Megértjük - és miért mégsem?
Értjük, de félreértjük. A Hegyi beszéd első mondatai csodálatosan illusztrálják, miért és hogyan látjuk önkéntelenül is másként a bibliai szövegeket, mint ahogy azok egykor elhangzottak. Tisztában kell lennünk ezzel, hogy legyen erőnk és bátorságunk magunkat is felülvizsgálnunk és kutatnunk Isten (a Szentírásban leírt) kijelentései mélységeit és magasságait.
A Hegyi beszéd kezdete: Jézus „a tömeg láttára fölment a hegyre és leült. Tanítványai köréje gyűltek, ő pedig szólásra nyitotta ajkát. Így tanította őket:” (Mt 5, 1-2)
(Lukácsnál másképp olvassuk: ott Jézus épp lejött a hegyről, miután imádságban kiválasztotta és magához hívta a Tizenkettőt… a két változat összehasonlító elemzésétől azonban most megkímélem a tisztelt olvasót, maradunk Máté evangéliumánál.)
Amikor elképzeljük a fenti jelenetet, látjuk magunk előtt Jézust, ahogy ül egy kövön, mi pedig körülötte ülünk és hallgatjuk őt – a filmekben is így ábrázolják ezt a jelenetet -, és már itt elkövetjük az első hibát. Mert Jézus valóban „leült” - ez azonban önmagán túlmutatóan azt jelenti, hogy Ő a Mester, a Tekintély, a Tanító. (Hasonlóképp, ahogy Pilátus vagy Fesztusz „beült a bírói székbe”.) A Szentírás Jézus szavain keresztül is igazolja ennek a gesztusnak a jelentőségét: „Az írástudók és a farizeusok Mózes tanítói székében ülnek. Tegyetek meg és tartsatok meg ezért mindent, amit mondanak nektek, de tetteikben ne kövessétek őket, mert bár tanítják, de tetté nem váltják.” (Mt 23, 2-3)
Jézus Krisztus tehát, mint Mester leül, a tanítványok azonban nem körülötte ültek, hanem álltak (ez jelzi a tiszteletet és a figyelmet). Jézus valószínűleg egy magasabb ponton ült és körülötte, alatta álltak azok, akik hallgatták. (Mint ahogy az első keresztény templomokban, bazilikákban sem voltak ülőhelyek.) Ez szőrszálhasogatásnak tűnik, de rögtön rávilágít egy aprónak tűnő, ám a befogadás szempontjából mégis jelentős különbségre – már a tekintélyen kívül, mert mi már nem úgy hallgatjuk tanítóinkat se, ahogy eleink -, ez pedig a tanítványok állóképessége, ami szoros összefüggésben van a befogadóképességükkel!
Ezek a tanítványok – és általában az akkor élt emberek - teherbíróbbak, fegyelmezettebbek voltak, mint mi. Az egész napot kemény fizikai munkával töltötték, szokva voltak hideghez, meleghez, megtanultak kitartani, figyelni és koncentrálni – Jézus Krisztus tanítása alatt így jóval kevésbé eshet szó ellankadásról, elszórakozásról, fészkelődésről, a gondolatok elkalandozásáról, mint amit mi produkálunk, ha néhány percnél hosszabb ideig kell valamire figyelnünk.
