Ágoston atya – a magyar irodalom nagy vesztesége
Ullrich Ágoston atyáról csak a halála után derült ki, milyen erős művészi érzékkel bírt. Először a rajzai láttak napvilágot (Rajzfüzet), most pedig az 1950-es évektől évtizedeken át írt versei is, amelyeket olvasva rádöbbenhetünk, milyen nagy tehetség volt és milyen kár, hogy ezek a versek nem termékenyíthették meg a magyar irodalmat, és kifejezetten, a magyar vallásos költészetet.
Itt van egy szonett formában megírt vers, amit 1956-ból – a dogmatikus szocialista realizmus fénykora idejéből! (micsoda kontraszt) -, ami megmutatja, mit tudott ez a 18 éves fiatal ember akkor:
Betűz a déli nap
Betűz a déli nap. Ülünk mi, négyen,
fáradt melósok, délidő alatt.
Egymást karolják át a vén falak,
a csend aztán nyújtózva vár a széken.
Az ingaóra óvatosan pisszen,
és némán int a szürke polc felé,
az tátongva bámul maga elé…
Hárman alusznak – por csúszkál a fényben –
és mind szuszognak, az asztalra fekve.
A kék festék merengve néz a napba,
kis lágy gubbaszt a zsírpapíroson.
Egy láthatatlan, borzas és kehecske
kandúr kényelmesen ásít,s horgasodva
heverni a szöglet felé oson.
Nézzük meg ugyanezt a láttató erőt egy 1996-ban írt versben. Egy érett ember, egy pap, egy együtt érző szív mit tud mondani, kifejezni egy beteglátogatás után:
Ingó térde közt…
Ingó térde közt lecsüng a paplan.
Kézközelben ágytál, bögre, alma.
Csíkos ing alatt, behorpadt bőrben
szürke csontjainak gallyhalma.
Azt mondják, az alkohol megölte.
Körbezárja hatágyas közöny.
Lát, de nem néz, s őt se nézik vissza.
Hosszúra nőtt ujján a köröm.
Gyűrt tövében párnák halmazának
majszol tétován; babrál, de nem talál.
Lassú szó, mit ejt s megérthetetlen.
Kócfejét elejti már a váll.
Megműtötték. Mától kezdve csonka
férfiteste s fia, felesége.
Ül, görnyedve bámul – és nem érti –
lába közt az átvérzett kötésre.
Nem szégyellem leírni, hogy megkönnyeztem ezt a verset. De Ágoston atya tudott mást is, balladát, ami szinte énekel a lapon vagy dallá formált szerelmi lírát is:
Csendből fonott habkalácsot
Csendből fonott habkalácsot
majszolgat az este.
Fejünk, rózsa pírja-párja
szirmot bont az estbe.
Árnyék szőtte finom fények
nevetnek a szádban.
Leheleted szilva ízét
csókolom a számban.
Lámpa-napnak topáz fényén
szemed kivirágzik.
Halk derekad selyem völgyén
szerelmem cikázik. (1957)
Vallásos versei drámai erővel mutatják az Isten-keresést és Istenre találás belső lelki drámáját. Íme, a Valaki élve eltemetett engem utolsó versszaka 1962-ből:
valaki élve eltemetett engem
féltő szájából kiragadott engem
élő pokolból halott Éden lettem
így szeretett az akit nem szerettem
Végezetül egy vers, aminek dátuma is kettős (1961 – 1999), s amiről bátran le merem írni, hogy a magyar misztikus líra gyöngyszeme:
Szerelmet adj, uram
Szerelmet adj, Uram,
föloldozó szerelmet!
Tied vagyok, törékeny,
gondos kézzel nevelj meg!
Megérdemelten vagyok
ily embertelen ember,
ilyen hiába élő,
sistergő sejtelemmel,
magasban, mint a váz,
mint termeszek lakása,
didergő, fészke vesztett
lélek madársírása.
Örvénylő félelem
szívem mélyére torkoll.
Tested sződd tagjaimba,
szavam tüzes szavadból,
s szerelmed járjon át,
emelj magadhoz engem,
kis kölyköd, sejtve lássam:
szemem úszik szemedben.
Türelmes légy velem,
tulajdonod ne vesd el,
hisz hozzád tér meg úgyis
lecsüngő, nagy kezekkel.
Ágoston atya 1938-ban született, 1986-ban szentelték pappá, 2017-ben hunyt el. Egy kedves ember szikár életadatai. Hogy szív, tudás, bölcsesség, kedvesség rejtőzött ismert mosolya mögött, azt eddig is tudtuk. De hogy mi volt ennek a mélysége és magassága, azt talán csak most értjük meg jobban, versei olvastán.
Hálás köszönet a 3BT Kiadónak és minden támogatónak, aki az „E parlagon, mondd mit jársz, én Uram” című verses kötet megjelenését lehetővé tette!
Sipos Gyula
