Napközis mesék 3. - A nagy veszedelem
1.a osztály, napközis mesék 3. - A nagy veszedelem.
Ádi által küldött szereplők: "Gyikili egy gyíkharcos, Gekili egy gekkóharcos, Jégpenge egy sárkány, aki ellen küzdenek" Videó, és szöveges változat:
Sípos (S) Gyula: A nagy veszedelem
Közel s távol kevés szebb hely létezik Gyíkföldjénél, a gyíkok őshazájánál. Van itt szép rét, finom és jóízű rovarokkal, a gyíkok kedvenc csemegéivel, sima kövek, ahol napozhatnak, tavacska, erdő, mező, s amit csak akartok. Fürge gyík, fali gyík, zöld gyík, homoki gyík, lábatlan gyík – hogy csak a nálunk is élőket említsem -, lakott itt nagy békességben egymással.
Sajnos Gyíkföldje olyan szép ország, hogy időről időre mások is megkívánják, és el akarják foglalni maguknak. Mostanában a kígyók vetettek rá szemet. Először csak egyesével kúsztak be a fűszálak között, aztán egyszerre többen is jöttek, hogy lesből támadva elkapják a gyanútlan lakókat, felfalják őket és a helyükre telepedjenek. Ha a gyíkok időben észrevették őket, egyszerűen elfutottak, s mert sokkal gyorsabbak a kígyóknál, és megmenekültek. De ha nem…
A kígyók talán elfoglalhatták volna Gyíkföldjét - s akkor most Kígyóországnak neveznék -, ha két nagy hősük: Gyikili, a gyíkharcos, és Gekili, a gekkóharcos, nem akkor látogat éppen haza világjáró körútjukról. A két nagy harcost azonban semmilyen kígyó meg nem rémítette és le nem győzhette! Ha csak megláttak egyet, már támadtak is! Ahogy Gyikili elé került egy kígyó, máris rettenetes sebességgel megindult felé, megragadta a fejénél vagy farkánál, és már rohant is vele tovább, de olyan sebesen, hogy a kígyó még csak lassítani se tudta az iramot. Szinte úszott a levegőben Gyikili után, s közben nekicsapódott a köveknek, faágaknak. Úgy összetörte megát, hogy örült, ha utána valahogy kicsuszikálhatta magát Gyíkföldjéről. Gekili pedig, a nagy harci gekkó, aki mindenhová fel tudott mászni és tapadókorongos lábaival úgy tudott kapaszkodni, hogy még fejjel lefelé is tudott lógni az ágakról, fentről ugrott rá a kígyók fejére, lábaival összeszorította a szájukat, hogy ki se nyithassák, levegőt se vehessenek, s amikor elájultak, egyszerűen kidobta őket a határon túlra. Amelyik kígyó ilyen kezelést kapott, többet nem jött vissza, az biztos.
Egyik reggel azonban Gyíkföldje kémfönöke, egy lábatlan gyík - aki kinézetre olyan, mintha kígyó lenne, ezért ki tudta hallgatni azok tanácskozásait -, rémülten hívta össze a Gyíktanácsot. Nagy veszedelem közelít – mondta -, a kígyók felbérelték Jégpengét, a rettenetes jégsárkányt, hogy repüljön ide fölénk, hűtse le a levegőt, hogy fel ne melegedhessünk, dermesszen le minket, hogy el ne futhassunk, és a kígyók el tudjanak kapni mindannyiunkat! Most mi lesz velünk, mind meghalunk!
-No, no, nem eszik olyan forrón a kását, illetve hidegen a legyet – szólalt meg Gekili -, inkább gondolkozzunk és készítsünk haditervet. Először is: merről támad Jégpenge?
-A tó felől érkezik. Amikor azon jéghártya keletkezik, arról fogják tudni a kígyók is, hogy indulhatnak ők is.
-Nagyon jó – mondta – Gyikili -, ha a tó felől jön, az kedvez nekünk!
Így tanácskoztak a gyíkocskák. Végig beszélték haditervük minden részletét és kiosztották a feladatokat. Nagy sürgés-forgás kezdődött, de másnap hajnalra minden készen állt Jégpenge fogadására.
Ha valaki akkor hajnalban arra járt volna, azt láthatta volna, hogy a tó partján egy vékony kis fa egészen hátra van hajlítva, de annyira, hogy a vége a földet éri, a tetején pedig ott kuporog Gekili. Gyikili, az erős gyíkharcos megfeszített erővel húzza lefelé a kis fát, s úgy mozgatja, ahogy egy fali gyík a nagy szikla tetejéről irányítja: még jobbra egy kicsit, még egy kicsit, most jó!
Rájöttetek, mi történik? A fali gyík őrszemként figyel a tó fölött, hogy már messziről lássa Jégpenge szárnyalását a víz felett. Ő célozza Gyikilivel be a nagy suhinkát, aminek tölténye Gekili.
Így történt. Amikor a sárkány elég közel ért, az őrszem elkiáltotta magát: Most!
Gyikili elengedte a fát, az pedig rugóként pattant fel, s óriási sebességgel lőtte ki Gekilit a sárkány felé. Mire Jégpenge észbe kapott, a nagy gekkóharcos homlokon csapta, de olyan erővel, hogy rögtön elájult és a víz szélére zuhant. Ezzel azonban még nem volt vége a harcnak, hiszen ha a sárkány feléled, még ugyanúgy rájuk támadhat. Ekkor jött el a többi gyíkocska ideje. Rohantak a sárkányhoz, és a náluk lévő lasszóval ahol tudták, ott kötözték a sárkányt, s pányvázták a földhöz. Na de mit ér egy vékony kis gyíklasszó és facövek? Semmit. Még kettőt is könnyedén elszakít a sárkány, hármat is, tízet is… na de háromszázhetvennyolcat?
Bizony háromszázhetvennyolc zöld gyík, fali gyík, fürge gyík, s aki még csak a környéken volt, mind ott kötözte, pányvázta a sárkányt a földhöz, hogy az végül mozdulni se tudott. Talán ezzel véget is ért volna a küzdelem, ha az őrszem fali gyík el nem kiáltja magát: madarak!
Ez bizony nagy baj, mert a varjak, vércsék szívesen vadásznak gyíkocskákra, így hát menekülniük kellett. De ha hiszitek, ha nem, a madarakat most nem a gyíkocskák érdekelték, hanem a sárkány! Bizony, Jégpenge nekik is halálos ellenségük volt. Ahogy meglátták a tó partján kiterülve fekvő, lekötözött fenevadat, lecsaptak rá, és ütötték, csipkedték, cibálták, verdesték, s talán ott is pusztul, ha a nagy tolongásban a madarak el nem szakítják a köteleket, ki nem rugdossák a cövekeket. Így aztán Jégpenge nagy vergődéssel kiszabadult, valahogy szárnyra kelt, s a varjak, vércsék, héják és sasok üldözése közben elmenekült.
-Ez egy darabig nem fog felénk jönni – mondta Gekili.
-Én is azt hiszem -, felelte rá Gyikili -, s a kígyók is kétszer meg fogják gondolni, mielőtt újra nekünk támadnának.
