Napközis mesék - A három nő, és a negyedik
Több éve tart már ez a sorozat, amelyik gyerek jól viselkedett, vagy valami jót tett, segített a társának, az mondhatott 1-3 szereplőt pénteken, és következő szerdára írtam egy mesét. Most ez is digitális oktatásba ment át... :-)
1. a osztály, O. Orsi által ajánlott szereplők: Dorka, Dorina, Andi Itt a szöveges változat és videón is elmesélve:
Sípos (S) Gyula: A három nő, és a negyedik
A faluszéli kis házban három nő éldegélt: Dorka, Dorina, és Andi. Dorka, a fiatal anyuka, Dorina, a kislánya, és Andi, az öreg nőstény vadászvizsla. Dorka, az anyuka, és Andi, a vadászvizsla már 14 éve éltek együtt. Andi néhány hetes kölyökkutyaként került a házba karácsonyi ajándékként egykor, a még fiatal lány Dorkához. Dorina, Dorka lánya volt a legfiatalabb, iskolába is csak nemrég óta járó kislány.
Tavaszi hétvége volt, gyönyörűen sütött a nap, Dorina és Andi már alig várta, hogy mindhárman kisétáljanak a bokrokkal, fákkal tarkított nagy rétre, játszani. Dorka, az anyuka ilyenkor teli rakta a kosarát finomságokkal, leterítette egy kockás terítővel és a tetejére tett egy plédet is, hogy arra heveredjenek majd kint, ha enni szeretnének. Dorina a barátaival játszott kint, vagy Andival sétált, esetleg kincset gyűjtött: üres csigaházat, érdekes alakú követ, ágat, szép virágot. Andi, az öreg vadászvizsla a házból még nehézkesen battyogott ki, aztán a friss levegőn felélénkült, néha még vadászni is kedve támadt, úgy szaglászott nyúl után, mintha még mindig képes lenne elkapni. Néha megállt egy vakondtúrás előtt, és ugatott, mintha még mindig vadat állna, bárki megláthatja, itt van az valahol, legfeljebb bent a lyukban…
Tudjátok-e, mit jelent az, hogy egy vadászkutya állja a vadat?
Keresi, kutatja a nyomát, szagát, s amikor rátalál, addig követi, amíg rá nem bukkan. Akkor aztán ugatással jelzi a helyét, de a nyulat, rókát, fácánt, őzet elfutni nem engedi, morgással, fenyegetéssel ottmaradásra kényszeríti.
Aznap délelőtt is így történt. Andi, az öreg vadászvizsla fejét a földnek tartva, farkát csóválva keresett, szaglászott, szimatolt a fűben, a bokrok között, s olyan messze eltávolodott, hogy Dorka, a fiatal anyuka - Andi gazdája kislánykora óta -, hangosan hívta:
-Andi, gyere vissza!
Ha hiszitek, ha nem, pontosan ugyanekkor felhangzott Andi jellegzetes morgása is.
-Na, megint talált egy vakondtúrást – nevetett Dorina, és ő is hívogatni kezdte a kutyát vissza, de hiába, Andi nem jött.
-Mi lehet ezzel a kutyával? – nézett egymásra anya és lánya. Felkeltek a plédről, s Andit hívogatva elindultak utána. Az öreg vizsla azonban nem mozdult, s az orra előtt…?
Ott valami nagyon furcsa vibrált, hol kissé eltűnt, hol újra előtűnt, mintha menne is, nem is, menekülne is, nem is.
Ahogy közeledtek, Dorka, az anyuka egyre nagyobbra nyitott szemmel nézte az előtte villanó kis alakot. Hirtelen eszébe jutott kislány kora, s az is, hogy annak idején miért is kapott karácsonyra egy kölyök vizslát, és miért nevezte el rögtön Andinak.
-Andi! – kiáltotta, de ez már nem a kutyának szólt, hanem a kis tündérlánynak, ami ott vibrált a vizsla orra előtt. Nem volt az nagyobb egy harangvirágnál, kis kék ruhája csillogott a napfényben, áttetsző szitakötőszárnya gyorsan rezgett, úgy lebegett a levegőben. Figyelni azonban ő sem az öreg kutyára figyelt, hanem egy női hangra, egy régen hallott, jól ismert hangszínre, amit valamikor – tündér-élethosszal mérve nem is oly régen -, sokszor hallott…
-Andi! – kiáltotta Dorka, de ő sem a kutyának, hanem a kis tündérnek. - Hát mégis, te élsz! – és potyogni kezdtek a szeméből a könnyek, az öröm, a meglepődöttség, és talán a szomorúság könnyei is, egyszerre, kibogozhatatlanul.
Dorka és Andi, a tündérlány ugyanis egykor jó barátnők voltak. Barátságuk akkor kezdődött, amikor a kíváncsi kis tündérlány belopakodott a nyitott pinceablakon a házukba. Miközben leskelődött, Dorka apukája becsukta az ablakot, így a kis tündér ott rekedt egyedül a sötétben. Egy darabig csak tűrte, de aztán csak elsírta magát, amit a vacsora után csendesen játszogató Dorka meghallott. Mivel bátor kislány volt, lelopakodott a pincébe, rátalált a tündérlányra és kiszabadította. Hálából Andi, a kis tündérlány, rendszeresen meglátogatta, bár ezt a tündér-szokások erősen ellenezték. Összebarátkoztak, s ki tudja, meddig összejártak volna, ha a nagy tündértanács tudomást nem szerez erről, s Andit el nem tiltja a kislánytól.
Dorka akkor vigasztalhatatlan volt. Napokig csak sírt, szülei pedig – akik a tündérek létét mesebeszédnek tartották -, sehogy sem értették, hogyan is lehetne egy képzeletbeli barátot elveszíteni. Végül egy kis kölyökvizslát vettek a lányuknak, akit Andinak neveztek el, azon a néven, amit a kislány sírva emlegetett.
Dorka lassan megvigasztalódott. Teltek az évek, ő felnőtt, s lassan el is felejtette, hogy valamikor ismert egy kis tündérlányt, akit Andinak hívtak. Talán eszébe se jutott volna soha, ha Andi, az öreg nőstény vizsla szagot nem kap, s nem állja a vadat, s Andi, a kis tündérlány nem hallja meg valamikori barátnője hangját, amint épp őt hívja…
