Sípos (S) Gyula: A bot története
Azt hittem, hogy végül én is be fogok kerülni a frigyládába Áron vesszeje és a törvénytáblák mellé, de most már tudom, hogy ez lehetetlen. Hát igen, a mi közös történetünk Mózessel katasztrófával kezdődött és katasztrófával végződött – na de a kettő között!
Szép és erős fácska voltam Midián lejtőin, ami nagy szó, mert kevés ott a föld és sok a kő, nekem azonban erős gyökereim voltak, kapaszkodtam és nőttem, és kapaszkodtam – aztán jött egy vihar, ami tövestül kicsavart a földből. Megjegyzem, akkor sem én voltam gyenge, hanem a talaj, a köves talaj, a vékonyka kis földréteg, volt az, ami nem tudott megtartani. Így talált rám ő, amikor arra legeltette a nyáját, s mondhatom, mert ez az igazság, hogy rögtön megtetszettem neki, hiszen még ilyen összetört állapotomban is látszott, hogy fiatal vagyok és szép, erős és hajlékony, ráadásul a főgyökerem pont úgy görbült, hogy egy kis faragással csodálatos kampót lehetett belőle csinosítani!
Így lettem Mózes botja. Először csak azt tanultuk meg, hogyan lehet velem egy mozdulattal elkapni a kódorgó bárányt. Egyszerű, csak a kampómat kell beakasztani a lábába, és már vissza is lehet húzni a nyájba… Így dolgoztunk mi ketten, s ez még csak a dolgok eleje!
Ugyan közületek ki tudna kígyóvá változni és aztán vissza bottá? Én megtettem Egyiptomban, nagyobb voltam, mint a fáraók botkígyói, befaltam őket egy szempillantás alatt, meg se kottyantak!
Ha mi kiterjesztettük a kezünket az ég felé, már jött is a zápor, a manna, a fürjek, az erő, a győzelem! Nem akarok nagyképű lenni, Mózes fogott engem, nem én őt – ámbár ki tudná ezt pontosan megmondani, úgy össze voltunk mi forrva -, meg ugye Isten is munkálkodott, de azért ismerjük el, nélkülem nem lenne teljes a kép!
És amikor rávágtam a sziklára és víz folyt abból? Kőből vizet! És amikor földre dobbantam, és abban a pillanatban elhallgatott a nép, hogy Mózesre figyeljen? Na, akkor ki hallgattatta el őket? Na ugye.
Engem Mózes keze faragott, az ő izzadtsága ivódott pórusaimba, tőle lettem fényes és sima, olyan egyek voltunk mi, amilyen eggyé csak válhat egy bot és egy ember. Érthető, hiszen mindig vele voltam, ő meg velem, együtt vezettük a népet át a pusztán, be az ígéret földjére.
Vagyis majdnem be, az ígéret földjére. Csakhogy ott és akkor, a kapuban le kellett volna engem tennie. Az Úr azt mondta neki, szóljon a sziklának, hogy víz folyjék belőle, ő meg… hát igen, velem szólt, rácsapott, rácsaptam a sziklára… És talán hiba volt? Talán nem folyt a víz? Talán nem ihatott az egész nép? Dobott volna félre Mózes, az én testvérem, mint egy megunt fadarabot? Engem?
Hát így történt. Azt mondják, Mózes elbukott, mert nem hitt az Úrnak, hogy a szava elég a vízfakasztáshoz. Lehet, hogy így történt – de én nem hiszem, mert én voltam ott, én tapadtam a kezéhez, én akartam ott lenni, mert mi mindent együtt csináltunk…
Aztán most itt fekszem elhagyatva, fent a hegyen, ahová Mózes meghalni jött. Láthattuk a szent földet, de be nem mehettünk.
Kívül rekedtem. Pedig ott, bent, nőhettem volna hatalmas világfává is ott, elég lett volna beledöfni a talajba, s tudom, százféle termést hozhattam volna! Bizony, Istenig emeltem volna ágaimat, onnan vezetve minden élőt!
Most meg azt látom, ahogy az angyalok viszik őt az egek egeibe, én meg itt heverek a porban.
Katasztrófával kezdődött, katasztrófával végződött.
Pedig milyen szép időket éltünk meg, mi ketten!
