ben - a pestis kitörése után száz évvel - már miséztek is benne. Hanem azért ezt a csúszást, mint kicsiséget elnézhette nekik Xavéri Szent Ferenc, mert a pestis ebbe a faluba nem tért vissza soha.
