Boldogok az irgalmasok
Az egyik legnagyobb csapás ami sújtja a világot, Isten természetének félreértése. Az első emberpár bukása után a gonosz lélek befolyása alá került a földön az Istenről való gondolkodás. Isten elképzelése egyre inkább a gonosz természetét, képét öltötte magára. Isten ereje helyébe a sátán erőszakossága, Isten uralma helyébe a sátán hatalmaskodása, az egyszerű hit bizalommal teli gesztusai helyébe a véres áldozatokkal való üzletelés és bálványimádás került.
Isten azonban mindig szerette volna megértetni az emberekkel a valódi természetét. Amikor Mózes arra kéri Őt, hogy hadd láthassa, akkor elvonul előtte, Mózes pedig extázisban így kiált:„Az Úr, az Úr, irgalmas és könyörülő Isten, hosszantűrő, gazdag kegyelemben és hűségben. Kegyelmét megtartja ezeriziglen, megbocsátja a vétket, a hibát, a bűnt, de nem hagyja egészen büntetés nélkül, hanem az atyák vétkét számon kéri fiaiktól és unokáiktól harmad- és negyed-íziglen.” (Kiv 34, 6-1)
A Frigyládában ott a Tízparancsolat, tetejét pedig a „kiengesztelődés arany fedele” takarja a két kerubbal – ezt látja a vonuló nép, hogy értse, Isten kiengesztelődött és szövetséget kötött velük, szereti őket, tanácsaival, törvényeivel az igaz élet útján vezeti őket és gondoskodik szükségleteikről is: „Ez az egyetlen takarója, amelybe beburkolja testét. Különben mi alatt hálna? Ha hozzám kiált, meghallgatom, mert irgalmas vagyok.” (Kiv 22, 26)
Az Ószövetség népe újra és újra az irgalmas Istenhez fordul: „Uram, irgalmazz nekünk, mert benned remélünk! Reggelente légy erős karunk, és gyámolunk a szükség idején.” (Iz 33, 2)
A prófétai könyvek ismételten tanúságot tesznek az Úr irgalmas szeretetéről. Egy példa a sok közül Ámosz könyvéből: „Ezt mutatta nekem az Úr, az Isten: Amikor a fű sarjadni kezdett, lám, sáskák érkeztek, nagy sáskák, miután a király le-kaszált. Amikor az ország zöld mezejét pusztí-tották, így szóltam: „Uram, Isten, kérlek, irgal-mazz! Hogyan állhat fenn Jákob, amikor oly pa-rányi?” És az Úr megkönyörült. „Nem fog bekö-vetkezni” - mondja az Úr, az Isten.” (Ám 7, 1-3)
Jézus Krisztus nyilvános működésekor Isten mindenki iránt irgalmas szeretetét mutatta meg az embereknek. Meggyógyította a betegeket, megszabadította a gonosz lelkek rabságában sínylődőket, tanításában Istent irgalmas Atyának nevezte. Amikor a magukat igaznak valló képmutatók vádolták őt és a körülötte lévőket, a Törvény és a Próféták szavai idézte nekik: „Menjetek és tanuljátok meg, mit jelent: Irgalmasságot akarok, nem áldozatot. Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem hogy a bűnösöket.” (Mt 9, 13) – és valóban, hát nem bűnösök vagyunk valamennyien? Csak a kevély, önigazult ember hiszi azt, hogy megállhat Isten szentsége, tisztasága és igazsága előtt…
Az írástudók törvénymagyarázataikkal vissza-élve elviselhetetlen terheket raktak a szegén-yekre - Jézus így feddte őket: „Ha tudnátok, mit jelent: Irgalmasságot akarok, nem pedig áldo-zatot, nem ítélnétek el az ártatlanokat.” (Mt 12, 7-8)
Isten nem kényúr, nem erőszakos rabló és nem kegyetlen gyilkos, hanem irgalmas szívű, szerető Atya.
Amikor Jézus Krisztust egy írástudó sarokba akarja szorítani, a Főparancsról kérdezi. A Messiás idézi neki a tökéletes Isten- és emberszeretet parancsát („Szeresd Uradat, Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, felebarátodat pedig, mint saját magadat.” – Lk 10, 27), a férfi azonban önmagát igazolni akarván, megkérdezi tőle, hogy ki is az ő felebarátja? (A leszűkítő értelmezés szerint csak a saját népemhez, vallásomhoz tartozó ember – az alábbi példabeszédben a pap és levita igen, a szamariai pedig nem.) Jézus a kérdésre az irgalmas szamaritánus példabeszédével válaszol:
„Egy ember Jeruzsálemből Jerikóba ment. Rablók kezébe került. Ezek kifosztották, véresre verték, és félholtan otthagyták. Történetesen egy pap tartott lefelé az úton. Észrevette, de elment mellette. Ugyanígy közeledett egy levita is. Látta, de továbbment. Végül egy szamariainak is arra vitt az útja. Amikor meglátta, megesett rajta a szíve. Odament hozzá, olajat és bort öntött a sebeire és bekötözte, magát az embert pedig felültette teherhordó állatára, elvitte egy fogadóba és ápolta. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak ezzel a kéréssel: Viseld gondját, és ha többet költenél, visszatérve megadom neked.
Mit gondolsz, e három közül ki volt az igazi felebarátja annak, aki a rablók kezébe került?”
„Aki irgalmas szívű volt iránta” - felelte.
Jézus így folytatta: „Menj és tégy te is hasonlóképpen.” (Lk 10, 30-37)
Láthatjuk tehát, hogy Isten – és a hozzá tartozó ember – jellemvonása az irgalmasság, az irgalmas szeretet. Isten így közeledik hozzánk, szeretete önzetlen és ingyenes - de nem automatikus és nem független a mi válaszunktól! Aki visszaél az Atya szeretetével, türelmével, végül tettei gyümölcsét eszi majd. Ezért Jézus nyomatékosan figyelmezteti tanítványait amikor imádkozni tanítja őket („s bocsásd meg a vét-keinket, amint mi is megbocsátottunk az ellenünk vétkezőknek” - Mt 6, 12): „Ha megbocsátjátok az embereknek, amit vétettek ellenetek, mennyei Atyátok is megbocsát nektek. De ha nem bo-csáttok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg bűneiteket.” (Mt 6, 14-15)
Értjük most már, hogy a nyolc boldogság ötödik boldogmondása miért egyszerre jelen idejű és feltételes módú jövő idejű: „Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak.” (Mt 5, 7)
Jelen idejű, hiszen boldogok már itt a földön, mert Isten természetének rájuk áradó (szívükből feltörő) békéjét és irgalmas, gondviselő szeretetét élvezhetik. Boldogok, mert „együtt mozognak” az Úrral és így világ kihívásaira az Ő akarata szerint képesek válaszolni.
És végül boldogok, mert halálukkor az Úr nem Bíróként áll majd előttük (ki bűntelen, ki állhat meg Isten igazságos ítélete előtt?), hanem irgalmas Atyaként.
Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak.
Sípos (S) Gyula, www.szeretetfoldje.hu
