Apróságok innen-onnan
Ma (hétfőn) reggel az ennivalót készítettem a családomnak és közben hallgattam a rádión a híreket. Sztrájkok, tüntetések, újabb járvány – aztán hirtelen egy hír Erdei Zsoltról. Ő veretlen profi bunyós világbajnok akit a német klubja parkolópályára tett és már úgy tűnt, hogy szögre akasztja a kesztyűt, amikor egy amerikai menedzser lehetőséget kínált neki. Az első meccsét megnyerte, most vasárnap volt a második, ha ezt is nyeri, már közel kerül egy komoly címmérkőzéshez. Nos, kiütéssel győzött és a rádió bejátszotta, amint az angol szpíker kiáltja, hogy: hángöri Zóóót Eeeldei! – és utána hatalmas ujjongás, hangzavar, magyar nyelven (is)! Kint voltak a magyar szurkolók, elkísérték, biztatták, nekem pedig a sok negatív hír után végre megmelegedett a szívem…
Tegnap (vasárnap) a gyógyító összejövetel előtt még felmentem Budapestre a Vörösmarty-térre az Ünnepi Könyvhétre. (Az ürügy az volt, hogy egy kedves régi kollégám akkor dedikálta a frissen megjelent verseskötetét és meg akartam szeretgetni kicsit.) A pavilonok a szokásos, a könyvtenger is – bár mintha kevesebb újdonságot láttam volna, de hát válság van – a látogatók és az eső is a hagyományoknak megfelelően, én meg csak nézegettem, lapozgattam, latolgattam, hogy sovány pénztárcám sarkaiban fellelhető pénzecske mire is lenne elég… aztán valahogy elgondolkodtam a könyveken. Jó részük egyszer olvasható, a világban különösebb nyomot nem hagyó mű. (Ilyenekkel van tele a könyvtár, s időről időre selejtezni kell…) Azért ezek is szórakoztatnak, mesélnek nekünk, információt közölnek és ez sem lebecsülendő érték. Aztán vagy egy olyan része is a könyveknek, amelyek hatnak ránk ilyen vagy olyan módon. Felemelnek vagy épp lehúznak. Felkeltik a lelkiismeretünket vagy épp még vastagabb kéreggel borítják be. Segítenek önmagunk és a világ jobb megértésében vagy épp ostobaságokat, hamis mítoszokat ültetnek az agyunkba. Ezekre már érdemes több figyelmet fordítani – akár a befogadásukra, akár az ellenük való védekezésre. És vagy egy még kisebb, töredék rész, amelyek szinte katalizátorként hatnak, megtermékenyítik az életet, nagy erővel új lehetőségeket nyitnak valamilyen irányban. Szinte szó-erőművek, amelyek egy vagy akár több nemzedék számára is igazodási pontok. De jó lenne, hogy mi keresztények olyan kultúrát tudnák újra „felépíteni”, megélni, amelyekben az ilyen művek egyáltalán megszülethetnének, hogy aztán a Szentlélek erejével robbantsák be az emberek szívét!
Szombaton voltunk Andocson a zarándoklaton – szép út volt, a kegyhely is csodálatos, Tamás atya igazán jól fogadott minket, bemutatta a templomot és megnézhettük a kis múzeumot is, ahol őrzik a Szűzanya ruháit. (Rendszeresen öltöztetik a kegyszobrot. A meggyógyult és hálás hívek sokszor azzal róják le tiszteletüket, hogy egy-egy újabb ruhát varratnak – már több, mint háromszáz van belőlük, volt köztük Kanadából, Kínából érkezett is…) A mi buszunk is tele volt és jöttek emberek – akik a honlapon keresztül értesültek az alkalomról – Lentiből, Szlovéniából, Kaposvárról, stb. A templom mégsem volt tele és ennek az volt az oka, hogy valahogy nem sikerült elérnünk és megszólítanunk a helyi embereket! Andocs csendes, békés kis helység volt és maradt, ottlétünk valószínűleg semmi nyomot nem hagyott – és ez baj! Baj nekünk, hiszen a célunk az, hogy felszítsuk az Isten iránti szeretetet és bizalmat ott, ahová megyünk. Baj azért is, mert így a zarándoklat céljaiért – a rák megállításáért, gyógyulásokért és szabadulásokért, egyházunkért és hazánkért – kevesebben fognak imádkozni. Baj nekünk, de kihagyott lehetőség az andocsiaknak is. Ott lehettek volna, közösen megélhettük volna Isten gyógyító és szabadító kegyelmét, a közös éneket, imát, szeretetet – de ez most elmaradt. Biztos mi hibáztunk, elrontottunk valamit a szervezésben – tanulság ez nekünk is. Jobban kell csinálnunk, ha azt akarjuk, hogy célt érjünk!
Nemrégiben olvastam egy angol tanár könyvét, aki a nyolcvanas években Kínában tanított két évig. A könyve nagyon érdekes, most csak egy kis történetet szeretnék belőle idézni. Megkérdezi az egyik kínai munkatársát, hogy ha teljesülhetne két kívánsága, akkor mit kérne. Erre azt válaszolja, hogy mindig legyen mit ennie és hol aludnia. Az angol tanár nagyon furcsállotta a választ, azt mondta, hogy ő azt szeretné, ha valamit nagyon jól tudna csinálni, és ha szeretnék őt az emberek. Mire a kis kínai azt válaszolta, hogy ebből is látszik, hogy milyen buták a nyugati emberek. Mert ahhoz, hogy valamit jól csináljunk elég, hogy keményen tanuljunk és szorgalmasan dolgozzunk, ahhoz pedig hogy szeressene minket elég, hogy mi mindenkivel kedvesen bánjunk. De hogy mindig legyen mit ennünk és fedél a fejünk fölött – hát az már nem ilyen egyszerű és nincs mindig a mi hatalmunkban… Így van ez.
Sipos Gyula (szeretetfoldje.hu)
