Mi Atyánk – az összetartozás imája
A krisztusi lelkület csodálatos összegzése a Miatyánk. Szövege komoly összefoglalása annak, amit a Messiás gondolt, érzett és megélt Istennel, az Atyával való kapcsolatából. Az ima első szava önmagában is forradalmi újdonság volt a saját korában, s az nekünk is, bár mi már megszoktuk, elkoptattuk és ezért észre se vesszük, milyen mély tartalom, radikális fordulat rejlik benne.
Jézus azt mondja: „Ezért ti így imádkozzatok: Mi Atyánk…” (Mt 6, 9)
Abban az időben Isten sok minden lehetett, de Atya – ez nem. Isten lehetett a Seregek Ura, a nagyhatalmú, Izraelt győzelemre vezető Úr. Lehetett JHVH, akinek a neve se kimondható. Adonáj, aki mindig számon kéri a legkisebb vétkeket is. Nyomozó-isten, vagy Érdektelen-isten, aki nem nagyon törődik követőivel, de elvárja az áldozatokat és a törvény szigorú betartását. Harcos Úr, aki tiltja a pogányokkal való érintkezést. Teremtő, aki tisztátalannak mondja saját teremtényét… azaz félreértett és félremagyarázott Isten, akit követői hamis istenképek szövetébe öltöztettek, hogy mellette (bizonyos szabályokat betartva) nyugodtan élhessék életüket.
Jézus Krisztus azonban Istent Atyának, apukának mondja – és ez botrányos! „Ezért a zsidók még inkább életére törtek, mivel nemcsak megszegte a szombatot, hanem az Istent is Atyjának mondta.” (Jn 5, 18)
Nem olyan könnyű megérteni Isten atyaságát! Ma is sok keresztény él közöttünk, akinek erősebb és élőbb viszonya van az ételhez, italhoz, mint Istenhez. Atyának nevezzük Istent, de értjük-e, mit mondunk? (Idős keresztapám még atyának mondta az édesapját, mi már ezt se mondjuk, így az „atya” szót jórészt megfosztottuk érzelmi tartalmától is!)
Még rosszabb, ha saját apaképünk egyébként is sebzett, megtört. Ha apánk nem törődött velünk, vagy épp mindig ránk kényszerítette akaratát, ha erőszakos volt vagy alkoholista… ennek élménye óhatatlanul is kihat istenképünkre is. „Ha Isten is olyan atya mint a részeges apám – köszönöm, nem kérek belőle!” Lelki sebeink, kisebbrendűségi érzéseink, szorongásaink miatt is távol lehet érezhetjük magunkat az Úrtól: „Lehet, hogy Isten mindenkit szeret, de engem biztos nem…”
Még ha vallásosak vagyunk is, még ha imádkozunk is, a lelki sérülések, gátak és elfojtások miatt Isten atyasága csak távoli kép marad nekünk. Hogy mennyire nehéz lehet még a legáldottabb, legszentebb embereknek is megérteni Isten atyaságát, arra legjobb példát épp a szent család adja. A szentírási történet szerint a tizenkét éves Jézust felviszik szülei a jeruzsálemi templomba (ez a férfivá avatási szertartás időpontja, ma úgy is mondhatnánk, hogy Jézus bérmálása) ott pedig leszáll rá a Szentlélek – Jézus ezt olyan megrázó és felkavaró élményként éli meg és olyan kinyilatkoztatást kap, hogy ott ragad a templomban, József és Mária ott találnak rá harmadnap:
„Mikor meglátták őt, elcsodálkoztak, és anyja ezt mondta neki: Fiam! Miért tetted ezt velünk? Íme, apád és én bánkódva kerestünk téged. Ő pedig ezt felelte nekik: Miért kerestetek engem? Nem tudtátok, hogy nekem az én Atyám dolgaiban kell lennem? De ők nem értették meg, amit nekik mondott. Akkor hazatért velük. Elment Názáretbe, és engedelmeskedett nekik. Anyja megőrizte szívében mindezeket a szavakat. Jézus pedig növekedett bölcsességben, korban és kedvességben Isten és az emberek előtt.” (Lk 2, 48-52)
Mi volt ez a hatalmas erejű Kinyilatkoztatás? Az, hogy Isten – Atya, Apuka! Értsük helyesen: Jézusnak addig József volt az atya, az apuka. Magától értetődően mindig őt szólította így. Nem szabad úgy elképzelnünk Jézust, hogy a pelenkázásra szoruló, önállóan enni sem tudó kisbabában ott kucorog egy „isten”, aki mindent tud és mindent ért. Jézus nem volt skizofrén, hanem tökéletesen ember (és tökéletesen Isten). Tökéletesen megélte a maga emberségét annak minden kiszolgáltatottságával és neki is tanulnia kelett... Senki sem súgta a fülébe hároméves korában, hogy „tulajdonképpen nem is József a te apukád”!
