Az egyszülött Fiú
Ha egy istenség történetekben mutatja meg magát, az elmesélhető, abból lehet vallás és mitológia. Ha törvényeket ad, azok magyarázhatók és lehet belőlük életszabály és teológia. A Krisztushívők közössége azonban azt hiszi, hogy Isten egy személyben, a názáreti Jézusban nyilatkoztatta ki önmagát – és itt a „kinyilatkoztatás” szónak óriási súlya van! Hiszen az emberek minden korban kutatták az Ég titkait és minden vallásban lehetnek megsejtések Istenről, amelyek azonban beillesztődnek egy többé-kevésbé képzelet szülte mitológiába. Isten önkinyilatkoztatása radikálisan különbözik ettől. A keresztény hitvallás, a Hiszekegy is azzal a problémával néz szembe, hogyan lehet szavakba foglalni a minden szón túlcsorduló igazságot.
Amikor a hitvallásunk bevezet a Szentháromság második személye, a Fiú titkának megértésébe, így kezdi: „Hiszek az egy Úrban, Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, aki az Atyától született az idő kezdete előtt. Isten az Istentől, világosság a világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől. Született, de nem teremtmény, az Atyával egylényegű és minden általa lett.”
Mindez rövid összefoglalása Isten önközlésének, Kinyilatkoztatásának, amit az Újszövetség könyveiben többféle megközelítésben, megfogalmazásban olvashatunk. Feloldani és tökéletesen megmagyarázni ugyan nem tudja a paradoxonokat, ellentmondásokat, amelyek a Kinyilatkoztatásban rejlenek – hiszen itt nem pusztán az emberi logika és fantázia működik -, de legalább világosan egymás mellé illeszti azokat, mint hitigazságot.
Hogyan lehet az egy Istennek Fia, aki azonban mégsem teremtmény? Érdemes beleolvasnunk az utolsó vacsorán a Jézus és a tanítványai között zajló beszélgetésbe. Láthatjuk, hogy a három évi együttlét is kevés volt arra, hogy az apostolok ennek a titoknak a megértéséhez eljussanak:
„Ha engem megismertetek volna, Atyámat is ismernétek. De mostantól fogva ismeritek és láttátok őt. Ekkor Fülöp kérte őt: Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és az elég nekünk! Jézus így válaszolt neki: Annyi idő óta veletek vagyok, és nem ismertél meg engem, Fülöp? Aki engem látott, az Atyát látta. Hogyan mondhatod hát: ‘Mutasd meg nekünk az Atyát’? Nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem? Az igéket, amelyeket én mondok nektek, nem magamtól mondom, hanem az Atya, aki bennem lakik, ő cselekszi a tetteit. Higgyetek nekem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem. Ha másért nem, hát legalább a tettekért higgyetek.” (Jn 14, 7-11)
Érthető a tanítványok tanácstalansága, hiszen Jézus egyszerre állítja azt, hogy „Én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10,30), ugyanakkor azt is, hogy az „Atya nagyobb nálam” (Jn 14,28). Azt mondja, hogy csak azt teszi, amit az Atyánál látott és amit az Atya mond neki, mindenben az Atya akaratát követi, ugyanakkor azt is, hogy az „amint az Atyának élete van önmagában, ugyanúgy megadta a Fiúnak is, hogy élete legyen önmagában” (Jn 5,26) – ezért Ő szabadon ítélhet életről és halálról…
Az ószövetségi szent író megsejt valamit Isten belső életéből és a Fiút a Bölcsességként megszemélyesítve írja le. (Ennél többet nem tud, hiszen a Szentháromság titka – Isten belső élete és az, hogy a történelem egy adott pillanatában és helyén a Fiú majd megtestesül - rejtve volt még az angyalok előtt is, így arról az egyistenhívő izraeli bölcs sem tudott beszélni.)