Ehhez társul, hogy értelmük elevenebb, emlékezetük pedig nagyságrendekkel erősebb volt a miénknél. Tudásukat általában nem könyvekben őrizték, hanem az emlékezetükben. (A hallgatók döntő többsége bizonyosan írástudatlan volt, de ha tudott volna írni-olvasni, könyvekhez az áruk miatt valószínűleg akkor sem juthatott volna. A szent iratok könyvtekercseit a zsinagógákban őrizték és ott olvasták fel hangosan. A tanulás az előre felmondott szövegek visszamondásán, recitálásán alapult.) Csendesebb kor volt ez, tévé, rádió, újság, számítógép híján sem kép- sem hangorkán nem bombázta állandóan az érzékszerveiket, nem dugította el értelmüket. Amit tudni akartak, azt az emlékezetükbe kellett elraktározniuk. (Ha mi tudjuk ükapánk nevét, már nagyon büszkék vagyunk – ők hosszú időszakra visszamenőleg ismerték nemzetségfájukat. Így volt ez minden szóbeli, orális kultúrában. Ennek nyomait láthatjuk a bibliai nemzetségtáblázatokban, de például a Gyökerek című híres amerikai könyv szerzője is beszámol arról, hogy egy öreg falusi visszaemlékező által talált rá nemzetségére amikor visszament Afrikába kutatni a családfáját. Ősét majd kétszáz éve rabolták el gyermekkorában, de a törzsi emlékezet megőrizte az esetet és nemzedékről nemzedékre újratanították azt az utódoknak…)
Nagyon fontos megértenünk azt is, hogy a korabeli zsidó élet mindenestül „vallásos élet” volt. A Törvény szabályozta mindennapjaikat, parancsai és tanításai áthatották egész életüket – azaz nem hittanórai leckére és a hétköznapoktól elkülönült vasárnapi misére korlátozott hitéletük, hanem minden abba ágyazódott be. Felmérni se tudjuk, mennyivel fontosabbnak és jelentőségteljesebbnek tűnhetett számukra minden, aki/ami ezt az alapot befolyásolhatta!
Azt is elmondhatjuk, hogy Jézus szavai egyszerre voltak ismerősek és mégis újszerűek. Ismerősek, hiszen Krisztus sokszor idézi a gyermekkoruktól emlékezetükbe vésett törvényt és a prófétákat, ugyanakkor újszerűek, mert azokat olyan összefüggésbe állítja, amiről eddig és így nem nagyon hallhattak. Ez valószínűleg felvillanyozta és megdöbbentette őket. (Ne feledjük, ők egy „csodatévő rabbit” láttak maguk előtt, aki tanítását már hatalmas jelekkel hitelesítette. Nagy várakozás és nagy nyitottság jellemezte tehát a hallgatóságot.)
Azt mondhatjuk ezért, hogy amikor Jézust hallgatták – „hit tehát hallásból fakad, a hallás pedig Krisztus tanításából” (Róm 10,17) – akkor azt sokkal elevenebben és nyitottabban fogadták, mondandója eleve sokkal mélyebben átjárhatta őket, mint minket, akiket a fentiek – helyzetünkből, kultúránkból fakadóan – sokkal kevésbé jellemeznek. (Az ő értelmük, emlékezetük és akaratuk jóval kevésbé volt szétesett és töredezett, mint a miénk.)
Végül pedig tegyük hozzá azt, amit a Hegyi beszéd végén olvasunk: amikor „Jézus befejezte ezeket a beszédeket, a nép ámult tanításán, mert úgy tanított, mint akinek hatalma van, s nem úgy, mint az írástudók.” (Mt 7, 28-29) Hogy ez pontosan mit jelenthet, arra később térünk vissza, most elég arra rámutatnunk, hogy, hogy Jézus Krisztus isteni erővel, hatalommal és tekintéllyel beszélt, amivel szinte „beleírta” szavait a fogékony emberi szívekbe. Tanítása ott élő, eleven erővel hatott. Ahogy Izajás próféta előre megjövendölte: „Amint az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, és termővé, gyümölcsözővé teszi, hogy magot adjon a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, éppen úgy lesz a szavammal is, amely ajkamról fakad. Nem tér vissza hozzám eredménytelenül, hanem végbeviszi akaratomat, és eléri, amiért küldtem.” (Iz 55, 10-11) Jézus Krisztus az Ige, a Szó (lásd a János evangélium prológusát), aki eljött közénk. Az Ő szava erő, hatalom, tekintély, messze fölötte áll a tanítók kérdés-felelet játékainak, okoskodásának, pláne csűrés-csavarásának.
Tegyük fel most magunknak a kérdést: hányszor kell nekünk elolvasni akkor a Hegyi beszédet, mennyi időt kell szánnunk tanulmányozására, hogy csak annyira életté váljon bennünk, mint az akkori hallgatóságnak?
Nem tudom – de az idő és a lehetőség előttünk áll, fogjunk bele!
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
