Melyik állat él legrégebb óta a Földön?
Léteznek tökéletesen formatervezett használati tárgyak, például a gemkapocs. Akármelyik cég gyártja, a gemkapocs szinte mindig ugyanabba az elnyújtott kunkorba görbül, mert így használható a legkönnyebben, és így tartja stabilan a lapokat, amiket összefog. Ugyanez a helyzet a kanállal. Kell egy nyél meg a végén egy ovális, homorú lemez – amelyik kanál ezt nem tudja, az nem is kanál. Az állatvilágban is léteznek ilyen örökzöld dizájnok, a krokodilok karosszériája például alig változott az elmúlt 200 millió évben. Ezek a hasonlóságok pedig felvetik a kérdést: melyik az az állat, ami legrégebb óta húzza a Földön?
Erre pontos felelete nincs a tudománynak, de erős versenyzők azért akadnak, érdemes értük továbbolvasni.
Ha a biológusok nem is, a Guinness Rekordok Könyve tudni véli, melyik a – saját pongyola megfogalmazása szerint – „legrégebb óta létező élőlény”: a könyv szerkesztői 2010-ben ezt a címet a nyári pajzsosráknak (Triops cancriformis) ítélték oda. Ilyen rákszerű lények már a triász időszakban (nagyjából 200-250 millió évvel ezelőtt) is léteztek, fosszíliáik szinte pont úgy néznek ki, mint egy kortárs pajzsosrák: a test első fele páncélos, pajzsszerű, a hátsó fele elnyújtott, villás farokban végződik, és a fajok nagy része háromszemű, amiből a latin Triops név következik.
A rekorder nyári pajzsosrák Magyarországon is őshonos, de amúgy a levéllábú rákok osztályába tartozó pajzsosrákok több kontinensen is megtalálhatók. Ezeknek az állatoknak a szívósságát jól mutatja, hogy otthon is jól tarthatók, a neten rendelt petéket könnyű kikeltetni, csak a kikelt rákok elég agresszív kis jószágok, ezért a pajzsosrák nemhogy más állatokkal, de saját magával is nehezen jön ki (értsd: kannibál).
A Guinness azonban felszínesen kezeli a kérdést, és leragad a külcsínnél. Mert hiába hasonló a triászkori és a mostani pajzsosrákok burkolata, az elmúlt évek DNS-kutatásai szerint az evolúció sokat változtatott a belsőn, ma már szinte elektromos pajzsosrákok hasítanak az ósdi benzinüzeműek helyett. Mint azt a Live Science írja, a ma ismert nyári pajzsosrák egy 2012-es tanulmány szerint 2,6 millió éve alakulhatott ki, de egy egy évvel későbbi kutatás is csak 25 millió évre teszi a megjelenését.
Egy másik sokat emlegetett „élő kövület” a bojtosúszós maradványhal (Latimeria chalumnae), amiről azt hitték, körülbelül 66 millió éve kihalt, aztán 1938-ban egyszer csak Dél-Afrika partjainál 300 méteres mélységből előkerült egy példány. A coelacanthidák (bojtosúszójúhal-alakúak) rendjének azóta megtalálták egy másik élő faját is, a hasonlóság ezúttal is megejtő volt a 400 millió évig visszanyúló fosszíliákkal. De a több százmillió éve élt bojtosúszójú halak valóban kihaltak, sőt a 66 millió éve létezettek is. Egy 2010-es tanulmány tisztázta, hogy a bojtosúszójú halak 2022-es kiadása az elmúlt 20-30 millió évben alakult ki.
Ugyanez a helyzet a tőrfarkú rákkal is, amit szintén gyakran neveznek velünk élő ősállatnak. A kinézete valóban atavisztikus – kerekded, páncélos törzs, hátul hosszú, tüskeszerű farok, mellette kétoldalt esetleg még pár tüskeszerű képződmény –, de a biológusok 2012-ben megint elrontották a partit egy tanulmánnyal. Eszerint hiába léteztek a tőrfarkú rákok ősei már 480 millió éve is, a ma élő fajok közül a legidősebb, ázsiai vonal, a Tachypleus csupán nagyjából 25 millió éve alakult ki.
Hogy melyik a legrégebb óta a Földön élő állat, arra egy komoly tudós határozott „nem tudom”-mal felel, esetleg még hozzáteszi, hogy „kétséges, fogjuk-e valaha tudni”. Hiszen a válaszhoz ismerni kellene az összes ma élő faj evolúciós múltját, és évmilliók távlatában reménytelenül sok még a homályos folt. Viszont vélhetően nem százmillió éves távlatokban kell keresni a nyertest, különösen akkor, ha szigorúan egy fajra szűkítjük a keresést. „Nem hiszem, hogy van bizonyíték arra, hogy bármelyik faj néhány millió évnél hosszabb ideig létezne” – mondta a Live Science-nek Africa Gómez, a Hull Egyetem evolúcióbiológusa, a 2013-as pajzsosráktanulmány vezető szerzője. Hasonlóra jutott pár éve az American Scientist terjedelmes cikke is, eszerint egy faj legfeljebb 0,5–3 millió évig marad fenn, aztán kihal vagy egy leszármazottja lép a helyére, ami külsőségeiben akár nagyon pontosan emlékeztet az elődjére.
Az egész kérdés végső soron arra jó, hogy kicsit tudatosítsuk magunkban, hogyan működik az evolúció, aminek a lényege a változás, ami generációról generációra történik, apró mutációk révén. Ezt a változást rengeteg tényező gerjesztheti a klímaváltozástól az erőforrások közti harcon át a ragadozók és a zsákmányállatok közti versengésig. A változás célja a jobb alkalmazkodás a körülményekhez és ezáltal a túlélés, de nincs nyerő recept, mert a körülmények sem állandók. Az evolúció során így az élővilág folyamatosan átalakul, és ennek megértését segíti a faj fogalma, amit leegyszerűsítve úgy szoktak definiálni, hogy egymással szaporodni képes élőlények egyedeinek összessége (valójában ennél azért bonyolultabb a faj pontos meghatározása, de maradjunk annál, ahogy iskolában tanultuk). Az evolúció során egy faj populációja hosszú évek, évmilliók során annyit változhat, hogy a sok mutáción átesett, jó esetben adaptívabb lény már képtelen lenne szaporodni az ősével, és új fajnak tekinthető.
Az élő kövületnek nevezett állatokkal is ez a helyzet: már egészen más fajhoz tartoznak, mint a rájuk akár megszólalásig hasonlító, százmillió éves leletek – egy őskrokodil már nem tudna mit kezdeni a hálószóbában egy mai nílusi krokodillal. A legnagyobb jóindulattal is annyit lehet ezekre az állatokra mondani, hogy az evolúciós változás esetükben lassú volt és kevésbé látványos. Persze, aki ezen könnyen túllép, nyugodtan rendeljen egy adag pajzsosrákpetét, és érezze úgy, hogy berendez otthon egy saját Jurassic – sőt, Triassic – Parkot.
(telex.hu)