„Alkotó munkája elején teremtett az Úr, ősidőktől fogva, mint legelső művét. Az idők előtt alkotott, a kezdet kezdetén, a föld születése előtt. Amikor létrehozott, még ősvizek sem voltak, és a forrásokból még nem tört elő víz. Mielőtt a hegyek keletkeztek volna, korábban hívott létre, mint a halmokat, amikor a földet és a mezőket még nem alkotta meg, és a föld első rögét sem. Ott voltam, amikor az eget teremtette, s az ősvíz színére a kört megvonta, amikor a felhőket fölerősítette, s az ősforrások erejét megszabta; amikor kijelölte a tenger határát – és a vizek nem csaptak ki –, amikor megrajzolta a föld szilárd részét. Ott voltam mellette mint a kedvence, napról napra csak bennem gyönyörködött, mindig ott játszottam a színe előtt. Ott játszottam az egész földkerekségen, s örömmel voltam az emberek fiai között.” (Péld 8,22-31)
Amikor Pál apostol a missziós útjai során a názáreti Jézus Krisztusról szóló örömhírt, evangéliumot hirdeti, hol az isteni, hol az emberi oldalról próbálja megfogalmazni ugyanezt az igazságot. A kolosséi közösségnek így ír: „Ő a láthatatlan Isten képe, az elsőszülött minden teremtmény előtt. Mert benne teremtetett minden a mennyen és a földön, a láthatók és a láthatatlanok, akár trónusok, akár uralmak, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok: minden általa és reá nézve teremtetett. Ő előbb volt mindennél, és minden őbenne áll fenn.” (Kol 1, 15-17)
A legpontosabb megfogalmazást – Isten irányából megvilágítva az igazságot -, majd János apostol írja le, sok évvel később, evangéliumának kezdetén, a híres prológusban:
„Kezdetben volt az Ige (a Szó, a Logosz), és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. (…) Az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a világba jött. A világban volt, a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, övéi azonban nem fogadták be. Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek az ő nevében, akik nem a vérből, sem a test ösztönéből, sem a férfi akaratából, hanem Istenből születtek. Az Ige testté lett, és köztünk lakott, és mi láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttének dicsőségét, aki telve volt kegyelemmel és igazsággal. (…) Mi mindnyájan az ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre halmozva. Mert a törvényt Mózes által kaptuk, a kegyelem és az igazság pedig Jézus Krisztus által valósult meg. Istent soha senki nem látta: az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki.” (Jn 1,1-18)
(Képzeljük el – írtam már le több könyvebben is, bővebben -, hogy mi volt akkor, amikor még csak Isten létezett, de még Ő sem szólalt meg, csak csendben szemlélte önmagát. Mi volt az első szava? „Én vagyok” – ahogy Mózesnek nevezte önmagát az égő csipkebokorban -, én vagyok a lét teljessége, az egyedüli, „aki Van”… Ez az első kimondott Szó, a Logosz: Isten kimondja és szemléli önmagát, Isten az Istent, Atya a Fiút… A Fiú első szava pedig az Atyának – és az Atya válasza a Fiúnak -, a Fiú Isten önkinyilatkoztatása: Szeretlek… Ő a Szentlélek Isten, a Szentháromság harmadik személye…)
A Fiú istenségének megvallása elválasztja a kereszténységet az összes többi egyistenhívő vallástól. (Amikor Mohamed vallási tanokat kezd hirdetni az embereknek, ő se tud ezzel a Kinyilatkoztatással mit kezdeni, ezért megtagadja Jézus istenségét…) Ami azonban ennél is megrázóbb és csodálatosabb, és ami a Kereszténység mérhetetlen vonzerejét adja, annak kifejtése még csak ezután következik a Hitvallásban: a Isten emberré lesz és teljes közösséget vállal velünk, mert Isten szeret minket és értünk még a kereszthalált is vállalja…
Hiszekegy-sorozat, Sípos (S) Gyula (szeretetfoldje.hu)
