Nem a rossz víz miatt ittak alkoholt a középkorban
Valószínűleg mindenki hallotta már, hogy a középkori Európában azért ittak sört és bort, mert rossz minőségű, fertőzött vízzel volt tele a kontinens. Ez azonban ebben a formában nem egészen igaz.
Az tény, hogy a középkorban a társadalom szinte minden rétege alkoholizált, a szegényebb rétegektől az uralkodókig. Azt, hogy ki mit ivott, meghatározta a társadalmi ranglétrán való helye. Az alacsonyabb rétegbe tartozók inkább a gyenge söröket, a felsőbb osztály tagjai pedig inkább a bort fogyasztották.
Ez azonban nem a miatt a közhiedelemben elterjedt tévhit miatt volt, mert a kutak és egyéb vizek fertőzöttek, ihatatlanok vagy bármi más szempontból nem megfelelők lettek volna.
Ami azt illeti, már az első században konkrét iránymutatása volt az európai embernek arról, hogy miként határozhatja meg, mely víz iható, és mely jelent veszélyt az egészségére. A római író, polihisztor és ókori enciklopédista, idősebb Plinius a monumentális terjedelmű és az akkor ismert világról rengeteg információt összegyűjtő, Naturalis Historia című munkájában iránymutatást ad, mely szerint a víz fertőzött, ha savanykás íze van, zselés állagú, vagy bármilyen szaga van. A tiszta víz meghatározása szerint szagtalan, áttetsző, képes benne élet kialakulni, és a forrásból történő merítése után megmelegszik. Plinius munkájában arra is figyelmeztet, hogy a kétes minőségű vizet érdemes fogyasztás előtt edényekben hagyni, s amennyiben idővel piszkos lesz, az megmutatja, hogy nem megfelelő. Ha viszont nem változik semmit, az annak a jele, hogy emberi fogyasztásra alkalmas.
A középkori szerzetesek és szentek fennmaradt írásaiból tudhatjuk azt is, hogy legtöbbjük teljesen lemondott az alkohol fogyasztásáról még akkor is, ha a kolostorokban sört főztek, vagy bort készítettek.
A szigorú vallásos életet követő emberek legtöbbször kenyéren és vízen éltek, hogy ezzel is erősítsék hitüket, és tartózkodjanak a földi élvezetektől.
Ugyanakkor több középkori dokumentum figyelmeztet arra, hogy a vízfogyasztást mértékkel kell végezni, mert a gyomor kitágulásához és gyengüléshez vezethet, s ebben rejlik a magyarázat a tévhitre is. Az alkoholt azért fogyasztották a középkorban, mert a sörnek és a bornak fontos szerepe volt a megfelelő tápanyagmennyiség bevitelében. A 13. századi orvos, Arnaud de Villeneuve már feljegyezte, hogy a napi borfogyasztás hasznos lehet az embernek a bor tápértéke miatt, ugyanakkor ő sem a víz kiváltására ajánlja a bort.
Az általunk is ismert mítosz valószínűleg a 18. századból, az Amerikai Egyesült Államok egyik alapító atyjától, Benjamin Franklintől ered. Franklin politikusi pályafutása mellett igazi polihisztor volt, aki bármiről írt kulturális vagy tudományos értekezést, ha kedve tartotta, egyszer például a brüsszeli Királyi Akadémiának írt egy (végül el nem küldött) értekező levelet a szellentésekről.
Franklin bár életrajza és fennmaradt munkái szerint nem állt nagy ivó hírében, nevéhez társítják a „sör isten ajándéka” kifejezést, ami az egyik munkájából eredhet, melyben azt írja, „a borbirtokok szőlőtőkéire hulló eső és a borkészítés tudománya a bizonyítéka annak, hogy isten szereti az embert, és boldognak akarja látni”. Emellett állítólag Franklin hirdette azt is, hogy erősebbek azok, akik sört isznak víz helyett, s bár erre nincs bizonyíték, megeshet, hogy a középkori sörfogyasztásról szóló egész mítosz is ebből a túlzásból származik.
(Virág Dániel, index.hu)
