Bizalom
Múlt héten nyaraltunk az ?rségben. Családom kérésére átmentünk a határon, hogy megmásszuk a Medve-szurdokot. Már messzir?l „rémít?” volt a dolog: párás ködbe burkolózó hegycsúcs – ráadásul esett az es?! – többszáz méteres szintkülönbség „úttalan utakon”… bár ez utóbbi nem igaz. A Medve-szurdok eredetileg valóban járhatatlan, de járhatóvá tették és amikor megláttam hogyan, egészen elámultam!
A szakadékokat, emelked?ket, patakokat és egyéb lehetetlenül kanyargó, emelked?, sziklás szakaszokat hatalmas farönk-létrákkal hidalták át. Ezek az öt-hat méteres alkotmányok a legváratlanabb szögekben álltak, feküdtek és több, mint 170 van bel?lük az emelked? kilométeres szakaszain. Ahogy másztam felfelé, közben szinte megszégyenülten gondolkodtam arról, milyen bizalom és hit kellett ennek a megvalósításához. Én annyi kifogást tudtam volna emelni ellene!
Először is: minek? Hát ki fog ide feljönni, amikor annyi könnyebben megmászható hegycsúcs van a közelben. Hiszen itt mindenütt hegyek vannak! Aztán meg az irdatlan nehézség: ennyi szakadékot áthidalni, mindent pontosan kimérni, aztán az anyagot, az embereket felhozni, a rengeteg pénzt, energiát belefektetni – hát megéri ez? A fát állandóan áztatja az eső, előbb-utóbb elkorhad, a vas megrozsdásodik, majd állandóan ellenőrizni kell, ráadásul balesetveszélyes is lehet. (És valóban, láttunk is elkorhadt, félrerakott farészeket, amiket már kicseréltek az újabbakra.) Aztán most hiába végzünk jó munkát, később is állandóan foglalkozni kell vele, ha egyszer elkezdtük, sohase lehet abbahagyni – kell ez nekünk? És ki vállalja mindezért a felelősséget?
Hála Istennek, hogy akik a Medve-szurdok csodálatos turista-útvonalát kialakították nem így gondolkodtak, vagy legalábbis volt erejük ellent mondani a hitetlenség és erőtlenség, a kényelmesség és kisszerűség csábításának!
Miközben másztam felfelé azon gondolkodtam, hogy Isten művei sokszor ilyenek. Mindaddig lehetetlennek tűnnek, amíg valaki hinni nem kezd benne és hozzá nem fog a megvalósításukhoz. Nem fáradtság, nem küzdelem nélkül való munka ez, de amit általa nyerünk, az sokkal több, mint amit belefektettünk. Isten ugyanis velünk jár a megvalósítás útján (sőt, Ő maga az Út) és hozzáteszi a magáét…
Tulajdonképpen mindaz, amit mi, a Szeretet földje munkatársai teszünk – és aminek nyomai itt is fellelhetők a honlapunkon – egy-egy létra a ködbe burkolózó hegycsúcs, Isten hegycsúcsa felé. Elég szakadékos út, nem mondom. Van benne ellenállás, pénztelenség, kudarc-érzés is bőven. Aztán az is igaz, hogy amiről azt gondoljuk, hogy stabilan áll, időről időre elkorhadhat, újítani kell vagy cserére szorul. A munka és az imádság, a küzdelem és a fáradtság azonban titokzatos módon, Isten keze által valami széppé és nemessé alakul át. Az Út maga Krisztus, a hegyre pedig az van felírva: Isten országa, a Szeretet földje. És ha ezt mi végigjárjuk, felszereljük az útjelző táblákat, a szakadékokat áthidaló létrákat, akkor az utánunk jövők könnyebben – ha nem is turistaként – érhetnek célba…
Ezért már csak megéri, nem?!
De! J
Ui.: Az idei, 2011. szeptember 17-i törökbálinti Szeretet Földje Találkozó témája pont ez, a megújulás stratégiája, azaz, a fenti képpel élve: milyen az út előttünk, hová és milyen létrákat kell kitenni és milyen módon, hogy célba érhessünk… (A Találkozó ingyenes, amire mindenkit szeretettel várunk!)
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
