Háziasított Isten
Háziasítottuk Istent. Leradíroztunk, kitöröltünk, emberi véleménynek, elképzelésnek mondtunk mindent, ami túl vad, túl kemény volt benne vagy túl nagy kihívások elé állított volna minket. A mi nagyapó-istenünk békésen üldögél a sarokban, hosszú szakállán csurognak le a meghatottság könnyei, hogy egyáltalán gondolunk rá. Házi-istenünk rózsaszín sziruppal önti le életünket – ezt nevezzük mi szeretetnek -, világért se kritizálna semmit, amit teszünk. Ugyan a rózsaszín máz alatt mintha el lennénk koszolódva, na de ki látja ezt?
Isten azonban nem ilyen. Isten tele van tűzzel, erővel! Ő sziklaszilárd, mindig kitart a szép a jó és az igaz mellett. Isten soha nem pacsizott le a sátánnal, ebből következően Isten soha nem fogja elfogadni a gonoszságot és a bűnt! Isten inkább vállalta a keresztet, mintsem feladjon egy porszemnyit is abból, ami szent, tiszta és igaz.
Imánkban azt imádkozzuk: „drága Jézusunk, add, hogy eljöjjön közénk a Te országod, a békesség és a szeretet, az igazság és az igazságosság országa, a Szeretet földje…” Imádkozzuk, de amit Isten gondol a szeretetről, békességről, igazságról és igazságosságról, az „túl vad” nekünk. Legyen a szeretet inkább valami parttalan elfogadás – kívánjuk erősen, hátha valósággá válik! Isten szeretete azonban nem abban nyilvánult meg, hogy mindenre rábólint, hanem abban, hogy eljött közénk Fiában és életét adta értünk! Ő előbb szeretett minket…
Mélyen elszomorodva hallgattam azt a történetet, amiben egy keresztény, vallását gyakorló, táborokba járó lány azt mesélte, hogy milyen szép volt, amikor az egyik nyugati országban azt látta, hogy egy pap összead egy homoszexuális párt – hát milyen szép példája ez a szeretetnek… Hogy az ószövetség és az újszövetség egyöntetűen elítéli ezt, hogy Pál kifejezetten leírja, hogy aki ilyet tesz az nem juthat be a mennyek országába – az csak vaskalapos, ókonzervatív gondolkodásmód, hiszen isten „szeret” minket…
Kérhetjük-e a szeretetet Istentől, ha közben nem akarunk és nem merünk szeretni? Ha a szeretetet felcseréljük érzelgősséggel, „megértéssel” és nem akarjuk, nem merjük elmondani, hogy ezt vagy azt nem szabad tenni, mert aki ilyet tesz az azt kockáztatja, hogy nem jut be a mennyek országába!
Igaz, az „elfogadó” és „tapintatos” viselkedésmód mögött is van szeretet – önszeretet és önféltés. Hiszen ha ki kellene mondanunk, hogy ez valami helyes, akkor elfordulnának tőlünk az emberek, márpedig ezt nem akarjuk. Igazából nem mi akarunk szeretni, hanem azt akarjuk, hogy minket szeressenek…
Hogyan akarunk igazságot és igazságosságot, ha elvetjük az Igazságot és nem merünk kiállni az igazságosság mellett? De hogyan is állhatnánk ki, hiszen házi-istenünk (akire támaszkodhatnánk) maga sem áll ki ezekért, így aztán nem állna ki értünk sem.
Ha a világ ma – elnézést a kifejezésért – dögrováson van, az bizony miattunk (is) van. Mert mi – Jézussal szemben – gond nélkül lepacsiztunk a bűnnel. A képviselőinkkel, akikről mindenki tudja, hogy lopnak - de hát ilyen a világ. Együtt üvöltünk a gyűlölet, a kirekesztés, a minden bűn legalizálása farkasaival és még örülünk is, hogy milyen sokan vagyunk. Elfogadtuk, hogy a kórházakban a szülőotthonok egyben mészárszékek is legyenek (máshol legalább külön vannak az abortusz-klinikák, nálunk ugyanabban az épületben, ugyanazon az emeleten - és csak remélni lehet, hogy nem ugyanazon az ágyon - ugyanaz az orvos végzi a magzat-gyilkosságot és a szülés levezetését. (Ha meg otthon szülnél azzal a börtönt kockáztatod.) Véres a kezük, véres a szívük és ezt mi tudomásul vesszük. (Sőt, elfogadjuk, hogy kismamáinkat folyamatosan rémítgetik, vizsgálgatják és szinte lökdösik az abortusz felé…)
Mit nyertünk a háziasított istenünkkel? Valójában semmit, hacsak nem egy „konszolidált” élet illúzióját. És mit vesztettünk? A valódi élet lehetőségét, az Istennel való eleven kapcsolat örömét, a növekedés boldogságát, a tisztulás és megújulás valóságát.
Mély meggyőződésem, hogy egész életünknek – gazdaságunknak, kultúránknak, politikánknak – vissza kell találnia Istenhez. Akkor is, ha Ő túl vad, ha az Ő követése túl nehéz. Jézus nem „konszolidált életet” ígért követőinek, hanem örök életet! És ez az örök élet Isten valóságában akkor kezdődik el, amikor elfordulunk végre a rózsaszín szakállú nagyapótól és megtérünk Istenhez, akit Jézus Krisztus hirdetett meg nekünk…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
