Városmesék 13. - Mi rejlik a Kálvária-domb alatt?
Sípos (S) Gyula: Mi rejlik a Kálvária-domb alatt?
Feltehetjük ezt a kérdést, ugyanis szép kis Kálvária-dombunk nem természetes képződmény, hanem „csinálmány”, amit akkor talicskáztak össze, amikor a jezsuita rendház – a jelenlegi Szanatórium – épült. Hiszen valahová mégis csak kellett tenni a fölösleges földet!
Hordták a jó emberek a kitermelt anyagot, talicskázták a köveket, s közöttük ott játszottak azok a gyerekek is, akik az anyjuk szoknyája mellől már elszabadultak, de komoly munkára még nem voltak foghatók. Ott téblábolt a kis Stefferl, azaz Pistike is, aki már hallotta a nagyapától unokára hagyományozódó legendákat arról, hogy olykor kincseket rejt a föld, s eleink számos emlékeket hagytak maguk után több helyen, így az itteni Kerekdomb alatt is.
Hogy egyik szavamat a másikba öltsem mielőtt elfelejteném, a kis Stefferl elhatározta, hogy ő is emléket hagy maga után, amit majd egyszer kiásnak, és mint nagy kincset fognak mutogatni. Mivel pedig koránál érettebb, okos kisfiú volt és tudta, hogy a föld alatt tönkre mehetnek a dolgok, ezért egy kőre karcolta fel gondosan a nevét, kis gödröt ásott neki, aztán nézte, ahogy a növekvő halom elfedi kincsét.
Ennyiben maradt volna a dolog, ha néhány másik fiú ki nem figyelte volna, mit csinál Stefferl, s maguk is kedvet nem kaptak volna egy örökéletű emlék gyártására az utókornak. Hamarosan a falu minden kisgyereke, fiúk és lányok egyaránt régészeti leleteket gyártottak az utókornak. Volt közöttük babaformára kötözött madzag, alig törött, szakadt csúzli, faragott pálca, fűszálakból font bölcső és még sok más fabrikált tárgy, több rétegben, ahogy a domb emelkedett egyre magasabbra.
Egyszer aztán elfogyott az eltalicskázandó föld és a gyerekek is más játék után néztek. Feledésbe is merült volna az egész ügy, ha egy emberöltő múltán a valamikori Stefferl, immár Pista bácsi, fent álldogálván a domb tetején kedvenc unokájával, el nem meséli neki ezt a kis történetet. Aztán az unoka is felnövekedett, de nagyapja története csak akkor jutott eszébe, amikor 1827-ben a dombra felállították a 14 stációt és a feszületet, s neki volt egy olyan érzése, hogy az a bizonyos karcolt kő épp a hatodik stáció alatt van valahol a mélyben. Ezt ugyan semmivel se tudta volna igazolni, de ezután amikor nagypénteken a falu keresztutat járt a Kálvária-dombon, mindig megsimogatta Veronika arcát a domborművön. Utánozta őt ebben fia, unokája, majd annak fia és unokája is, aki pedig elmesélte ezt nekem a felújított Kálvárián egy sétánk alkalmával.
Hogy pedig a történet igaz, azt bármikor igazolni lehetne, hiszen csak fel kellene ásni a dombot – s ha ezt nem is tesszük meg, azért elképzelhetjük a föld alatt az egykori gyerekek kis tárgyait, amit játékból, de nagy komolysággal rejtettek oda nekünk, a hálás utókornak.
