Magyar zeneszerző, aki világhírűvé tette a sanzonokat
A csodagyerekként indult Kozma József hosszú karrierje során nem csak ötven filmzenét, száz dalt, operákat, illetve nagyzenekari műveket írt, de egy teljes műfajt is feltámasztott.
A pályáját hivatalnokként indító, de már fiatalon a gyorsírás tanárává, sőt, feleségével, Austerlitz Zelmával saját gyorsíró és gépíró szakiskola alapítójává vált Kozma (Kohn) Bernát fiaként 1905. október 22-én az Iskola utca 27.-ben született Józsefről már gyerekkorában kiderült, hogy nemcsak a zene, de a színház sem áll tőle messze.
Előbbit anyai nagyanyjának, az őt már ötévesen a fekete-fehér billentyűk elé ültető egykori Liszt Ferenc-tanítvány Naschitz Herminának, utóbbit pedig az egész életében színpadra vágyó nagynénjének köszönhette.
A nevelés hatása elég gyorsan kézzelfogható vált, hiszen a fiú mindössze tizenkét éves volt, mikor Karácsony a lövészárokban címmel elkészült az első operája. Nagyon rossz opera volt. De a háború zivatarában, 1917-ben a gyermek kicsit álmodni akart… fraternizálásról, békéről.– idézte fel visszaemlékezését 1979-ben a Magyarország napilap.
Az Osztrák-Magyar Monarchia széthullását és Trianon hatását Kozma középiskolásként élte át, életét azonban nem ezek, hanem a Horthy-korszak egyik korai rendelkezése, a numerus clausus-törvény (1920. évi XXV. tc.) befolyásolta leginkább. A rendelet törtrészére csökkentette ugyanis a legfontosabb magyar egyetemi karokra felvehető zsidók arányát, így a pesti egyetem irodalom-filozófia szakpárja helyett a Zeneakadémia hallgatója lett, ahol a kor két zsenije, Siklós Albert és Weiner Leó tanítványaként tanult zeneszerzést, illetve vált karmesterré.
Kozma itt megszerzett tudását azonnal kamatoztatta, hiszen tizennyolcadik születésnapja előtt már a Nagymező utcai Renaissance Színház karmestereként (1923-1926) működött, ezzel párhuzamosan pedig az ünnepelt színésznő, Forgács Rózsi éppen formálódó kamaraszínházánál is munkát kapott: barátja, a művészettörténészként, illetve íróként is jelentős Tiszay Andor ajánlására aláfestő, illetve kísérő zenéket írt.
Neve először 1923. december 23-án tűnt fel a színlapon, mégpedig nem is akármilyen környezetben: a Tűzvész az Operában bemutatóján, a művet fordító Szabó Lőrincé mellett.
A társulat életében zeneszerzőként és karmesterként jelen lévő Kozma hamarosan széles körben is ismertté vált, hiszen rövidesen a magyar gyógytorna és mozdulatművészet alapítójaként is ismert Madzsarné Jászi Alice táncegyüttese is csatlakozott a színházhoz, még több lehetőséghez juttatva a nyilvánvalóan tehetséges fiatalt.
Az előbb Zöld Szamár Kabaré, majd Új Föld, 100%, Cikk-cakk-esték, Rendkívüli Színpad, majd Prizma Színpad néven működő kör a korszak egyik legfontosabbja volt, ami nem egyszerűen csak létrehozta a harmincas évek legtöbbet játszott futurista darabját, a Géptáncot, de lehetőséget adott arra is, hogy Kozma szabadon improvizálhasson, illetve a korábbinál jóval bonyolultabb munkákat tegyen le az asztalra.
Az állandó rendőrségi figyelemnek kitett csoport (egyik előadásukat azért akarták leállítani, mert a nézőtéren álló nézők is voltak – azok végül leültek a padlóra) egyik vezetője, Palasovszky Ödön később így emlékezett rá: Kozma Jóskának, akit dinamikus belső tűz feszített, kitűnő érzéke volt a drámai muzsikához. Megértette, hogy amit nem tud folytatni a beszéd, azt a zene és a mozgás adja vissza.
