Jó tanuló vagy tanítvány
Jézus Krisztus a Mester, mi pedig a tanítványai vagyunk. De vajon kapunk-e diplomát? Ha egy szakmát tanuló gyerek egy szakember, mester keze alatt dolgozik, bizonyos idő elteltével ő is mesterré lesz, erről még bizonyítványt is kap. Ha valaki tanárnak készül és az egyetemre jár, az még tanuló, de ha elvégzi az iskolát, maga is tanárrá lesz és mehet tanítani. Még aki egy keleti guru tanítványa lesz, az is remélheti, hogy mestere keze alatt maga is mesterré lesz, s talán még túl is szárnyalja elődjét. Mi azonban – ha valóban Krisztus a mesterünk -, mindig csak tanítványok maradunk, akik sohasem szárnyalhatják túl tanítójukat, ámbár máris a testvérei és társörökösei Isten országában.
Nem mindegy azonban, hogy tanítványok vagyunk, vagy jó tanulók!
A „farizeus” kifejezést ma már negatív jelentéssel használjuk, szinte a „képmutató” szinonímájaként. Jézus korában azonban a farizeusok példaképek voltak, akik a kiüresedett szokásokat újra élettel akarták megtölteni és teljes szívvel megtartani a Törvényt, amit az Úrtól kaptak. De hogyan is próbálták ezt elérni? Milyen volt az ő buzgóságuk?
Ha a Törvény azt írta elő, hogy évente kétszer böjtölni kell, hát ők hetente kétszer böjtöltek. Ha a Törvény azt írta elő, hogy az alapélelmiszerekből tizedet kell adni, hát ők mindenből, még az utolsó fűszálból is tizedet adtak. Jó tanulók voltak, sőt csillagos ötös, piros pontokkal zsúfolt ellenőrzőjű „igazak” igazgatói dicsérettel és vörös diplomával (ha még emlékszik valaki erre a kifejezésre az ántivilágból)! És mit értek el vele?
Voltak tanítványaik? Igen. Térítettek meg embereket? Igen. De amikor az élő Isten jelent meg közöttük – Aki valóban betöltött minden próféciát és törvényt -, akkor nem ismerték fel Őt. Hogyan lehetséges ez? Lukács evangéliumában Jézus tökéletes példabeszédet mond erről:
„Az elbizakodottaknak, akik meg voltak róla győződve, hogy igazak, s a többieket megvetették, ezt a példabeszédet mondta: „Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos. A farizeus odaállt előre, és így imádkozott magában: Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igazságtalan, házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetenként, mindenemből tizedet adok. - A vámos megállt hátul, szemét sem merte fölemelni az égre, inkább a mellét verte és könyörgött: Isten, irgalmazz nekem, bűnösnek! - Mondom nektek, hogy ez megigazultan ment haza, az nem. Aki magát felmagasztalja, az megaláztatik, aki megalázza magát, az felmagasztaltatik.” (Lk 18, 9-14)
A farizeus imádsága úgy kezdődik, mint egy igazi, hittel teli dicsőítés: Isten, hálát adok neked - de gyorsan kiderül, hogy valójában nem Istent dicsőíti, hanem önmagát: nem vagyok olyan, mint a többi ember, hanem különb! A farizeus buzgó, jó tanuló volt és ez a jótanulóság önigazulttá tette. Büszkévé, gőgössé, lenézővé, ítélkezővé, azaz – kemény a szó! – sátánivá. Igen, a gonosz lélek tulajdonságai ezek: gőgös, büszke, lenéző, ítélkező, önigazult.
Ezzel szemben a vámosban nem volt semmi büszkeség és önigazultság, hanem felismerte önmaga valódi állapotát: Istenem, irgalmazz nekem, bűnösnek!
Ha nem vagyok alázatos, nem lehetek tanítvány. Ha nem ismerem saját bűnös természetemet, nem ismerem fel Isten nagyságát és irgalmát sem. A farizeus azt hitte, hogy már nagyon közel van a tökéletességhez, közben egyre távolodott ettől. A vámos tudta, hogy soha nem lehet tökéletes, így az egyedül Tökéletes, Igaz és Szent magához emelhette.
Vajon akkor ne akarjunk jó tanulók lenni? Dehogynem – ha nem is olyan módon, mint a farizeus. A jó tanulóság ugyanis nem az összes szorgalmi feladatok elvégzéséből és minden tudás megtanulásából áll – ámbár törekedhetünk erre is -, hanem a Krisztus-képűségre törekvésből és az istengyermeki életből. Ha tehát Isten irgalmas, akkor nekünk is irgalmasnak kell lennünk. Ha Isten hűséges, nekünk is annak kell lennünk. Ha Isten szeret minket, azzal kell viszonoznunk, hogy mi is szeretjük Őt – bár úgy sohasem fogjuk tudni Istent szeretni, ahogy Ő szeret minket – és szeretjük embertársunkat, mert azokat viszont tudjuk szeretni úgy mint önmagunkat, és ezt Isten elfogadja, mintha Őt szeretnénk.
Az is lehet, hogy még így is lesznek a bizonyítványunkban négyesek, hármasok, kettesek, de még elégtelenek is. Talán egy-egy „tárgyból” meg is bukunk (gondolom, hogy a gyóntató fülkében mindannyian kaptunk már „osztályfőnöki intőt” is). Isten azonban úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen!
A mi diplománk a mennyek országában íródik, ott kapjuk meg a végbizonyítványt. Lehet, hogy pirulni fogunk, de legalább jó helyen leszünk!
Sípos (S) Gyula (szeretetfoldje.hu)
