Boldogok, akik sírnak
A Római birodalom idején talán soha addig nem látott magasságba emelkedett az erő és a hatalom kultusza. A rómaiak mindenhol ott voltak és mindent uraltak. Békéjük a fegyverek békéje, cirkuszi szórakozásuk a gyilkos erő és kegyetlen ügyesség diadalának ünneplése. Császáruk már életében istenné vált, akinek szobrot kellett állítani és előtte áldozatot bemutatni. A legutolsó római polgár is előjogokat élvezett a Birodalom legtávolabbi csücskében is, életét és tulajdonát az egész birodalom ereje védte. Ennek az erőnek és hatalomnak a vonzereje, példája alól senki, még ellenségei sem tudták kivonni magukat. Gyengének, kicsinek, megalázottnak lenni szégyenletes, férfihoz méltatlan rabszolga-létnek tűnt. Aki Róma uralma ellen akart fordulni, az még erősebb és hatalmasabb akart lenni, a győzelem érdekében. Ha másképp nem megy, majd Isten legyőzhetetlen, mindent lesújtó erejével!
Ilyen általános lelki közegben szólal meg Jézus és azt tanítja: „boldogok, akik sírnak…”
A Hegyi beszéd második boldogmondása egyszerre megütköztető, megrázó és felszabadító: „Boldogok, akik sírnak (szomorkodnak), mert majd megvigasztalják őket.” (Mt 5, 4)
(Lukács a harmadik helyen hozza, talán még erőteljesebben: „Boldogok vagytok, akik most sírtok, mert nevetni fogtok.” (Lk 6, 21) Ugyanő szerint Jézus hozzáteszi: „Jaj nektek, akik most nevettek, mert sírni és jajgatni fogtok!” (Lk 6, 25))
Ez a sírás és szomorkodás megütköztető, mert ellene megy a szokásoknak és elvárásoknak (főleg férfiakról szólva!). Megrázó, mert teljesen átírja Istenről való elképzeléseinket is. Felszabadító, mert nem kell többé mások által elvárt személyiség-szerepeket eljátszanunk, hazudnunk és alakoskodnunk, felvállalhatjuk töredékességünket, törékenységünket, fájdalmunkat és elveszettségünket is.
Ez a sírás és szomorkodás azonban nem csak az emberi személyiség, egzisztencia önmagára találásának és őszinteségének sírása. Nem csak az Isten általi elfogadottságban felszabaduló, megtisztító sírás - bár ez is! -, hanem az Istennel együtt munkálkodó közösség, Izrael állapotának kifejezése is: „Sírva mennek előre, míg a magot szórják, de ujjongva jönnek visszafelé és összegyűjtik kévéiket.” (Zsolt 126, 6)
Ez a sírás és szomorkodás a személyes és közösségi fájdalom és elbukottság jajszava, de az Istenhez térés sírása is. Ahogy Jeremiás próféta írja: „Azokban a napokban és abban az időben Izrael fiai visszatérnek. Sírva jönnek majd meg, az Urat, az ő Istenüket keresve.” (Jer 50, 4) A Szentírás leírja a fogság évei után, a második Templom építése idején, a Törvény felolvasása utáni sírást és szomorkodást, de azt is, ahogy ez a hazatérés örömévé, ünnepévé válik.
(Természetesen a sírás-nevetés ellentétpárnak van egy, a földi életen messze túlmutató dimenziója is. Jézus Krisztus tanítása szerint az Ítélet után az üdvözült lelkek örülnek és nevetnek az „mennyek országában”, az elkárhozottak pedig az „örök tűzre”, illetve a „külső sötétségre” vettetnek, ahol nem lesz más, csak „sírás és fogcsikorgatás”.)
Az ószövetségi próféták újra és újra felszólítják a népet: „Ezt mondja az Úr: Késedelem nélkül térjetek vissza hozzám teljes szívetekből, böjtölve, sírva és gyászolva.” (Jo 2, 12) Ez a teljes lényünkkel Istenhez térés az, amit Jézus Krisztus boldognak mond – és épp ez az, ami Jézus fellépésének idejére háttérbe szorul.
