Galgóczy Erzsébet életrajzából - 1. rész: A puha fészek
Így ír magáról: "Még kétéves koromban sem tudtam járni. Azt mondták, hogy angolkóros vagyok. Születésemtől kezdve mindig beteges voltam. Édesanyám nagyon sokat aggódott értem és sok anyagi áldozatot hozott, hogy fölerősödjem. Mikor végre megtanultam járni, gondatlanságból ottfelejtett lúgkövet ittam és nemsokára eltört a bal lábam. Ez megint hosszú hónapokra ágyhoz kötött és fokozta Édesanyám aggodalmát.
Életemnek legnagyobb részét ágyban, betegen töltöttem. Négyéves koromban sarlachot kaptam, s abból kifolyólag nagyon súlyos vesebajt. Harmadik elemista koromban - amikor elsőáldozó lettem volna, - súlyos baleset miatt elmaradt. Délután iskolából hazamenet, - jó alkonyat volt már - húgommal futva érkeztünk az udvarra, ahol a nagymosás végeztével kitett nagy üst forró víz volt. Nem láttuk, s én teljes lendülettel beleugrottam két lábbal. Annyi lelkierőm még volt, hogy ki is ugrottam belőle, de tovább egy tapodtat sem. Édesanyám a mosónővel a padláson teregetett. Nővérem és húgom behúztak a lakásba, föltettek a sezlonra és alaposan betakargattak. A számat teletömték cukorral, hogy ne sírjak, mert meghallja Édesanyám. Áramszünet miatt gyertyát akartak gyújtani, de a gyufafej a fejemre pattant, amitől a hajam lángot vetett. De ekkor már annyira sírtam, jajgattam, hogy az utcáról jöttek be. Látva a helyzetet, még egy takarót dobtak rám, hogy a lángot elfojtsák. A hajamból hátul csak egy kicsi maradt, de leégett a szemöldököm és szempillám, s az arcomon is súlyos égési sebek támadtak.
Mire Édesanyám előkerült, én már eszméletlen voltam a fájdalomtól. Hamar orvost hívatott, aki bekötözgetett. Húgom riadt kíváncsisággal ott állt, s mikor az orvos dolgavégeztével indulni akart, félénken mondta: "Doktor úr, a lába is meg van égve." A doktor majdnem összeesett, mikor meglátta a lábom. Valósággal megfőtt a gőzben, a bőr felhasadozott, s amikor a cipőm akarták levetni, a hús is kezdett leválni a csontról. Erős harmadfokú égés, - mondta a doktor -, és csodálkozott, hogy életben maradtam. Több mint egy évig voltam ágybanfekvő, s az osztályt is magánúton fejeztem be. Sokszor meglátogatott a tanítónőm és a hitoktató is. Édesanyám különös gonddal őrködött mellettem. Magyarázgatta, hogy a szenvedés milyen értékes a Jézuska előtt. És ha mindent Neki adunk, örömet szerzünk Neki. A Jézuska különösen szereti azokat, akik Érte szenvednek. Így lassacskán kezdtem megérteni a szenvedést és majdnem kitüntetésnek éreztem, hogy már én is szenvedek. Csak gyermek voltam még, de a magam módján - és amennyire megértettem Édesanyám tanításait, - igyekeztem is értékesíteni.
Negyedik elemista koromban készültem az első szentáldozásra. Édesanyám sokat foglalkozott velem. Igyekezett megértetni, hogy valóban az Úr Jézust fogadom szívembe, s azután már úgy kell élni, hogy mindig bennem legyen ez a tudat. Vele és Érte történik minden. Még nem gyógyultam meg rendesen az égési sebekből, s ez nagyon fájt nekem, de Édesanyám azt mondta, hogy ez jó. Így legalább tudok adni a Jézuskának. Ami eddig volt, mind ajánljam föl és kérjem nagyon, hogy fogadjon el egészen Magáénak. Ő is felajánlott Neki és a Szűzanyának, még mielőtt megszülettem.
Első szentáldozásom napján csordultig volt a szívem szeretettel. Kértem, hogy fogadjon a Magáénak engem is, mert Édesanyám azt is mondta, hogy az nagy kitüntetés, ha valakit magáénak vállal a Szűzanya.
Első szentáldozásom után pár hónapig hetente kétszer, háromszor járultam szentáldozáshoz, de azután lelkiatyám engedélyével csakhamar napi áldozó lettem. Most már Édesanyámmal minden reggel együtt mentünk szentmisére. Egyszerű, szerény, de napsugaras, áldott békességes volt az otthonunk.
Édesanyámnak sok gondot, aggodalmat okozott az én folytonos és újabb megbetegedésem. Sokat hiányoztam az iskolából. A második polgárit otthon, magánúton végeztem. Az orvosok levegőváltozást ajánlottak. Így nyáron Édesanyám elvitt Erdélybe két hónapra, hogy erősödjem. A harmadik polgáriba már beiratkoztam az iskolába. Talán életemben ebben az évben voltam legerősebb. Ez a háború utáni kommun alatt volt. Ekkor sikerült megmentenem az Oltáriszentséget a Vár-templomból. Ez is bizonyítja. 1920-ban, negyedik polgárista koromban megbetegedtem. Az iskolában lettem olyan rosszul, hogy elvesztettem az eszméletem. Kocsin vittek haza."
Erzsébet Édesanyja, Galgóczyné Isten Szíve szerinti édesanya volt, aki gyermekeinek nemcsak testi életet adott, hanem a belső lelkiélet útjára is ráállította őket. Ez nagyon szükséges is volt, különösen Erzsébetnél, mert ő azért kapott életet Istentől, hogy szenvedjen.
„Különösen hangzik - mondja az Úr Bossis Gabriellának -, hogy vannak kegyelmek, amiket nem adhatok, ha nem kérik."
És bizonyos, hogy vannak nagy isteni tervek is, amelyek nem valósulhatnak meg, ha valaki nem fizet árat érte. Az ár a szenvedés. Igen, a szenvedés az isteni tervek megvalósulásának úttörője. A kegyes isteni Gondviselés úttörőnek szánta Erzsébetet. Ezt megmondta neki később a Szűzanya:
Istennek tervei vannak veled, csak annak még nincs itt az ideje.
(Részlet KISS MÁRIA HORTENSIA: ÚJ IDŐK APOSTOLA – A STIGMATIZÁLT GALGÓCZY ERZSÉBET című könyvéből)