Figyeljük meg, hogy sem Mária, sem József nem érti Jézus szavait. „De ők nem értették meg, amit nekik mondott.” Jézus édesanyja és nevelőapja szentek voltak és valószínűleg a legtökéletesebb család, a földön – de egyben saját koruk gyermekei. Még a Szűzanya sem – pedig Mária tisztában volt Jézus foganásának minden körülményével! – még ő sem gondolt úgy mindennapi imáiban Istenre, hogy Ő az Atya, az Apuka!
Jézus tanítványai sem értik - Krisztus feltámadása és a Szentlélek kiáradása előtt - Isten atyaságát. János evangéliumában olvasható párbeszéd tökéletesen megmutatja a tanítványok értetlenségét:
„Fülöp kérte őt: Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és az elég nekünk! Jézus így válaszolt neki: Annyi idő óta veletek vagyok, és nem ismertél meg engem, Fülöp? Aki engem látott, az Atyát látta. Hogyan mondhatod hát: ‘Mutasd meg nekünk az Atyát’? Nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem? Az igéket, amelyeket én mondok nektek, nem magamtól mondom, hanem az Atya, aki bennem lakik, ő cselekszi a tetteit. Higgyetek nekem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem. Ha másért nem, hát legalább a tettekért higgyetek. Bizony, bizony mondom nektek: Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi majd végbe, amelyeket én teszek, sőt nagyobbakat is tesz majd azoknál, mert én az Atyához megyek. Bármit kértek az én nevemben, megteszem azt, hogy az Atya megdicsőüljön a Fiúban. Ha valamit kértek tőlem az én nevemben, megteszem azt.” (Jn 14, 8-14)
Jézus a Miatyánk első szavában az Istennel való radikális összetartozást mutatja meg. Ő ezt éli és ebbe az atyai házba hív minket is! Nincs többé távolság az Atya és közöttem! Nincs semmi, ami Őt visszatarthatná attól, hogy szeressen! Nem én szerettem meg Őt, hanem Ő, az Atya az, aki szeret engem! Pál apostol vallomását megvallhatjuk mi is: „Abban ugyanis biztos vagyok, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem jövendők, sem erők, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat minket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van!” (Róm 8, 38-39)
Amikor Jézus imádkozik, a betegek meggyógyulnak, a gonosz lelkek elmenekülnek és még a halottak is feltámadnak – miért? Mert Jézus Krisztus tudja és éli az Atyával való teljes összetartozását, így Isten minden szeretete és ereje az övé is! A Miatyánk első szava arra hív minket, hogy mi is éljük ezt, és akkor a mi imánk is ugyanilyen erőteljes és hatékony lesz. „Bizony, bizony mondom nektek: Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi majd végbe, amelyeket én teszek, sőt nagyobbakat is tesz majd azoknál, mert én az Atyához megyek.” (Jn 14, 12)
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