A modern törekvéseket minél szélesebb körhöz eljuttatni vágyó csoport, illetve Madzsar társulata mellett Kozma 1928-ban a Városi Színházban is dolgozott, ott azonban inkább az operettre kellett volna fektetni a hangsúlyt, így még ugyanabban az évben az Operaház korrepetitora, illetve segédkarmestere lett.
Híre eközben tovább nőtt, így talán nem is lepte meg a Lux Filmgyárat vezető Dr. Lázár Lajos felkérése, aki azt szerette volna, ha ő írja a zenét a miniszterelnök, gróf Bethlen István felesége, a házasságból férjéhez hasonlóan kilépni vágyó Bethlen Margit mozifilmjéhez.
Kozma persze elvállalta a megbízást, így a következő év őszén, a Hunnia Gyarmat utcai telepén megszülethetett a zenéjében Dohnányi-, Chopin-, és Schubert-motívumokat is rejtő első magyar táncfilm, A szerelem örökké él, amiben a korszak elismert művészei – köztük Rákosi Szidi és Hegedűs Gyula – mellett Zichy Zita és Zichy Erzsébet grófnők is feltűntek.
A Madzsarral korábban már együtt dolgozó grófné három korábbi, a Karátsonyi-palota kertjében arisztokraták és balettművészek segítségével pantomimként már előadott novellája, illetve egy ahhoz kapcsolt negyedik alapján született film mostanra sajnos nyomtalanul eltűnt, ellentétben Kozma rövidesen elkészült első balettjével, a Fiumében nagy sikerrel bemutatott Il triangolóval (A háromszög). Az 1930-ban Madzsar iskolájában tanító, még mindig csak huszonöt éves művész a következő két évét kisebb-nagyobb darabok írásával töltötte, pályája pedig gyorsan ívelt felfelé.
Ő ezzel szemben úgy érezte, hogy Magyarországon számára zenei téren nem sok fű nőtt – emlékezett vissza épp harminc évvel később (Hétfői Hírek, 1963. márc. 25.), így alig néhány nappal 1931 karácsonya előtt elhagyta az országot.
Utolsó hazai munkája a hosszú időn át József Attilát és Illyés Gyulát is sorai közt közt tudó Front folyóiratba szánt Zene és ideológia című cikke volt, amiben a szocialista és polgári zene közti különbséget elemezte. Az írás végül sosem jutott el az olvasókhoz, ugyanis a rendőrség még a nyomdában elkobozott minden lapszámot, majd a fiatal művész lakására indultak, hogy őrizetbe vegyék. Ő ekkor azonban már úton volt Berlin felé, ahol rövidesen a Collegium Hungaricum hallgatója, illetve a Berlini Operaház munkatársa lett.
Röviddel a német fővárosba érkezése után felkereste Bertolt Brechtet, akinek annyira megtetszett a Géptánc, hogy nem egyszerűen csak átcsábította a saját vándortársulatába, de az ekkor szintén a városban élő anyai nagybátyjával, az ekkor már a Bauhausban dolgozó Moholy-Nagy Lászlóval együtt bevezette Berlin kulturális életébe: így kötött barátságot az ekkor még Friedmann Endre néven működő Robert Capával, az első műtermét épp megnyitó Besnyő Évával, valamint ismerte meg későbbi mentorát és feleségét, a zongoraművész Lilli Apelt.
A berendezkedő Kozma életét Hitler kancellárrá válása egyik napról a másikra forgatta fel, így 1933 márciusában Lillivel együtt, pénz és franciatudás nélkül, szánalmas hajótöröttként, szegényen, mint Jób, Párizsba emigrált.
Ez persze egyáltalán nem gátolta meg abban, hogy rövid idő alatt a párizsi művészvilág közepén találja magát – köszönhetően a még Budapesten megismert, ekkorra a francia filmművészet ünnepelt díszlettervezőjeként működő későbbi Oscar-díjas Trauner Sándornak, akin keresztül megismerte a szcéna legfontosabb alakjait: a költő Jacques Prévert-t, a dadaisták, majd a szürrealisták köreiből kilépve a szocializmus hívévé vált Luis Aragont, illetve a filozófus-író Jean-Paul Sartre-t.
