Sípos (S) Gyula: Sámson haja
No igen, a hajam, az én szép, hosszú hajam, amit kés, olló sohse ért. A hajam, ami messziről hirdette: itt van Isten embere Dán törzséből, itt van az anyja méhétől elhívott vezető, nazír, Izrael bírája.
Az lettem volna?
Nem lehettem más és nem is akartam más lenni. Erős voltam és szenvedélyes. Vagy talán nem voltam húsz évig Izrael vezetője? Talán nem szégyenítettem meg a filiszteus kutyákat és nem arattam hatalmas győzelmeket felettük?
Ha magamnak is ilyen erővel tudtam volna parancsolni, nem ülnék itt, megvakítva a börtönben.
Milyen ostobák is a filiszteusok. Tényleg azt hitték, hogy a hajamban van az erőm?
Igaz, én még hiszékenyebb voltam, mert újra és újra elhittem, hogy engem, a félelmetest, az ijesztőt, a nagyerejűt önmagáért is szerethet egy nő.
Nem mintha sokat udvaroltam volna.
Volt Timmában az a filiszteus nő. Anyám óvott tőle, de ugyan miért hallgattam volna rá? Gyűlöltem a filiszteusokat, de az a nő kellett nekem. Ők uralkodtak rajtunk - én meg majd uralkodok rajta. Olyan indulat volt bennem, olyan erővel vágyódtam rá, hogy még az oroszlánt is ketté szakítottam, amikor ellenem jött, és a lakodalmas népet is elbolondítottam – a friss feleségem meg engem tett bolonddá, már az esküvőn hetében...
Nem tanultam belőle.
A szenvedély győzelmeket adott nekem, de vesztemmé is lett. Nem volt férfi, aki mérkőzhetett volna velem, nem volt sereg, ami legyőzhetett volna. Egy asszonynak mégis sikerült.
Delila, Delila, hogy szerettelek! Sóvárogtam utánad, mindent megadtam neked, eléd hordtam a föld kincseit, úrnővé tettelek, első asszonnyá - de ez nem volt elég neked. Hogy szerettelek, mennyire tetszett vadságod, függetlenséged, mégis simulásod és becézésed. Mindent megadtam volna neked!
„Mondd meg nekem, mitől olyan nagy az erőd, mivel lehet megkötözni téged, hogyan lehet elbánni veled?”
Egy idő után már csak ez érdekelte, ezzel nyúzott naphosszat. Azt gondoltam, csak évődik, le akar győzni, mintha csak játékosan birkóznánk, hát mondtam neki mindenfélét: „Ha megkötöznek hét nyers ínnal, amelyek még nem száradtak ki, akkor elgyengülök, és olyan leszek, mint bárki más.”
Persze ez csak butaság volt, babonaság. Hogyan lehetne Isten erejét, ami nekem adatott, nyers ínnal megkötni?
„Ha jól megkötöznek új kötelekkel, amelyeket még semmire sem használtak, elgyengülök, és olyan leszek, mint bárki más.” Kipróbálta rajtam, ijesztgetett, hogy jönnek a filiszteusok, hát letéptem magamról a köteleket, mintha csak cérnaszálak lettek volna.
Egyre nagyobb butaságokat mondtam neki, azt hittem, közösen mulatunk: „Ha fejem hét hajfonatát beleszövöd a szövőszéken készülő szőttesbe…” - még egy cövekkel is lerögzítette a szőttest, de amikor ijesztgetett, csak kitéptem azt is.
„Hogyan mondhatod, hogy szeretsz, ha nem enyém a szíved? Már háromszor csaptál be, mert nem mondtad meg nekem, mitől olyan nagy az erőd!”
Akkor már minden nap zaklatott és gyötört annyira, hogy végül halálosan meguntam a dolgot. Nem tudtam már, mit gondoljak, mit akar ez az asszony, akit annyira szeretek? Csak nem akar árulómmá lenni? Feltártam előtte egészen a szívemet…
„Ha szeretsz, nem kérdezel többet!”
Nem kérdezett. De ha eddig Delila nyüstölése fárasztott, most a némasága még rosszabb volt. Nem bírtam sokáig elviselni a feszültséget, muszáj volt mondanom valamit.
„Borotva nem érte soha a fejemet, mert Istennek szentelt nazír voltam már anyám méhében is. Ha megnyírnak, odalesz az erőm, elgyengülök, és olyan leszek, mint bárki más.”
Elaltatott a szavával, a mosolyával, a testével, s hittem, a szívével, amiről ma már tudom, sohsem volt az enyém. Mire felébredtem, levágta mind a hét hajfonatomat.
Megnémultam, lemerevedtem, szólni se tudtam. Megértettem, hogy a nő, akit szeretek, akinek egészen odaadtam magam, végig becsapott és kihasznált. Hirtelen minden mosoly, minden játék, minden szenvedély hazugsággá vált… Nincs értelme az életemnek, azt tesztek velem, amit akartok.
Akkor minden erőm elhagyott.
Nem tudom, mennyi idő telt el azóta. A hajam újra kinőtt, volt időm gondolkodni. Vakon a tömlöcben ugyan mi mást tehetnék?
Ha szememre örök éj borult is, lelkemben lassan felderengett az égi fény. Elég volt az önsajnálatból, csüggedésből, levertségből, gyengeségből! Hát a filiszteusok kutyája vagyok én? Csak egy megcsalt férj lennék, aki asszonyként siratja magát, vagy férfi, Izrael bírája? Az a sorsom, hogy bilincsben vesztegeljek, a filiszteusok malmán őröljek, vagy az, hogy Isten embereként lépjek fel a bálványimádó gyerekgyilkos pogányokkal szemben?
Hallom, hogy fent mulatnak a filiszteus fejedelmek. Előbb-utóbb eszükbe fogok jutni, s akkor magukhoz vitetnek, hogy örvendhessenek rajtam.
Meglátjuk majd, ki örül a végén! Rájuk döntöm a házat, ha magam is alákerülök, akkor is – hadd lássa meg a világ, hadd tudja meg Delila, hogy Sámson győztesen tért vissza a lélek sötét mélyéről és bosszút áll mindenért!
Kép: A megvakított Sámson (a szerző rajza)
