A stigmatizált Galgóczy Erzsébet versei, magyarázatokkal - 3. rész
Kiemelkedő darabja a verseknek Az oltár foglya (Máriácska diktálja, 1945. március 8.) Nem tökéletes vers – már ha van olyan egyáltalán -, vannak gyengébb jelzők, ritmikai botlások, de az egész mégis erőteljes, szépen megformált. (Személyes vallomás:
dalként is működik, néhány akkorddal gitározom néha…)
A négysoros versszakok 2x2 soros felbontása, az első két sor feltételes módú indítása („Ha…”), majd arra a különböző variációkban visszatérő válasz nagyszerű belső ritmust ad a versnek, ami elfogadtatja velünk még az időnkénti bakikat és elkopottabb kifejezéseket is.
„Ha édes vágyó érzés száll reád.
Ha látni vágyod már az ég Urát,
Repülj el akkor Hozzá lelkem, kis madár,
Az Oltár Foglya önmagába zár!”
A gondolati ív tökéletes, a mondanivaló világos, az egész vers zárt, hiánytalan egységet alkot.
Ehhez képest megformáltságában vissza-csúszás a Szíveden pihenni. Vallomásként, Erzsébet nagy vágyaként a Jézussal való egyesülésre nagyszerű, versként sajnos a szerző megint visszatér a magyar nóták, vallási- és népénekek közhelyessé vált kifejezéseihez. De szeretném még egyszer hangsúlyozni, hogy ez csak akkor probléma, ha a vershez, mint művészi produktumhoz viszonyulunk! Nekünk pedig nem kell, hogy ez legyen a célunk, amikor olvassuk Erzsébet szavait. Ha úgy közelítünk a sorokhoz, mint egy stigmatizált, szentéletű – ám művészi nevelést nem kapott! -, lány vallomásához, akkor olyan súlya lesz a szavaknak, amit nem a verselés tisztasága, hanem a megélt élet hitelesít:
„Megsúgom mindennap, hogy csak Érted élek,
Engesztelve járom a keresztutat Véled.”
El kell fogadnunk, amikor Galgóczy Erzsébetnél egy-egy versen, sőt versszakon belül is váltják egymást a jó és kevésbé jó sorok. Milyen találó, szinte népi mondóka szerű ez a verskezdés:
„Álom... álom ... rémes Álom...
Mi fáj édes kis leányom?
Kis virágom! Hisz te remegsz!
Máriácskám! Ott van… ott… egy nagy kereszt!”
(Az éjjel álmodtam - Sajnos a szerző itt sem tudja fenntartani ezt a feszességet és ritmust a vers további részében.)
Erzsébet többször is ír önértelmező verseket, amelyekben a saját helyzetét és állapotát próbálja megfogalmazni. Ilyen a”Te vagy a művész”, a „Ki vagyok én”, vagy a betegsége 26. évfordulójára írt „26 év” című költemény is, amiben önmagát a Jézussal való kapcsolata alapján határozza meg:
„Te vagy életemnek szent igenje,
Gyermeki lázongásomnak elpihent csendje.”
Ez az önértelmezés aztán több versben is átcsap verses formában megírt személyes teológiába: „Mi a legszebb testvérkém”, „A szenvedés értéke”, „Bocsáss meg”.
Ha egy mondatban szeretnénk összefoglalni, hol van Galgóczy Erzsébet költeményeinek helye, mi a jelentősége, akkor azt biztosan nem az irodalmi életben keresnénk. Versei irodalmilag, művészi megformáltság tekintetében nem versenyezhetnek kora nagy költőinek műveivel. Írójuk szándéka azonban nem is ez volt! Önéletrajzában, verseiben nyomát sem találjuk ilyen ambícióknak. Ezzel szemben nagyon is megtaláljuk a Jézus és Mária iránti forró szeretet, a teljes önátadás, a szenvedés elfogadása, értékének megértése leírását.
Galgóczy Erzsébet versei az Istennel való misztikus egyesülés versei. A szenvedésben való egyesülés versei. A Máriácska látogatásában, az Oltáriszentség vételében meglelt bizonyosság versei. A vágyódás és beteljesülés versei. Amikor olvassuk ezeket az olykor akadozó sorokat, minket is megérint ez a vágy, még ha riadozunk is a szenvedésnek attól a mélységétől és magasságától, amit ő megélt:
„Mikor így szólsz hozzám
,,Én gyönyörűségem!"
Te az öröktől fogva élő Isten,
Hogyan tudsz így szeretni engem?”
(Fehér szentostyában)
Galgóczy Erzsébet versei az életszentségre törekvésének, és – mondjuk ki bátran -, életszentségének lenyomatai és bizonyítékai. Személyes- és kordokumentumok, amik által jobban megérthetjük, hogyan szólított el és nevelt Isten egy fiatal lányt a XX. században, két világháború és üldöztetés poklában, betegségek és szenvedések között, hogyan tette győztessé és jelképpé számunkra, és – hiszem -, még sok-sok ember számára.
Fejezzük be most verseinek bemutatását egy töredékkel, ami ugyan nem első szám első személyben íródott, mégis érezzük, hogy ez egy önvallomás, ugyanakkor Galgóczy Erzsébet teológiai igazsága is, amire buzdítani akar minket is:
„Jézusért élni, Benne remélni,
Sötét viharokban, elfeledt sarokban
A fájó keresztet könnyek nélkül vinni,
Csak Őbenne bízni!
Küzdeni a tiszta ideálért.
Meghalni a földnek Isten Szent Fiáért.
Erre tanítson meg
Krisztus égi Szent Szerelme
És daloló szívvel repülni a mennybe!"
Részlet Sípos (S) Gyula: A stigmatizált Galgóczy Erzsébet versei, magyarázatokkal című füzetéből. (Lásd: http://szeretetfoldje.hu/