A túlélés érdekében eleinte balettórákat kísérő Kozma, illetve a zongoraleckékkel pénzt kereső Apel élete a híres barátoknak köszönhetően csakhamar megváltozott, és sorra követték egymást a megrendelések: 1934 decemberében a párizsi rádió a műsorára tűzte a zeneszerző Jeu de Cirque című operáját, a következő években pedig a dübörgő francia filmipar, illetve a klubok világa is megismerte a nevét. Prévert-rel való barátsága az évtizedek alatt nyolcvan verset változtatott dallá, a Lange úr vétke (1936) című filmmel pedig elindult a kor legismertebb rendezőjével, Jean Renoir-ral való évtizedes együttműködése.
A francia mozi állandó zeneszerzőjévé vált, ekkor már Joseph Kosma néven ismert férfi a hatvanas évek hajnaláig több mint ötven filmhez készített zenét – köztük a brüsszeli tizenkettő egyikévé választott A nagy ábrándhoz (r. Jean Renoir, 1937), valamint A szerelmek városához (r. Marcel Carné, 1945).
Az előbbi film premierjét sötét ruha hiányában kihagyó, eleinte megélhetési gondokkal küzdő Kozma neve nem ezeknek a munkáknak, hanem a sanzonoknak köszönhetően vált előbb Franciaország-, majd világszerte ismertté: a századfordulón divatos kabarékból indult, majd tetszhalottá vált műfajt ugyanis ő tette újra ismertté, mégpedig úgy, hogy munkáiból világsztárok egész sora készített saját feldolgozásokat.
Az országot részben megszálló Harmadik Birodalom miatt a második világháború éveiben álnéven alkotó, a fegyveres ellenállásban is részt vállaló, sőt, az Alpokban sérülést szenvedő zeneszerző munkáit zsidósága miatt az országban sehol nem játszhatták, illetve adhatták elő, de a helyzet 1945 után óriásit változott. (A férfi egy sérüléstől eltekintve gond nélkül élte túl a XX. századi európai történelmének legsötétebb éveit. Budapesten maradt családjáról ugyanez nem volt elmondható: hat évvel fiatalabb öccsét, Ákost, illetve édesanyját 1945 elején a Dunába lőtték.)
Talán épp ez a mellőzöttség lehetett az oka annak, hogy végre újra saját névvel jegyzett munkáiba még több energiát fektetett. Ezek egyike sem lett azonban akkora siker, mint az egy végül sosem bemutatott balettfilmhez készült Les Feuilles mortes (angol nyelvterületen Autumn Leaves), amihez a következő évben Prévert írt szöveget. A dal végül óriásit bukott: Az éjszaka kapui (1946) című filmbe szánták, remélve, hogy a filmvászonnal kacérkodó Yves Montand hangja tömegeket vonz majd a mozikba, ő azt azonban két sor kivételével csak dúdolta azt. A műből a következő két évben ennek ellenére több felvétel is készült, az átütő sikert azonban csak az 1949-ben született angol verzió hozta el – köszönhetően a Kozmát jól ismerő Édith Piafnak, aki pillanatok alatt világhírig juttatta a szerzeményt. Az Autumn Leavest azóta a világ legismertebb zenészei, köztük Bob Dylan, Eric Clapton, Nat King Cole, Miles Davis, Frank Sinatra, Duke Ellington, Serge Gainsbourg, Jerry Lee Lewis, Yehudi Menuhin, Iggy Pop, illetve Grace Jones adták elő, több mint ezerötszáz sikeres feldolgozást készítve a háború után ébredező Párizsban született dalból.
