Krisztusi só és világosság
Jézus a hegyi beszéd elején, a nyolc boldogság elmondásakor teljesen azonosítja tanítványait önmagával és az Istentől küldött prófétákkal. „Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak és üldöznek benneteket és hazudozva minden rosszat rátok fognak énmiattam. Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a mennyben a jutalmatok! Így üldözték előttetek a prófétákat is.” (Mt 5, 11-12) Ebben az azonosításban azonban nem csak a rosszat, az üldöztetést, és nem is csak a halál utáni nagy örömet és mennyei jutalmat tárja a hallgatói elé, hanem a hatalmas, Istentől jövő megbecsültséget is. A kiválasztottságról és az ezzel járó felelősségről egyaránt beszél amikor ezt mondja:
„Ti vagytok a föld sója. Ha a só ízét veszti, ugyan mivel sózzák meg? Nem való egyébre, mint hogy kidobják, s az emberek eltapossák. Ti vagytok a világ világossága. A hegyen épült várost nem lehet elrejteni. S ha világot gyújtanának, nem rejtik a véka alá, hanem a tartóra teszik, hogy mindenkinek világítson a házban. Ugyanígy a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat!” (Mt 5, 13-16)
A föld sójának lenni, ami ízt ad az életnek! Világ világosságának lenni, ami fényt hoz az értelmi, érzelmi sötétségben bolyongóknak! Messziről látható hegyen épült városnak, biztos tájékozódási pontnak lenni a megfáradt és kereső vándorok számára! Mindenkinek világítani a házban, a családban, közösségben, egyházban! Ki merne ilyet állítani magáról?
Márpedig Jézus Krisztus ezt állítja rólunk és ezt várja el tőlünk. Milyen hatalmas megbecsültség és egyben milyen teljesíthetetlen, térdre rogyasztó feladat!
Nem kell azonban megrémülnünk. Isten Fia nem kimagasló teljesítményekben látja a prófétai élet, a „só és világosság” megvalósulását. Nem kell új és lenyűgöző matematikai képlettel előállnunk, ami megmagyarázza – már persze az értőknek, a beavatottaknak, az ezoterikusoknak -, a világ eddig homályban maradt igazságát. Nem kell csodálatos művészeti alkotást produkálnunk. Nem kell nagy hadvezérnek lennünk, aki meghódítja a pogány népeket. Nem kell se gazdagnak, se tekintélyesnek lennünk, se szépnek, se okosnak, se egyik vagy másik néphez tartozónak.
Az egyetlen, amit Jézus Krisztus kér tőlünk, azok a jócselekedetek, mégpedig Isten szeretetéhez méltó, Őt megmutató jócselekedetek. Igaz, az ilyen jótettek mögött ott van az az Istenben bízó hit is, ami nélkül nem tudnánk túljutni önmagunkon. A hit által pedig ott vannak Isten ajándékai és adományai, amelyek segítik az emberek javára végzett munkát. Ez lehet valamilyen természetes képesség Istentől jövő megáldása, például a szervező képességé, a beszédkészségé vagy épp az együttérző szívé. (Végső soron ezek is kegyelmi ajándékok, amiket Isten születésünkkor elrejtett természetünkben – „mid van, amit nem úgy kaptál?” – talentumok, amikkel helyesen gazdálkodva százszoros termést hozhatunk.) De lehet olyan természetfölötti karizmatikus ajándék is, amit a Szentlélek által szolgálatra kaptunk, hogy az emberek hasznára legyünk vele, például a gyógyítás és szabadítás ajándéka.
A hit és cselekedetek egységére, a „sóra és világosságra”, az Istent megmutató szeretetre csodálatos példa Kalkuttai Teréz anya élete. Egy idő után a világ sem tudta nem észrevenni munkája hősiességét és természetfeletti indíttatását. Egyszer egy látogatója azt mondta neki: „Én ezt semmi pénzért sem vállalnám!” Mire Teréz anya azt válaszolta: „Én sem! Csakis Istenért!” Életével megdicsőítette Istent, követőit és az általa segítetteket is arra tanította, hogy mindenért Istennek adjanak hálát.
Pál apostol azt írja a tesszaloniki híveknek: „Ezért állandóan imádkozom értetek, hogy Istenünk méltóvá tegyen benneteket a meghívásra és tökéletessé ajóra való törekvésben s a hitből fakadó tettekben. Így dicsőül meg Urunk Jézus neve bennetek, és ti is őbenne, Istenünknek és Urunknak, Jézus Krisztusnak kegyelméből.” (2Tessz 1, 11-12)
Ha elvétjük a hitnek és cselekedeteknek szép közösségét és harmóniáját, könnyen tévedésbe eshetünk. Ha csak a jótettekre törekszünk, előbb-utóbb kiégünk, ráadásul könnyen az önmegváltás, az önigazulás mocsarába süllyedhetünk. Márpedig mi nem vagyunk Münchausen bárók, hogy magunkat a hajunknál fogva kiemelhetnénk onnan. Nincs önmegváltás, nem tudunk a jótetteinkből olyan létrát ácsolni, ami felérne az egekig (nem tudunk megistenülni). „Hit nélkül pedig nem lehet senki sem kedves, aki ugyanis az Istenhez járul, hinnie kell, hogy Ő van és megjutalmazza azt, aki Őt keresi.” (Zsid 11, 6)
Ha viszont csak a hitet hangsúlyozzuk, könnyen álszentekké válunk. Jakab apostol a levelében hosszan foglalkozik a hit és cselekedetek egymáshoz való viszonyával. „Testvéreim, mit használ, ha valaki azt állítja, hogy van hite, tettei azonban nincsenek? Üdvözítheti a hite? Ha valamelyik testvérnek nincs ruhája és nincs meg a mindennapi tápláléka, és egyiketek így szólna hozzá: „Menj békében, melegedj, és lakjál jól!”, de nem adnátok meg neki, amire testének szüksége van, mit használna? Ugyanígy a hit is, ha tettei nincsenek, magában holt dolog. Azt is mondhatja valaki: „Neked hited van, nekem meg tetteim.” Ha tettek nélkül megmutatod nekem a hitedet, tetteim alapján én is bebizonyítom neked a hitemet. Hiszed, hogy csak egy Isten van, s jól is teszed. Ám ezt a gonosz lelkek is hiszik, mégis remegnek.” (Jak 2, 14-19)
„Mert ahogy lélek nélkül halott a test, a hit is halott tettek nélkül.” (Jak 2, 26)
Jézus Krisztus a nyolc boldogság, a krisztusi lelkület megmutatása után arra hív minket, hogy legyen bennük hit, erő és bátorság rálépni a jótettek útjára. Merjünk kiállni – a szavak is jótettek, ha a jót munkálják a hallgatókban – és Krisztus világosságával világítani. Legyünk só, amely ízt és tartósságot ad – ebben az összeomló korban is - a világnak. Legyünk város, Isten városa, Isten országa, amely bennünk és közöttünk van, a beteljesedésig és örökké.
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
