Kari Erzsébet Zsóka: Szolnoki ballada Galgóczy Erzsébetről
Hó habos patakok köveken törnek át,
Völgyekre rohanva duzzasztván a Zagyvát.
Télhava sodródik, zajlik mindkét folyó
Lőtt sebes a város, Szolnokra záporoz
Puska, s ágyúgolyó.
Dúlnak a csaták elnémult harangok,
Zárt utak, hidak s mindenhol fegyveres alakok.
Vérszagú ütközet, szétzilált alkonyán,
Romos falak mentén, lopódzik egy kislány.
Lelkében biztatja Anyja tanítása:
„Bátran meghalni hitünkért, = ez létünk vértanúsága”
„Igen! Tanúságot tenni, hogy szeretjük Jézuskát!
Fel a templomba! Bátran csak előre!”
Biztatja, önmagát.
Szívében lendület, szemében rémület,
De lelkében erősebb, az Isten szeretet.
Rohanó léptekkel, szalad a hídon át,
Nem hallván a lövéseket, csak lelkének harangját.
Törékeny termete célpont- s most ott áll az ajtónál
Nem érti, miért ütik-verik, katonák őt?!
Itt a Vártemplomnál…
Némán kérdezi, de már csak magától
S bezuhan a templom’ kőre, egy reá mért csapástól.
Még hallja a súlyos zárt, mi kattan mögötte,
Aztán csak a templomi csend,
S a kórus’ fal fölötte.
Nagy robaj riasztja elaléltságából,
Ledőlt torony látszik ki a templom hajójából.
Remegve öleli a Szűzanya szobrát,
S jut eszébe, jötte-célja:
„Kivinni Jézuskát!
Kéne valami kő, mert túl magas az oltár…
Jaj! Istenem segíts! Hiszen későre jár…”
Hevesen keresgél, romok közt botorkál,
Téglák közt egyszer csak, egy nagykőre rátalál.
Azon kapaszkodik hát, fel az oltárra,
De zárva van a Jézusi lak,
Hiába is rázza.
„Jézusom nyisd ki! Velem kell, hogy gyere!
Isten fiának nem lehet itt, a romok közt a helye!”
Aztán újra lent.., a földön, tapogat sötétben,
Megbotlik, felbukik, valami vasféleségbe.
„Ez az! Ez kell éppen nekem!
Óh! Adj erőt nekem! Én édes Istenem…
Az Oltáriszentséget innen most, ki kell mentenem!
És kinyitni valahogy az oltár tabernákulumát,
Magamhoz ölelni, menteni a Szentostyát.”
Még egy feszítés, és feltárul a Szent lak
„Jézusom végre! Csakhogy, megtalállak!”
S míg a Szentséget göngyöli hevesen, lepelbe, palástba,
„Hogy jutok ki innen?”
Kérdezi magába.
Lőtt résen fakófény, porfelhőn tör át,
Körülnéz, s magára kötözi Jézusát.
Szűk nyíláson valahogy átpréseli magát,
Szalad a híd felé,
Óvva Szent batyuját.
Süvítő golyók és puskaropogás,
Ordító gúnyszavak, vállán puskatuscsapás.
Szakad a ruhája, de kitépi magát,
Rohan a folyónak..,
„De hogy is úszhatom át?
Miért ilyen széles? Miért ilyen hideg?"
Tétovázva merül...,vacogva didereg.
Már aggódnak érte..., úszik, űzi vágya haza,
„Ez Oltáriszentséget, át ne áztassa a Zagyva!”
És átússza! Haza ér! Szülők s Pap, könnyeznek …
Nagytettét csodálva e kicsi lánygyermeknek.
H’sz már imádkoztak érte, az Urhoz, távolléte végett,
S íme! Belépve Ő, átadja a Plébánosnak
Az Oltáriszentséget.
Szeretet szívében, öröm a szemében
Szétázott cipője megfagyott kezében.
Ott állt Ő! Didergőn boldogan,
Érezte, lényében, valami fellobban…
Lelkében tűz égett!
Örök szent lázban élt, még, 42 évet.
Betegen ágyában, a Szolnoki
Galgóczy Erzsébet.
Kari Erzsébet Zsóka Szolnok, 2009-03-07 1635