Az első magyar verziót (A két szemét még most is látom, Vécsey Ernő fordítása) Zsolnai Hédi, Ferrari Violetta, és Vámosi János ismertette meg a hazai közönséggel, míg a második (Ez az a dal, Reményi Gyenes István) főként Huszti Péter és Piros Ildikó duettjeként tűnt fel a tévében, illetve a rádióban – igazán mély, évtizedeken át megmaradó nyomot azonban egyik sem hagyott. Kozma a hirtelen siker ellenére nem részegült meg, és nem vált önteltté, sőt, a lassan újraéledő párizsi művészvilág egyik központjává váló Café Flore-ben, a már említett Sartre, Prévert, illetve Simone de Beauvoir mellett ülve még nagyobb tempóban vetette bele magát a zeneszerzésbe.
A 1949-ben, röviddel tizedik házassági évfordulója előtt francia állampolgárságot kapott zeneszerző rövidesen élete egyetlen, világviszonylatban is fontos filmes elismerését is besöpörte: a Juliette ou La Clef des songes-nek köszönhetően (Juliette, avagy az álmok kulcsa, r. Marcel Carné) az 1951-es Cannes-i Filmfesztiválon a legjobb zenének járó díjat vehette át.
Az évek múlásával nem csak a francia kommunista párt támogatójává, hanem annak tagjává lett Kozma 1952 februárjában a párt lapja, a L’ Humanité hasábjain A széles tömegeknek joguk van a zenéhez címmel egy, az életművét tökéletesen összefoglaló írást tett közzé, megindokolva azt, hogya csak a társadalom egy szűk rétegét megszólító operák, balettek, nagyzenekari művek, Sartre-színdarabok, illetve a főleg a világírű Marcel Marceau-nak írt pantomimzenék mellett miért is döntött a filmzenék, illetve sanzonok írása mellett: azért, hogy a zene mindenkihez eljuthasson, a leggazdagabbaktól egészen a napról napra élő nincstelenekig.
Párizsból feleségével együtt 1953 folyamán a másfél órányira lévő La Roche-Guyonba költöztek, ahol nyugodtabb körülmények közt alkothatott – itt született többek közt Luis Bunuel Hajnalodik (Cela s’appelle l’aurore, 1956) cínű filmjének zenéje, illetve a Főutca (Calle Mayor, 1956) keringője, amit később önálló szimfonikus műként is játszottak.
Munkái ekkorra már mélyen beépültek a franciák mindennapjaiba – a L’Humanité 1954-ben így írt erről: A francia népdal kincse a mi nemzeti kultúránknak. De ma az igazi francia népdal nem a falvakban születik, hanem a városban: a magyar származású francia zeneszerző. Joseph Kosma komponálja.
Hihetetlen munkabírásáról a háború utáni első, 1955-ben tett budapesti látogatása során itthon is áradoztak a lapok. Az Irodalmi Ujság (1955. júl. 16.) szerint „évente átlag öt film zenéjét komponálja, több balettjét játsszák”, sőt, a cikk Kozma politikai beállítottságára is egyértelműen utal: megmaradt annak, aki volt, haladó ember és lelkes híve Magyarországnak.
A következő év októberében a férfit újra Magyarországon találhattuk: a hó elején a Bartók Béla Emlékbizottság tagjaként a Margitszigeti Nagyszállóban vett részt egy ülésen, így az sem zárható ki teljesen, hogy a forradalom napjait is Magyarországon töltötte.
Franciaországba való visszatérése után Jean Gabin, illetve Jean Renoir filmjein dolgozott (utóbbinak tizenöt munkájában működött közre), de a kommunista párt felé is rendszeresen tett gesztusokat: 1957-ben daljátékot írt például a lyoni takácssztrájkról, amit előbb Franciaországban, majd 1959 tavaszán Budapesten is bemutattak.
Ebből az alkalomból harmadszorra is Magyarországra érkezett, ahol a Magyar Nemzet riporterének (1959. ápr. 2.) egy meglepő állítást tett: Nem írok többé sanzont. Befejezettnek tekintem ez irányú feladatomat, mert műveimmel sikerült a költőkre irányítanom a közönség figyelmét. Írjanak újat s költőit a fiatalok.
A döntéshez az Yves Montand-nal, illetve Prévert-rel hosszú évek óta egyre mélyülő személyes konfliktusa is nyilvánvalóan hozzájárult.
