Az egy Úr
A Hiszekegy második nagy része így kezdődik: „Hiszek az egy Úrban, Jézus Krisztusban…” Jézus Krisztus első tanítványai – egyistenhívő zsidó férfiak és nők -, mesterük feltámadása után azzal a kérdéssel szembesültek, hogy mit mondjanak a Messiásról: ember volt vagy Isten, esetleg félisten? Pál apostol így köszönti az efezusbeli testvéreket: „Kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól!” (Ef 1,2) Az „Úr” kifejezés eddig Istennek volt fenntartva, de ha az Atya az Isten, akkor ki az Úr?
A kérdésre többféle válasz is adható: lehet csak ember, lehet Isten, aki valamilyen látszat-testet öltött magára, lehet félisten – de ezek közül egyik sem volt elfogadható a keresztényeknek, miközben nehezen tudták megfogalmazni, hogy mit is tartanak igazságnak. Most nézzük meg először, miért nem helyes válasz a fent felsoroltak egyike sem, hogy aztán rátérhessünk arra, mit erről a Hitvallásunk.
A legegyszerűbb megoldás az lett volna, ha elfogadják, hogy Jézus egyike a félisteneknek, akikkel tele vannak a környező népek mitológiái. Ezek szerint egy isten vagy istennő emberi, vagy állati alakot ölt, esetleg természeti erőként jelenik meg és így nemz gyermeket egy halandónak. Héraklész (Herkules) például Zeusz (Jupiter) főisten és a halandó Alkméné királyné gyermeke volt. Kitűnt erejével, csodálatos tetteket vitt véghez, halála után pedig „megistenült” és oltárokat emeltek tiszteletére. (Érdekességként: az egyik leggonoszabb római császár, Commodus a római Héraklésznak gondolta magát, így szállt be a gladiátorjátékokba és istenként ünnepeltette magát…)
Miért is ne lehetne Jézus félisten? Hiszen a Teremtés könyvében is azt olvassuk, hogy „óriások voltak a földön azokban a napokban – azután, hogy az Isten fiai bementek az emberek leányaihoz, és azok szültek –, ezek az ősidők erős, híres férfiai” (Ter 6, 4). Csakhogy az „Isten fiai” kifejezés a lázadó és bukott angyalokat jelenti, akik – többek között ezzel a tettükkel is -, megrontották az egész földet, s azt végül a vízözönnel kellett megtisztítani. (A gonosz lelkek pedig ezután elveszítették a lehetőséget az anyag közvetlen manipulálására.) Izrael pedig következetesen tagadta, hogy a láthatatlan és kimondhatatlan nevű Isten emberi alakot öltene és asszonnyal paráználkodna, hogy így utódot nemzzen. A keresztények számára szintén elfogadhatatlan volt, hogy Jézus csak egyike lenne a sok félistennek, mitológiaivá szürkülő alaknak, aki a világban járt. Ha ugyanis Jézus félisteni lény, akkor mi, egyszerű halandó emberek nem tudjuk követni őt és nem tudunk a tanítványai lenni, akik „olyanok lesznek, mint mesterük”. Akkor szakadék van közte és köztünk, akkor nincs megváltás és sohasem nyílik meg a menny az emberek előtt.
A kr. utáni első század végére erősödik meg a gnosztikus irányzat, ami azt vallja, hogy Jézus csak ember volt, de olyan ember, aki „beavatott” volt a titkos, ezoterikus, misztikus tanokba – hasonlóan az akkor népszerű Mithrasz-kultuszthoz -, és ezt végig járva végül megistenült. Ha tehát mi is beavatást nyerünk ezekbe, akkor mi is istenekké (és minden moralitás fölöttivé) lehetünk. Ez azonban nyilvánvalóan csak a kevesek kiváltsága, és esetleg sok életet kell végig élni (reinkarnáció), míg elérhetjük ezt az állapotot a különböző fokozatokon keresztül. Az önmegváltásnak ez az elképzelése nyilvánvalóan szemben állt a tanítványok hitével, ami szerint „megigazulásukat ingyen kapták, Isten kegyelmének erejéből, Jézus Krisztus megváltása árán” (Róm 3,24). Ráadásul elismerve saját emberi természetünk gyengeségeit, lehetetlennek bizonyult, hogy bárki, akár jó tettekkel, akár testi-lelki gyakorlatokkal, szellemi megvilágosodással vagy varázslással át tudná hidalni az Isten és ember közötti szakadékot. Ha tehát Jézus csak egy „beavatott” ember volt, akkor mi nem vagyunk megváltva és nem lehetünk Isten gyermekei.
Hasonló problémát vet fel, ha Isten csak valamilyen látszat-testet vett fel és úgy élt közöttünk. (Ez köszön vissza máig azokban az elképzelésekben, hogy Jézus és Krisztus két külön valóság, és a szellemi Krisztus el is hagyta Jézust a kereszten, mert Isten nem szenvedhet…) Ha a Názáreti Jézus csak látszat-ember, akkor egyrészt Isten nem vállalt teljes közösséget velünk, másrészt mi sem tudjuk követni őt, hiszen mi valódi emberek vagyunk, örömökkel és bánatokkal, jóval és rosszal együtt, szenvedéssel megélt életünkben.
Pál apostol a Filippiekhez írt levelében így próbálta összegezni Jézus Krisztus valóságát és Úr voltát: „Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt. Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr.” (Fl 2, 5-11)
Jogosan tesszük fel azonban a kérdést, hogy mit jelent az „Istennel való egyenlőség” és a „kiüresítés”. Erre a választ a Hitvallás olyan módon adja meg, ami összefoglalja mindazt, amit evangéliumok és az apostoli levelek leírtak.
Hiszekegy-sorozat Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