A megszállás alatt élő Izraelben a farizeusok a törvény kímélet nélküli megtartását és mindenki más kirekesztését vélték megoldásnak, a zelóták fegyveres forradalomban reménykedtek (a náluk is radikálisabb szikáriusok koruk terrorista merénylői voltak), a szadduceusok pedig a hatalomhoz való simulás, alkalmazkodás útját választották. Még Keresztelő Szent János is – aki pedig meghirdette a bűnbánatot, mint az Istenhez való visszatérés útját! -, olyan Megváltót várt, aki erősebb mindenkinél, aki tűzzel és Szentlélekkel keresztel, aki szétválasztja a búzát és a pelyvát és ez utóbbit tűzre veti – csak hát milyen tűzre? (Erre majd csak Jézus Krisztus feltámadása és a Szentlélek kiárasztása adja meg a választ.)
Keresztelő Szent János erős, férfias, a nélkülözéseket Istenért tűrő ember, aki komoly kinyilatkoztatást kap Jézusról, hogy Ő a Krisztus (látja a Szentlelket leszállni rá az ígéret szerint), - de még ő is kételkedni kezd szívében, hallva Jézus tanításairól és életmódjáról. Elküldi hozzá két tanítványát (a történet azért is szép, mert Jézus egy boldogmondással zárja le a végén):
„Amikor a két férfi Jézushoz ért, előadta: „Keresztelő János küldött el minket hozzád, hogy kérdezzük meg: Te vagy-e az eljövendő, vagy mást várjunk?” (Jézus) Épp sokakat meggyógyított különféle bajokból, betegségekből, és megszabadított gonosz lelkektől, a vakoknak pedig visszaadta a látásukat. Ezért így felelt nekik: „Menjetek és jelentsétek Jánosnak, amiket láttatok és hallottatok: vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, süketek hallanak, halottak feltámadnak, a szegényeknek meg hirdetik az evangéliumot. Boldog, aki nem botránkozik meg rajtam!” (Lk 7, 18-23)
Nem könnyű megérteni a Messiást!
Szeretnénk inkább most nevetni – de aki most nevet, aki evilág vígasztalásaiban reménykedik, aki a gazdagságot, az elfogadottságot akarja, aki önmagát felmagasztalja, az ugyan most nevethet – de az ítéletkor sírni fog. Aki pedig most sír… Lukács evangéliumában leír egy csodálatos történetet a Jézus Krisztusban való megbotránkozásról és a Jézusért való sírásról és nevetésről:
„Élt a városban egy bűnös nő. Amikor megtudta, hogy Jézus a farizeus házában van vendégségben, alabástrom edényben illatos olajat hozott. Megállt hátul a lábánál, és sírva fakadt. Könnyeit Jézus lábára hullatta, majd hajával megtörölte, elárasztotta csókjaival, és megkente illatos olajjal.
Mikor ezt a farizeus házigazda látta, így szólt magában: „Ha próféta volna, tudná, hogy ki és miféle az, aki érinti: hogy bűnös nő.”
Jézus akkor hozzá fordult: „Simon, mondanék neked valamit.” Az kérte: „Mester! Hát mondd el!”
„Egy hitelezőnek két adósa volt. Az egyik ötszáz dénárral tartozott neki, a másik ötvennel. Nem volt miből fizetniük, hát elengedte mind a kettőnek. Melyikük szereti most jobban?”
„Úgy gondolom az, akinek többet elengedett” - felelte Simon. „Helyesen feleltél” - mondta neki.
Majd az asszony felé fordulva így szólt Simonhoz: „Látod ezt az asszonyt? Betértem házadba, s nem adtál vizet a lábamra. Ez a könnyeivel áztatta lábamat, és a hajával törölte meg. Csókot sem adtál nekem, ez meg egyfolytában csókolgatja a lábam, amióta csak bejött. Aztán a fejemet sem kented meg olajjal. Ez meg a lábamat keni illatos olajával. Azt mondom hát neked, sok bűne bocsánatot nyer, mert nagyon szeretett. Akinek kevés bűnét bocsátják meg, az csak kevéssé szeret.”
Aztán így szólt az asszonyhoz: „Bűneid bocsánatot nyernek.” (Lk 7, 37-48)
Nincs más hátra, mint hogy feltegyük magunknak a kérdést: mi vajon tudunk-e, merünk-e sírni Isten országáért, egyedül Tőle várva a vígasztalást? Vagy még mindig sóvárogva nézzük evilág nyerteseit, félve az elhúzódástól, félve a kirekesztéstől, félve a világ fölötti szomorkodástól, az Isten országáért való sírástól? Hiszünk-e még Isten vígasztalásában és örömében? Merjük-e vállalni a „nyolc boldogság” kockázatát, vagy megelégszünk a világ által sugallt boldog kikapcsolódással?
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