Az 1959-es év nem csak művészi, de magánéleti fordulatot is hozott az életében, hiszen húsz év házasság után elvált Lillitől, a következő évben pedig már élettársával, Marie Merlinnel együtt tűnt fel a különböző eseményeken.
Az ekkorra már rég a francia film egyik legtöbbet foglalkoztatott zeneszerzőjének számító Kozma nemzetközi rajongótábora eközben tovább nőtt, hiszen a legendás pantomimművész, Jean-Louis Barrault egyik előadásának köszönhetően Japántól az Egyesült Államokig, a filmrendezőknek köszönhetően pedig a világ mozijainak jó részében voltak hallhatók.
A világ eközben azonban jócskán megváltozott, Kozma pedig minden bizonnyal nyitni akart a szerelmes vagy bús dalok helyett érdekességekre vágyó fiatalok felé, így 1960-ban, az ifjú francia zenebarátok felkérésére megszületett az Elektronikus szerelem című egyfelvonásos operája, ami Párizs és Berlin után 1963 tavaszán a budapesti Operaházban is bemutatkozott.
A technika túlzott imádatát bemutató, 2000-ben játszódó szatirikus mű középpontjában a konzervgyáros Antoine, felesége, a fizikusnő Elisabeth, illetve egy robot, Mercure áll, akit a nő nem csak zseniálisnak, de szépnek és tisztalelkűnek is lát – foglalta össze a Muzsika (1961/12.), ami sajnos közel másfél évvel a Szinetár Miklós rendezésében megvalósult első magyar előadás előtt elárulta a történet lényegét: a féltékeny férj (Radnay György) előbb álmában középkori párbajt vív a nő (Mátyás Mária) kegyeiért, majd ébredés után lehetetlen feladatot – a kör négyszögesítésének problémáját – adja fel neki. A gép (Dózsa Imre) előbb érthetetlenül hadarni, majd törni-zúzni kezd, és darabokra hull.
Képes Ujság, 1964. január 11. / Arcanum Digitális Tudománytár A Képes Újság már közel hatvan éve is aggódott azért, hogy a számítógépek lassan mindenhová beférkőznek – az iskolákba, a tudományos intézetekbe, illetve a színpadra a cikk szerint már ekkor sikerült nekik.
Munkatempója még ekkor, ötvenes évei végén is félelmetes volt: egy 1963-as interjúban (Hétfői Hírek, 1963. márc. 25.) arról beszélt, hogy néha egy hétig dolgozik egyfolytában, napi két óra alvással, feketekávén élve, borotválatlanul.
Az írás végén Kozma a magyar közönségnek is bejelentette: lassan elpártol a filmtől, a következő években pedig ennek megfelelően színpadi műveken dolgozott.
Az 1967-ben a francia állam által Művészeti és Irodalmi Renddel kitüntetett alkotó a következő évben a Lyoni Operaház felkérésére egy vígoperán, illetve a francia állam kérésére születő Huszárokon dolgozott, a premiert azonban már egyik esetben nem élte meg: 1969. augusztus 7-én, saját házában szívrohamban elhunyt.
Kozma Józsefet Párizsban, a montmartre-i temetőben helyezték örök nyugalomra. Gyermeke nem volt, így örökségének jó részét ma a Nizzai Konzervatóriumban őrzik, sőt, a város egy utcaátnevezéssel is tisztelgett a gazdag életmű előtt.
Magyarországon mindezekkel szemben semmiféle tábla nem őrzi a francia sanzont megújító, az ország filmművészetében fontos szerepet betöltő zeneszerző emlékét – leszámítva a családtagjai a Kozma utcai zsidó temetőben álló sírhelyére erősített feliratot. Iskola utcai szülőháza, illetve annak szomszédai a művész halálával egyidőben, 1969-re tűntek el a városképből, helyüket pedig rövidesen az Országos Vízügyi Hivatal ma az Innovációs és Technológiai Minisztériumnak otthont adó óriása (ép. Dúl Dezső, 1970-1973) foglalta el, így Kozmának a hetvenes évek Budapestjén már nem maradt kézzelfogható nyoma.
(Vincze Miklós, 24.hu)
