Sípos (S) Gyula: Amikor Jézus cipésznek állt
Hogyan, hogyan nem, azt nem tudom, de az biztos, hogy megtörtént, így mesélik az öregek. Jézus Urunk egy nap felkerekedett, hogy meglátogassa kedves országát és eljött közénk. De hogy fel ne ismerhessük, cipésznek állt, hogy így találkozhasson, beszélgethessen kedvenc népével.
(Nem olyan különös dolog ez, a sátán is körül szokott járni közöttünk, legutoljára építési vállalkozó volt, munkáját könnyen fel lehet ismerni a túlárazott, selejtes anyagokból épített épületektől a ki nem fizetett alvállalkozókig – na de, nem erről akarunk most mesélni.)
Hogy szavamat ne felejtsem, Jézus urunk cipész lett, vándorcipész, nem épp ok nélkül. Városi cipész nem lehetett, ott minden hely foglalt volt, ott uraknak és hölgyeknek gyártottak elegáns lábbeliket. A falvak céhes cipész műhelyeibe se kerülhetett be, ott készültek a gazdák kéményes bőrcsizmái, ott még a kisinasok is büszkén ficeregtek, s tartottak minden helyet a másik elől. Így aztán Jézusra a faluvégi szegénysorok félretaposott, lyukas lábbelijei maradtak, hozomra, majd megfizetemre, de az is csak a hideg idő beálltával, mert a szegény ember jó időben mezitláb jár, kímélve azt az egy cipőjét, ami van neki.
Hanem Jézus urunk szép munkát végzett, híre is kelt hamarosan. Kezébe vette a csálé cipőt, megigazgatta, megfoltozgatta, megtalpalgatta, s mikor visszaadta, az olyan kényelmes volt, úgy odasimult gazdája lábára, hogy még a fájós bütykök is gyógyulásnak indultak! Aki a Jézus mester által megreparált cipőben járt, annak mindnek jó kedve kerekedett! Nem búsult többé, nem veszekedett a párjával, megsimogatta a gyereke fejét, de még a templomba is dudorászva ment!
Feltűnt a nagygazdáknak is, hogy megváltozott a hangulat a szegénysoron, kiderítették az okát, hát ők is elvitték a kényes-fényes csizmájukat, átnézésre a vándorcipészhez. Jézus őket is kedvesen fogadta, cipőjüket megsimogatta, kifényesítette, s azok bizony a nagygazdák, de még a grófok és bárók lábát is ugyanúgy megdédelgették, mint a szegényekét.
Hanem mégis beütött a baj. Amikor valaki a kocsmába indult, vagy épp a pincéjében ivott többet a kelleténél, ha valaki veszekedett, kötözködött, vagy sajnálta a napszámot a szegénytől, verte az asszonyt, kiabált a szomszéddal, vagy épp elvette pajtása játékát – bizony akkor szorítani kezdett a cipő, egyre kényelmetlenebbül érezte magát a viselője, de nem csak a lábában, hanem a szívében is. Volt, aki észbe kapott, s békésen hazament, letette a poharat, kifizette a napszámot, megbékült – de bizony voltak, akik inkább duhajkodni akartak, mert szerették a rosszat.
Így történt aztán, hogy akármerre járt Jézus urunk, néhány hétnél tovább nem maradhatott, mert kiűzték a faluból, mehetett tovább a másikba, onnan a harmadikba, s még jó volt, ha nem verték el a gazdák a csizmaszárral. Próbálkozott az édes Megváltó, egyik helyen is, másik helyen is, de mindenhol kitelt a becsülete. Hiába bújtatták volna a faluvégi viskókban, a kidőlt-bedőlt falakon átláttak gazduramék, s már futhatott is tovább. Mit tehetett mást szegény Jézus, végül csak vissza kellett mennie kedves angyalai közé, akik már alig várták, mert hát odafent is van ám igazgatni való, s ki más végezhetné el azt, ha nem Ő?
Jézus elment, de a szólás itt maradt, azóta is azt kérdezik egymástól az emberek, ha valaki nagyon hányja-veti magát: na, hol szorít a cipő?
